Elmozdul a fal – Mácsai István életműve az óbudai Kiscelli Múzeumban

Ennek megfelelően, ahogyan mondani szokták, tükröt tart elénk, megmutatja, milyenek voltunk egykor a hatvanas években, aztán később, egészen a kétezres évekig. Hiszen Mácsai István hosszú életű ember volt, 2005-ben halt meg, nyolcvanhárom évesen.  

Mácsai nem az egyedüli újrafelfedezettje az elmúlt évnek, hiszen gondoljunk csak vissza a néhány hónappal ezelőtt sikert aratott Czene Béla-kiállításra, amely a Kieselbach Galériában volt látható (írtunk is róla a Mértékadó 2022. július 4–10-i számában). Sok hasonlóságot találhatunk közöttük. Mindketten a 20. században teljesedtek ki, és a számukra ismert, akkor megélt valóságot ábrázolták festményeiken. Megjelenik alkotásaikon az ötvenes évek szocreál stílusa, a kádári konszolidáció, a nagyjából az 1960 utáni időszak úgynevezett gulyáskommunizmusa és a rendszerváltás utáni évek ellentmondásokkal terhelt korszaka. Mindez persze nem feltétlenül a nagypolitika horizontján, hanem a mindennapok, a hétköznapi ember életének és környezetének bemutatásával elevenedik meg.

Biztosan sokan ismerik Mácsai lehíresebb képét, az Oroszlán a gangon címűt, ami a mostani kiállításon is látható. Korábban már részletesen írtunk róla a Mértékadó 2020. július 6–12-i számában megjelent cikkünkben. A festmény szinte tökéletes bizonyossággal hozza az ember félelmeit, szorongásait, ráadásul nem csak egy adott kor tükrében, hiszen a ma emberének is van mitől félnie. Mácsai szürrealisztikus festményén hirtelen, a semmiből bukkan fel az oroszlán egy pesti bérház emeletének körfolyosóján, ami elvileg lehetetlen. A kép üzenete nem is lehetne ennél kifejezőbb. A kiscelli kastély kiállítóterében sajnos elég sötétben láthatjuk ezt a képet és más alkotásokat is, a jobb megvilágításra nagy szükség lett volna.

Mácsai 1922-ben született egy utazó ügynök és egy varrónő fiaként a pesti Zichy Jenő utcában. Már tizenöt éves korától szenvedélyesen rajzolt, de a Képzőművészeti Főiskolára csak 1945 tavaszán kerülhetett be, ahol Bernáth Aurél tanítványa lett. Miután valamin összekülönbözött mesterével, otthagyta a főiskolát.

1956-ig a szocialista realizmus stílusában festett, mint akkoriban sokan mások – köztük Czene Béla is –, és rendszeresen leadta alkotásait a Képcsarnok Vállalatnak. Rengeteg képe készült ekkoriban, nem túl magas színvonalon, de erre vezetett az érvényesülés útja. Abban az időben a rendszer elismeréseképpen kétszer is Munkácsy-díjat kapott. A mostani tárlaton ezekből a képekből tulajdonképpen egyet sem láthatunk, a Kiscelli Múzeum csak a későbbi korszakainak már sokatmondó, jelentős alkotásait mutatja be.

1960 körül Mácsai érthető módon alkotói válságba került, és némi keresés után rátalált arra az útra, amelyen járva aztán szabadon kiteljesedhetett. Letérhetett végre a kényszerpályáról. Bár a határok korántsem nyíltak meg teljesen, a hetvenes évektől már háromévente utazni lehetett Nyugatra is, ahol a művészeti irányzatok messze jártak a vasfüggöny mögötti országok látásmódjához képest. Mácsai végre felkereshette a külföldi múzeumokat, láthatta a németalföldi mesterek műveit, a bécsi, a londoni, a firenzei gyűjtemények klasszikus alkotásait.

Továbbra is megmaradt a realizmus talaján, de az ötvenes évekhez képest másfajta hozzáállással alkotott. Elfordult a korlátozott szocialista felfogástól, és rátalált a mágikus realizmusra vagy inkább a hiperrealizmusra, amelyben kiteljesedhetett a fantáziája.

De, térjünk vissza a Kiscelli Múzeumba! A kiállítóterébe belépve a szemközti falon egy óriási képösszeállítást láthatunk 19. századi mintára, úgy, ahogyan a párizsi Salon kiállításain rendezték el a festményeket. Itt csak portrék szerepelnek egymás fölött, kisebbek és nagyobbak is. Akad köztük ismert embert ábrázoló kép is, például az, amelyik Kaján Tibor karikaturistáról (1973) vagy Cserháti József pécsi püspökről (1977) készült. Érdekesség, hogy a modellt ülő Cserháti püspökkel szívélyes viszonyt ápoló Mácsai a maga kedvére megfestette a beöltözés előtt a székre helyezett ornátust és a süveget is. Ezt a képet nem találták a kurátorok, de a Lékai László bíboros díszruháját ábrázoló festményt mint státuszportrét viszont igen – ez A bíboros széke (1983) címmel szerepel a galériában.

A kiállítás címe – Elmozdul a fal – nagyon találó, hiszen a templomtérben a kurátorok valóban elmozduló installációt hoztak létre. Egy kanyargós emberi sors szimbolikus kifejezése is lehet ez: elindulunk, és sokszor hosszas keresgélés után rátalálunk az áhított célhoz vezető útra. Persze ez nem mindenkinek adatik meg, de úgy tűnik, Mácsai Istvánnak sikerült. A látogatónak ugyanakkor erősen figyelnie kell a tárlaton, mert a sejtelmes megvilágításban könnyen elkerülheti a figyelmét néhány, a falon magányosan logó kép. Mint például az egyik legmegrázóbb, a Pesti halál című festmény, amely lakonikus egyszerűséggel, már-már közömbösnek ható belenyugvással mutatja meg a járdán kiterített, fehér csomagolópapírral letakart testet. Egy asszony fekszik ott, látszik a cipőjéről és a hastájékra helyezett női táskáról – elképesztő a látvány. A háttér sem biztató, a lehúzott rozsdás vasredőny és a falon a megtépázott hirdetmény csak ráerősít a szomorú eseményre.

Ám evezzünk most vidámabb vizekre. Mácsai nemcsak a drámát látta meg a környezetében, hanem hatott rá a régi nagy mesterek képi világa is. A kiállítás igyekszik bemutatni alkotói sokoldalúságát, hogy minél teljesebb képet kaphassunk munkásságáról. Mácsai Pesten élt, így jól ismerte az itteni utcákat, belső udvarokat, körfolyosós gangokat, és gyakran ábrázolta ezeket a városról készült festményein. Vannak képei, amelyek egyszerűen csak szépek, mint például A budai Batthyány tér (1973). Az ikonikus Pesti fiatalok (1965) című festménye pedig a hatvanas évek Budapestjén, a korabeli divatnak megfelelő ruhában ábrázolja a Duna-part lépcsőjén összegyűlt fiúkat és lányokat.

A Különös tavasz (1980) című képen nemcsak a merész világoskék színűre festett falusi házak tűnnek föl a nézőnek, hanem az is, hogy elöl, a festmény jobb oldalán egy holland művész ül az állványa előtt, és fest éppen. Ez a háttal ülő alak egy közismert Vermeer-kép részlete. Mácsai alkotásán a kiskunmajsai faluvégen, a kora tavaszi tájban, szénakazlak és villanypóznák társaságában alkot a németalföldi mester. Egy másik képen Mácsai Velázquez egyik infánsnőjét festette bele a kiskunfélegyházi Bethlen utca sáros szögletébe. A kép címe: Látomás (1979). A legismertebb alkotása ebben a témakörben talán a Téli vadászat (1988) című. A budapesti Pannónia utca torkolata felől egy 1988-as hajnalon Brueghel vadászai megérkeznek a néptelen, behavazott Szent István körútra, a patika elé. Határozott léptekkel haladnak, de az utca üres, senki sem szentel figyelmet nekik.

Mindenképpen különleges hangvételű alkotás a Kívül (1981) című festmény; mintha csak egy görög tragédia jelenne meg a szemünk előtt. A teljes képet kitöltő reneszánsz architektúrában két alakot látunk. Az egyik hosszú fehér lepelben, mezítláb, arcát kezébe temetve, összeroskadva ül a kőfal tövében a boltíves, bezárt kapu előtt. A másik alak fekete felsőben, farmernadrágban és szandálban fekszik az előtérben, a kapuhoz vezető néhány lépcsőfok tetején, fejénél sárga szatyor és egy barna táska. A mű, amelyet Mácsai átemelt a saját festészetébe a Botticellinek tulajdonított, La Derelitta címen emlegetett táblakép.   

Az Óbuda (1977) című festmény nagyon fontos mű az elmúlt fél évszázad történetéből. A képen markánsan találkozik a múlt és a jelen. Vérre menő párbaj ez, vajon ki éli túl? Ma már, a posztposztmodern korban tudjuk, hogy mi történik az építészetben Óbudán, és persze máshol is.

Még nagyon sokat írhatnánk Mácsai Istvánról, többek között arról is, hogy nemcsak remek festő volt, hanem kiváló fotós is. Amatőr filmeket is készített, ezekből szintén láthatunk néhányat a Kiscelli Múzeum mostani kiállításán. Emellett naplót is vezetett élete során, amelynek feldolgozása folyamatban van a Mácsai család támogatásával.

Az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítás, az alkotó festményei, fényképei és filmjeinek részletei április 2-áig láthatók a Kiscelli Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.