Elnagyolt természetrajz – Gondolatok a Szent című filmről

A lengyel-magyar együttműködésben készült, hazánkban még nyáron bemutatott Szent (Święty) című film bűnügyi története hasonlóképp talányos, de egészen más értelemben: bizonytalanság leginkább a nézőben ébred, miközben fordulatról fordulatra próbálja követni a cselekményt.

Pedig a nyitány biztató: Andrzej (Mateusz Kosciukiewicz), miközben feleségét várja a poznani repülőtéren, egy nyugati valutát kínáló lányra lesz figyelmes. Ahelyett azonban, hogy feljelentené, diszkréten jelzi neki, hogy a közelben ólálkodó civilruhás titkosügynökök miatt jobb, ha gyorsan odébbáll. Nemes gesztus – pláne, ha az illető egyébként a politikai rendőrség alkalmazásában áll. A hazaúton pedig feltárul a megvalósult szocializmus kiábrándító világa: szürke lakótelepek, nehezen döcögő autók, kietlen lakásbelső. Hiába, a rendszer állítólagos kegyeltjei sem érhettek el jobb életkörülményeket. Két kivétel akad: a művészettörténész feleség (Lena Gora) nyugati útja, illetve a férfi Ford Sierrája, amire – mint megtudjuk – közvetlen főnökének is fáj a foga.

A szemünk előtt hamarosan egy megtörtént eseten alapuló, ugyanakkor erősen fikcionalizált bűnügy kezd kibontakozni: a grieznói bazilikából ellopják Szent Adalbert szobrát. A rablás megsebzi az egyház tekintélyét, fáj a híveknek, de, két évvel a Jerzy Popiełuszko-gyilkosság után, a hatalomnak is kínos.

A nyomozás vezetésére Andrzejt kérik fel, aki nagy ambíciókkal lát neki a munkának. Elszármazott lakosként eleinte hűvös fogadtatásban részesül, de nemsokára elkötelezett partnerre lel egy grieznói nyomozóban, miközben kéretlenül is kap maga mellé egy „felvigyázót.” A gyanús körülmények között felbukkanó régi barát személye elgondolkodtatja a férfit, aki a nyomok kutatása mellett kénytelen a saját háta mögé is figyelni.

S hogy mit talál ott, azt a rendező, Sebastian Buttny eleinte remekül illusztrálja: szürke-ködös képekben elevenedik meg az elnyomás fojtogató légköre, amely mindenkire rátelepszik, akár akarja, akár nem. A feladat: megtanulni mozogni ebben a nyúlós-nyálkás atmoszférában; észrevenni az apró jeleket, reagálni a folyamatokra és kikutatni a valódi szándékokat.

Buttny, hőséhez hasonlóan, okosan próbál zsonglőrködni a krimi műfaji jellegzetességeivel, miközben becsülettel kiteszi a történelmi hitelesség indexeit. A játékidő első felében kiválóan kézben tartja a szálakat: izgalommal figyeljük, hogyan reagál a bűnesetre a helyi plébános, a rendőrörs, a hívek vagy az elnyomó gépezet felsőbb vezetése. Az igazán érdekes a dologban az, hogy a felek szinte folyamatosan egyeztetnek egymással – gyakran egymás háta mögött, de rendületlenül munkálkodnak az ügy megoldásán. Ami tehát az egyik oldalról bűnös megalkuvásnak tűnik, az a másik-harmadik irányból nézve üdvözlendő rugalmasságnak. Ez persze csak az ideig-óráig fennálló látszat.

A Szent bizarr párhuzamot von a vallásos ereklyekultusz és az elnyomó diktatúra között: mindkét színtéren az az igazán lényeges, ami elsőre mellékesnek tűnik. Ahogy az ereklyetartó láda főalakjai helyett a körbefutó ornamentikára érdemes figyelni, úgy a több regiszteren játszó hatalom szintén rejtegetni próbálja valódi szándékait. A „titkos üzenet” pedig szólhat akár a szimbolikusan szétszabdalt Lengyelország összeforrasztásáról is; ironikus csavar, hogy mindezt az a feleség sugallja a főhősnek, akiről végül kiderül, maga is kétes szerepet játszott az ügy felgöngyölítése során.

A finálé konkrét tanulságok helyett a főszereplők nagy felismeréseit próbálja nézőjének közvetíteni, de árnyalt jellemrajz híján nehéz bármelyikükkel i azonosulnunk. A fókuszálatlanság ekkorra már eluralkodik a cselekményen, s egyre szaporodnak a hihetetlen (s hiteltelen) fordulatok. A Szent komoly ambícióval próbálja meg bemutatni a kifinomult elnyomás természetrajzát, ám erejéből csupán egy közepes színvonalú történelmi krimire futja. A téma mindezzel együtt lényegbevágó, amely egy sokkal bátrabb, konkrétabb filmet érdemelt volna.

Sebastian Buttny: Szent /Święty, IKH Pictures Production/NFI, 105 perc, 2023.

Szöveg: Paksa Balázs 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.