Élő örökség – Márton Áron püspökre emlékezik Kóbor György nyugalmazott csáki plébános

Tiszteletreméltó Márton Áron erdélyi püspökről sokat írtak már: történészek, levéltárosok, teológusok és kortársak könyvekben, tanulmányokban, dokumentumkötetekben örökítették meg életének eseményeit. A róla szóló irodalom gazdagsága és változatossága önmagában is jelzi, milyen kivételes személyisége volt a 20. századi Erdélynek és a romániai római katolikus egyháznak. Mégis vannak olyan emlékek, amelyek sehol máshol nem találhatók meg, csak azoknak a szívében, akik személyesen találkoztak vele.

Ez az interjú, amely az idei Márton Áron Emlékév kapcsán készült, nem a történeti adatok gyarapítására vállalkozik. Nem új fejezetet kíván írni a már meglévő monográfiák mellé. Sokkal inkább azt a személyes örökséget szeretné megőrizni, amelyet csak az emberi emlékezet képes hordozni: egy kézfogás melegét, egy bátorító pillantást, egy mondat súlyát, egy találkozás meghatározó erejét.

Minden emlék egyedi, ezért ez az interjú is különleges kincset tár az olvasó elé. Nem azért, mert új információkat közöl, hanem mert megmutatja, hogyan élt tovább Márton Áron alakja azokban, akik közelről ismerték. Hogyan hatott rájuk, mit tanultak tőle, milyen ember volt számukra. És hogyan őrzik őt ma, évtizedek múltán is, tisztelettel, hálával, szeretettel. Ugyanakkor minden egyes emlék pótolhatatlan tanúságtétel is, amely nélkül szegényebb lenne a közös emlékezés.

– Igazgató úr 1955-től tanult Gyulafehérváron. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre és Márton Áron püspökre?

– Amikor 1955-ben Márton Áron püspököt kiengedték a börtönből, és hazatérhetett, a szemináriumba is visszatértek azok a teológiai hallgatók, akik az úgynevezett békepapokkal való nézeteltérések miatt elhagyták az iskolát. Így tett például Laci bácsi, Túry László egykori nagyprépostunk is. Ő Bărăganba költözött a szüleihez, akiket néhány évvel azelőtt oda hurcoltak kényszerlakhelyre. Szóval, amikor meghallották, hogy Márton Áron püspököt kiengedték a börtönből, a teológiai hallgatók is szép csendben visszaszállingóztak. Köztük volt néhány görögkatolikus is. Ők nem elsőévesek voltak, néhányuk már világi szakmával, munkahellyel is rendelkezett, orvosként praktizált vagy mérnökként dolgozott. Abban az évben, 1955-ben kerültem én is Gyulafehérvárra a kántoriskolába. Az is nyilvánvaló volt, hogy mennyire fáradt a tanári kar. Troján Károly teológiai tanár például zászlós volt az első világháborúban, és a legjobb szándékkal sem tudott már fiatalos lendülettel tanítani. Márton Áron püspöknek újra kellett szerveznie a szemináriumot, és oktatókról is gondoskodnia kellett. Ekkor kérte fel tanítani a szemináriumba a kétszeres doktor Tyukodi Mihályt, aki a Duna–Fekete-tenger csatorna kényszermunkatáboraiban dolgozott. Általában nem figyelem, ki hogyan öltözik, de akkor mégis feltűnt: egy molyrágta lóden kabátot viselt. Mielőtt elkezdte volna az oktatást, Márton püspök elmondta neki, mit vár tőle: elsősorban spirituális lett, ugyanakkor egyfajta „univerzális” tanár. Latin és történelem szakos is volt, ahogy akkor a helyzet megkövetelte. Az ő irányítása alatt építettük a futballpályánkat, és a mérkőzéseinkre Márton Áron püspök is eljött. Ő hozta a kupát. Jókedvűen figyelte ügyetlenkedésünket. Sajnos nem sokáig élvezhette a szabadságot, mert 1957 tavaszától a püspöki palotában házi fogságra kényszerítették, ami azt jelentette, hogy a lakhelye meg a székesegyház közötti távolság volt a megengedett útja. (...)

Márton Áron püspöknek nem volt szabad elhagynia a lakhelyét, így a hívek keresték fel őt. Például a bérmálkozók minden évben nagy számban érkeztek Gyulafehérvárra, a bérmálás mindig szép ünnep volt. Mivel a püspök nem maradhatott egész nap a négy fal között, gyakran kint dolgozott a kertben. Így történt, hogy egyszer rálőttek, de szerencsére a golyó célt tévesztett. A békepapok csoportjának helyzetét is szép lassan elrendezte.

– Milyen tanár volt Márton Áron püspök?

– Márton Áron püspök egészen 1967-ig volt házi őrizetben. Hetente háromszor fogadott bennünket, a mi évfolyamunkat, vagyis 12 hallgatót a püspökségen, ott oktatott. Rendkívül szerény ember volt. Időnként, jó értelemben, némi huncutságra is tanított bennünket. Az órák kellemes hangulatban teltek, senki sem félt. Hodegetikát tanított. Jóságos és megértő volt velünk, nagy szeretettel jártunk az óráira. Az áprilisi felszentelésünket követően júniusban, a tanév vége előtt mindegyikünket külön-külön behívott egy beszélgetésre.

Engem így bátorított: „Fiam, ne félj! Bátran tedd meg a kötelességedet!”

(...) Püspök úr annyira szerény volt, hogy a paptársai már restellték, milyen kopott malaclopóval jár. A borbándi plébános vette magának a bátorságot, hogy ellopja püspök úr köpönyegét. Mielőtt azonban elemelte, hagyott a helyébe egy újat. Márton Áron püspök kereste: hol van, ki vitte el? „Kegyelmes úr, bocsánatot kérek, én vittem el” – vallotta be a „tettes”. De nemcsak tanárként, hanem főpásztorként is megértő és jószívű volt. Például amikor egyik paptársunk a szokásosnál jobban megkedvelte az alkoholt, felfüggesztés helyett maga mellé vette és kigyógyíttatta a szenvedélybetegségéből. Ez is mutatja, mennyire a szívén viselte a rá bízott lelkipásztorok sorsát. Nagy örömmel tölt el, hogy idén kiemelt módon is Márton Áron püspökre emlékezhetünk.

A beszélgetés teljes terjedelemben ITT olvasható. 

Forrás és fotó: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír