Élő örökség – Márton Áron püspökre emlékezik Martin Roos nyugalmazott temesvári főpásztor

Idén február 18-án a Képviselőház elfogadta a Szenátus által korábban jóváhagyott törvénytervezetet, amelynek megfelelően a 2026-os évet „Márton Áron püspök Emlékévének” nyilvánítják, ily módon is megemlékezve a püspök születésének 130. évfordulójáról.

Tiszteletreméltó Márton Áron erdélyi püspökről sokat írtak már történészek, levéltárosok, teológusok és kortársak könyvekben, tanulmányokban, dokumentumkötetekben örökítették meg életének eseményeit. A róla szóló irodalom gazdagsága és változatossága önmagában is jelzi, milyen kivételes személyisége volt a 20. századi Erdélynek és a romániai katolikus egyháznak. Mégis vannak olyan emlékek, amelyek sehol máshol nem találhatók meg, csak azoknak a szívében, akik személyesen találkoztak vele.

Az alábbi interjúban Martin Roos nyugalmazott temesvári megyéspüspök nem a történeti adatok gyarapítására vállalkozik, nem új fejezetet kíván írni a meglévő monográfiákhoz. Sokkal inkább azt a személyes örökséget szeretné megmutatni, amelyet csak az emberi emlékezet képes hordozni: egy kézfogás melegét, egy bátorító pillantást, egy mondat súlyát, egy találkozás meghatározó erejét.

Minden emlék egyedi, és éppen ezért a beszélgetés különleges kincset tár fel: minden egyes emlék pótolhatatlan tanúságtétel is, amely nélkül szegényebb lenne a közös emlékezés.

*

– Püspök atyának melyek az első, Márton Áron főpásztorhoz fűződő emlékei?

– Első alkalommal akkor találkoztam vele, amikor Gyulafehérváron a Kántoriskola elvégzését követően felvételiztem a teológiára. Azelőtt csak a székesegyházban láttam. Amikor azonban jelentkeztem a Papnevelő Intézetbe 1961-ben, az osztálytársaimmal személyesen felkerestük. A kertben találkoztunk a püspök úrral, őt ugyanis 1957 tavaszától ismét megfosztották szabadságától. Ezúttal háziőrizetbe került, nem hagyhatta el a püspökség területét, tehát minket sem kereshetett fel sem a szemináriumban, sem a kántoriskolában. Tanítani is csak úgy tudott, hogy a teológushallgatók felkeresték a püspöki palotában. Így érkeztünk hát mi, a szemináriumba jelentkezők csoportja a püspöki kertben a felvételi vizsgára.

– Püspök atyát is tanította?

– Minket, elsőéveseket nem. Legközelebb akkor találkoztam Márton Áron püspökkel, amikor elsőéves hallgatóként elbúcsúztam tőle és a gyulafehérvári szemináriumtól. Mivel a II. világháborút követően édesapám hadifogságba került, és végül kivándorolt Kanadába, édesanyámmal többször is kérvényeztük a kiutazási engedélyt, hogy csatlakozhassunk hozzá, amit (1962 – a szerk.) októberben végül megkaptunk. Búcsút vettem hát püspök úrtól a dolgozószobájában.

– Mit szólt ehhez a fordulathoz?

– Biztosított imáiról, adott egy szentképet emlékül, és azzal bocsátott útra, hogy továbbra is szeretne hallani felőlem, jelentkezzem levélben, írjak neki. Én pedig írtam neki karácsonykor, húsvétkor. Megírtam neki azt is, akkor már Németországból, ahová időközben átköltöztem, és ahol befejeztem a teológiai tanulmányaimat, hogy engedélyt kaptam a papszentelésre. „Kedves Fiam! – válaszolta püspök úr 1971. június 28-án Gyulafehérváron kelt válaszlevelében. Június 18-án kelt leveleddel kettős örömet szereztél nekem. Először azzal, hogy évek múltán ismét életjelt adtál magadról. Másodszor azzal, hogy július 3-án felkapod a papi rend szentségét és július 11-én elmondod első szentmisédet kedves Szüleid lakóhelyén. Mind a két ünnepen lélekben veled leszünk, és Éretted imádkozunk. A Szentlélekúristent kérjük, hogy kegyelmével segítsen, hogy az Úr Jézus Krisztus, az örök Főpap hűséges szolgálatában a halhatatlan lelkek sokaságát vezethesd vagy megtarthasd Krisztus közelében. Hosszú és eredményekben gazdag papi életet és működést kívánunk, szeretettel küldjük üdvözletünket. Aláírás: Márton Áron.”

Egy másik, 1972. március 10-én kelt, német nyelvű levelében útmutatást is kaptam Márton Áron püspöktől:

„Kedves Martin! Megkaptam február 19-i kedves soraidat, és köszönöm figyelmességedet és fáradozásodat. Igen, így van: mindig örülünk, valahányszor kedves levelet kapunk, aztán pedig sokszor törjük a fejünket, hogyan is írjunk rá méltó választ.

Ne ródd fel magadnak, hogy már nem beszéled úgy a magyar nyelvet, ahogyan nálunk megtanultad. Egy dolgot azonban örömmel állapíthatok meg a leveledből: hogy az isteni mag, amelyet egykori professzoraid a lelkedbe vetettek, jó talajba hullott. Ha hálás vagy nekik ezért, az szép; ne felejtsd el őket imáidba foglalni, valahányszor jótevőidért imádkozol. Néhányan közülük már az örökkévalóságban vannak.

Örömmel hallom, hogy megkezdted munkádat az Úr szőlőjében, mégpedig egy jó plébános vezetése alatt. Sok órát áldozol a fiatalok keresztény nevelésére is. Ez a munka sok fáradságot és türelmet kíván, de nagyon sok örömet is ad. A fiatalok nevelésében szeretném figyelmedbe ajánlani Szent Pál szavait: »Buzdítsd az ifjakat is, hogy mindenben fegyelmezetten éljenek. Magad járj elöl jó példával, a tanításban légy kifogástalan és komoly. Beszéded legyen találó, megcáfolhatatlan… Beszélj, erre buzdíts és figyelmeztess teljes határozottsággal. Senki meg ne vessen!« (A Titusznak írt levél, 2.)

Még egyszer köszönöm beszámolódat, valamint a mellékelt szép képeket is, és lelkipásztori munkádhoz Isten leggazdagabb áldását kívánom.

Gyulafehérvár, 1972. március 10. Aláírás: Á. Márton, püspök”

Ez a gyulafehérvári székesegyházat ábrázoló, kézzel írt képeslap volt az első, amit tőle kaptam 1964. március 25-én, amelyen boldog húsvéti ünnepeket kívánt.

Amikor pedig hazalátogattam még teológusként, vagy később papként, mindig felkerestem. Ő meghívott ebédre, és beszélgettünk az előmenetelemről meg a munkámról. Minden alkalommal nagyon érdeklődő volt.

– Mi ragadta meg leginkább Márton Áron püspök személyében?

– Például, ahogy kísért engem, meg azokat, akiket ismert, az életutunkon. Ez nagy bátorítást jelentett. Nagyon hálás vagyok ezekért az találkozásokért. Van egy személyes történet is, amely véletlenül irányította rám a figyelmét. Amikor 1971-ben Piskibe (Fischdorf, illetve Pischky), Hunyad megyébe érkezett bérmálni, az ebédnél találkozott az apai nagyapám testvérével, aki ugyanazt a nevet viselte, mint én – Martin Roos –, és gépészmérnökként élt Piskiben. Márton Áron püspök azonnal emlékezett rám, és nagy elismeréssel beszélt rólam idős nagybátyámnak, ami őt rendkívül megörvendeztette. Így hordott bennünket Márton püspök mindig a szívén. A temetésén sajnos nem tudtam részt venni. Akkoriban Németországból csak vízummal lehetett beutazni Romániába, és a halálhírét sem kaptam meg időben.

Forrás és fotó: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír