Elősegíteni a halált, vagy Szent Márton példáját követni? – Vincenzo Paglia könyve az eutanáziáról

A kötet még 2017-ben jelent meg, a Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember Kiadványok sorozatban. A könyv szerzője Vincenzo Paglia érsek, a Pápai Életvédő Akadémia elnöke, a Sant’Egidio közösség spirituális felelőse.

A cím utal Assisi Szent Ferenc Naphimnuszára: „Áldjon, én Uram, / mi nővérünk a testi Halál, / ki minden élő embert megtalál.” A halál az élet része, valódiságát el kell, hogy fogadjuk, és meg kell, hogy értsük. Nem véletlen, hogy Szent Ferenc nővérének nevezi a halált.

Paglia érsek megvilágítja: miután a halál kiszorult a közösségi élet tereiből, a társadalom a haldokló embert is magára hagyta. Nem is a haláltól félünk igazán, hanem attól, hogy egyedül kell vele szembenéznünk. Aki meghal, egyedül hal meg, általában senki sincs mellette. Egy olyan mélyreható „elbarbárosodás” jele ez, amely már nem „irgalmat kér a haldoklónak”, hanem „irgalomból kéri a halált”. „A halál kikerült a társadalom életéből. Nem nyilvános már, mint egykor volt. Ezzel együtt nélkülöz mindennemű ritualitást is: el kell tűnnie a szemünk elől, a közösségi életünkből.” A kötet borítóján Michelangelo Pietája (Fájdalmas anya) látható, amint Szűz Mária a keresztről levett Jézust gyászolja. Ennek a képmásnak egykor egyetemes szimbolikus értéke volt. Ez nincs többé így.

Manapság senki sem vesz a karjaiba egy halottat. Az ember pedig magára marad, éppen akkor, amikor a leginkább szüksége lenne a segítségre, a halál pillanatában. És a halál után is.”

Vincenzo Paglia egyik legfontosabb célja a könyv megírásával az volt, hogy szembeforduljon korunk lassan általánossá váló, szomorú jelenségével, az eutanáziával. A kötet írója szinte logikusnak tartja, hogy egy olyan világban, amely ennyire eltávolítja közeléből a halált, mint korunk, az eutanázia úgy jelenik meg, mint kívánatos halál. Hívei ezért ragaszkodnak a meghalás „jogához”, amelyet nemes és emberséges választásként állítanak elénk. Ám nem erre a humanizmusra van szükségünk, hanem arra, amit Didier Sicard, a francia nemzeti etikai bizottság elnöke fogalmazott meg: „XX. század tapasztalatai alapján egy mai társadalom fejlettségét azon a képességen mérhetjük le, hogy mennyire tudja kifejleszteni a szolidaritást,

védelmezni és kísérni a leginkább gyengéket, nem pedig elősegíteni az eltüntetésüket.”

Idézi a könyv írója a náci Németországban mártírhalált halt evangélikus lelkészt, Dieter Bonhoeffert is, aki egyik versében a gyönge Istent állítja teológiája középpontjába, akit a keresztre űztek, és aki éppen a keresztről képes mindenkit üdvözíteni: „Isten odamegy minden emberhez a bajában, / kenyerével jóllakatja a testet és a lelket, / meghal a kereszten a keresztényekért és a pogányokért, / s ennek és annak is megbocsát irgalmában.”

Paglia érsek hozzáteszi: a gyöngeségnek tehát egyetemes dimenziója van: Isten és az emberek, a hívők és a nem hívők gyöngesége a találkozás, a gyógyulás és a szeretet áramlása. „Nem kínál-e alkalmat a gyöngeség mindenkinek arra, hogy megtörje a mérhetetlen magányt?”

A gyöngeségben egy olyan függés rejlik, amely hatalmas erőforrás lehet.

„Egy másik ember megsegítése nem csupán pótolja azt, ami fizikai gyöngesége és a teste megrokkanása miatt kialakult természetes korlátok között hiányzik, hanem megőrzi és gyakran helyre is állítja a kognitív, az emlékező- és a viszonyok terén fennálló képességeket, méghozzá igen hatásosan.”

A kötet szerzője leszögezi: a „méltósággal meghalás” joga a kortárs kultúra központi kérdésévé vált, „mindennél szentebb”. Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy jogunk van „méltósággal élni”, és ahhoz is, hogy „méltósággal kezeljenek” bennünket. Az eutanázia azonban tele van ellentmondással.

A méltó halál jogát nem alkalmazhatjuk eufemisztikus kifejezéssel arra, hogy a „jó halál” elnyeréséhez való jogot jelöljük azzal: más dolog segíteni a meghalás folyamata során a beteget (társaságul szegődünk szorongása idején, enyhítjük fájdalmát, vigasztaljuk), és más dolog kiváltani a halálát.

Paglia érsek idézi Luc Ferry író, filozófust: „Erkölcsileg elfogadhatatlan már az elgondolás is, hogy egy ember elveszítheti a méltóságát azért, mert gyönge, beteg vagy idős lett, és ezért valamilyen függési helyzetbe került. Az ilyen látásmód joggal sorolható a ’30-as évek kártékony elméletei mellé.”

A kötet szerzője emlékeztet rá: az eutanázia (görögül „jó halál”) ma már mást jelent, mint eredetileg. A híres római történetíró, Suetonius a Kr. u. első században, Augustus császár halálának leírásában alkalmazta először ezt a szót, aki békésen, felesége karjai között hunyt el. Mivel azok vették körül, akik szerették, halála valóban jó halál volt. Korunkban azonban az eutanázia azt jelenti: a szenvedő ember elviselhetetlen fájdalmai miatt, ennek megszűnése érdekében azt kéri környezetétől, hogy külső beavatkozással vessenek véget az életének (aktív eutanázia), vagy szüntessék meg az életet fenntartó további kezelést (passzív eutanázia).

Vincenzo Paglia érsek könyvének egyik leggyönyörűbb gondolata, hogy az Egyház által elfogadott palliatív orvoslást összekapcsolja Szent Márton irgalmas cselekedetével: télvíz idején széles köpenyét kettéhasítva betakart egy rongyokba burkolózott, beteg, a hidegtől remegő koldust. Bár a helyzetén nem tudott segíteni, együtt érzett vele, áldozatot hozott érte. A palliatív gyógyítás szeretettel való lelki-testi „kísérést”, szeretettel való „betakargatást” jelent (pallium: kabát, amely eltakar, védelmez), abban az esetben, amikor orvosilag már nincs lehetőség a gyógyításra. A keresztény tapasztalat azt mutatja, hogy

a kísérés – a hit távlatában – képes megérinteni a haldoklók szívét, ha segítő kezek és vele együtt érző lelkek veszik körül.

Kalkuttai Szent Teréz anya mesélt el egy megrázó, katarzist kiváltó történetet: „Egy nap behoztam egy férfit, aki a szennyvízcsatorna árkában feküdt. Férgek borították a testét… Nem szórt átkokat, nem hibáztatott senkit. Egyszerűen csak ezt mondta: »Állatként éltem, de úgy halok meg, mint egy angyal, mint valaki, akit szerettek és akiről gondoskodtak.« Három órára volt szükség, hogy megmosdassuk. A férfi végül az őt mosdató nővérre emelte a szemét, és azt mondta: »Nővérkém, hazamegyek Istenhez« – és meghalt. Soha nem láttam olyan ragyogó mosolyt, mint amilyet ekkor, ennek az embernek az arcán… Lehet, hogy a fiatal nővér akkor nem gondolt erre, de Krisztus testét érintette.”

Vincenzo Paglia érsek leszögezi: az orvoslás nem a páciensek életével való rendelkezés, mivel az életnek véget vetni azt jelenti, hogy megtagadjuk az értelmét.

Az orvostudománynak nem az a feladata, hogy mindenáron visszaadja a betegek egészségét, vagy meghatározatlan időre meghosszabbítsa az életüket, hanem az, hogy gondozza az embert akkor is, ha a betegsége gyógyíthatatlan.

E tekintetben ajánlatos a palliatív kezelések alkalmazása, amelyek a gyógyíthatatlan betegségek fájdalmas tüneteit enyhítik. A halálhoz vezető fájdalmas úton lelkileg is támogatni kell a betegeket és a hozzátartozókat. Nélkülözhetetlen szerepe van a szeretetnek, mely az élete utolsó szakaszában lévő beteg kísérésének perspektívájában foglal helyet. A betegnek arra van szüksége, hogy az orvosok, a kezelők, a családtagok és a számára kedves személyek jóvoltából szeretteinek közelsége és támogatása ölelje körül, nem szabad hagyni, hogy magányos maradjon.

A könyvet Török Csaba fordította.

Vincenzo Paglia: Nővérünk, a halál
Magyar Kurír, 2017

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita; Vatican News (nyitókép)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír