Először van magyar tagja a Pápai Történettudományi Bizottságnak – Beszélgetés Molnár Antallal

– Mit jelent Önnek ez a kinevezés?

– Nagy örömöt és megtiszteltetést, hiszen amióta tudományos munkával foglalkozom,

a fő csapásirány számomra a vatikáni kutatás, ez volt a történészi munkám legfontosabb színtere.

A Vatikánban számos bizottság működik, a Katolikus Egyház tevékenységével kapcsolatos kérdéseket koordinálnak olyan témákban, mint az eucharisztikus kongresszusok, az ökumené, a világiak helyzete az Egyházban és még sorolhatnánk. Két bizottság van, amely a laikus tudományok felé nyit: a Szakrális Régészet Pápai Bizottsága és a Pápai Történettudományi Bizottság, ez utóbbit 1954-ben alapította XII. Piusz pápa. A szervezet célja, hogy erősítse az Egyháznak a történettudományokkal való párbeszédét, és a Szentszék részéről – mint egy akadémia – tematizálja az egyháztörténeti kutatásokat. A testületnek harminc tagja van, egy elnöke és egy titkára. Megtisztelő ez a kinevezés, az egész magyar történettudománynak szól, amelynek nagyon komoly múltja van a Vatikánban. Gondoljunk csak Fraknói Vilmosra és az általa alapított Római Magyar Történeti Intézetre, a Római Magyar Akadémia tevékenységére vagy az 1950 után Rómában dolgozó szerzetesekre – a jezsuiták történeti intézetében például több magyar szerzetes dolgozott.

– Milyen elfoglaltsággal jár ez a megbízatás?

– Évente kétszer ülésezik a bizottság. Amikor nincs világjárvány, a tagok személyesen vesznek részt az üléseken. A testület ezenkívül konferenciákat szervez és van egy patinás könyvsorozata. Egyfajta közös bölcsesség ez, a tagok aktivitása a vérmérsékletüktől, ambíciójuktól függ. Úgy érzem, az én feladatom az, hogy Magyarország, illetve tágabb értelemben a közép- és délkelet-európai térség történelmét bevigyem a bizottság munkájába, hiszen a térségből Magyarországnak van Rómában a legnagyobb intézményrendszere. 2011 és 2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója voltam, ennek a munkának a szerves folytatásaként fogom fel ezt a megbízatást. Akkoriban számos konferenciát rendeztünk a Pápai Történettudományi Bizottsággal és más tudományos intézményekkel közösen. Szakmai pályafutásom kiemelkedő szakaszának tekintem ezt az öt évet, amelynek során nemcsak történeti kutatással, hanem tudománydiplomáciával, kulturális diplomáciával is foglalkoztam, és ennek a visszaigazolása ez a kinevezés. Ez azt is jelenti, hogy ha egy tudományos-kulturális intézetben olyan munkatárs dolgozik, aki képes szakmailag magas szinten képviselni Magyarországot, akkor a munkája tartós eredménnyel jár, és ennek évek múlva is lehetnek újabb hozadékai.

– Hogyan esett Önre a választás? Ha jól tudom, az alapítás óta még nem volt magyar tagja a bizottságnak.

– Teljesen informális alapon zajlik a kiválasztás, nincs pályázat, nincs hivatalos jelölés. A bizottság tagjai vagy más vatikáni intézmények javasolnak tagokat, és a bizottság elnöke a javaslatot felterjeszti a pápának. Nem tudom, pontosan ki javasolt, valószínűleg a Rómában kialakult kapcsolatrendszeremnek köszönhető a jelölésem. Magyar tagja valóban nem volt még a bizottságnak. Lengyelek voltak, korábban és most is, mindketten jezsuiták. Jelenleg van egy szlovák történész hölgy is a bizottságban, így most hárman képviseljük a régiót.

– A megbízatásával lehetőség nyílt a magyar vonatkozású kutatások előmozdítására is?

– A bizottság nem kutatóintézet, de a tagjai között ott van a Vatikáni Apostoli Levéltár és a Vatikáni Apostoli Könyvtár prefektusa, valamint a pápai egyetemek professzorai is. Nem a bizottság keretében folynak a kutatások, inkább a folyamatban lévő kutatások intenzívebb megjelenítésére nyílik lehetőség. Szerencsére számos magyar történész kutat a Vatikánban, az akadémia pedig hátteret biztosít ehhez. A kinevezésemmel a magyar szempont hangsúlyosabban érvényesülhet, illetve a régió történetét magyar szemmel mutathatjuk be, és nem mindegy, melyik nemzet tematizálja Közép-Európa múltját.

– Milyen út vezetett idáig? Mindig történész akart lenni?

– Igen, ötödikes koromban, amikor az iskolában tanulni kezdtük a történelmet, eldöntöttem, hogy egész életemben ezzel akarok foglalkozni. Pannonhalmára mentem gimnáziumba, az egyházi iskola mellett a hely történelmi múltja, a patinás épület és a könyvtár is vonzott. A falumból, a családomból senki nem járt oda, de láttam a televízióban egy dokumentumfilmet, és megtetszett a hely. Az akkor még kötelező orosz mellé a latint választottam második nyelvnek, mert korán tudatosult bennem, hogy ez fontos lesz nekem. Fejér megyei vagyok, ezen a területen a török hódoltság idején és jó darabig még utána is bosnyák ferencesek működtek misszionáriusként. Fekete lyuknak tűnt ez a korszak, és bár korábban középkorász szerettem volna lenni, rájöttem, hogy izgalmasabb egy teljesen új világ felfedezése. A gimnáziumi éveimben értettem meg, hogy a török hódoltság alatti magyar világ felfedezésében az egyházi forrásoknak nagy jelentőségük van. Az egyházi, vatikáni források egyetemes történeti jelentőségére egy bencés szerzetes, Vanyó Tihamér hívta fel akkoriban a történettudomány figyelmét. A történelem fakultációs tanáromtól, Somorjai Ádámtól hallottam róla. Bemutatott Tihamér atyának, megismertem a kutatásait, amelyeket a harmincas években folytatott a Vatikánban, és arra gondoltam, hogy ötven év után ezt a fonalat újra fel lehetne venni. Ezért kezdtem el olaszul tanulni. Hamar kiderült az egyetemen, hogy a kutatáshoz meg kell tanulnom horvátul, szerbül, és később jártam török szakra is.

– Pannonhalma és az ELTE mellett volt egy másik alma matere, az Eötvös Collegium. Mit jelentett a jövője szempontjából ez a közeg?

– A tágasságot. Az Eötvös Collegium a rendszerváltás környékén hihetetlen pluszt jelentett egy vidéki diáknak: fantasztikus könyvtár, sok rendkívül izgalmas óra. Azt hívtunk meg tanítani, akit szerettünk volna, például évekig Engel Pál oktatott minket, akit az egyetemen esélyünk sem lett volna hallgatni. A kollégiumi felvételi garancia volt arra, hogy az évfolyam legjobbjai kerüljenek be. Sok nyelvtanulási és ösztöndíj-lehetőség volt, a franciaországi ösztöndíjamat is az Eötvös Collegiumnak köszönhetem, és végül Párizsban doktoráltam. A kollégium otthont jelentett egy vidéki fiatalnak, aki fővárosi egyetemista lett.

– A rendszerváltozással új terek nyíltak meg az egyháztörténeti kutatások számára. Ez hogyan befolyásolta a kutatói tevékenységét?

– A Monarchia alatt és a két világháború között nagyon fejlett volt nálunk az egyháztörténeti kutatás, a nemzetközi élvonalhoz tartozott. Valóban történelmi pillanat volt, hogy ötven év után újra felvehettük ezt a szálat. Emellett ott volt bennem a felismerés, hogy egyházi iskolát végzett latin szakosként előnnyel indulok, kamatoztatni tudom mindazt, amit a családi és az iskolai hátteremnek köszönhetően kaptam.

Nagyon szerettem ezt a nemzetközi világot, a tágasságot, a nyitottságot. Ez nem azt jelenti, hogy az ember feladja a saját nemzeti identitását, hanem hogy meghallgatja a másikat, próbálja megismerni az ő szempontjait, és ezáltal gazdagodik.

Így megnő annak a lehetősége, hogy megértsük a történelmet, ami nem arról szól, hogy mi vagyunk itt egyedül, és a többiek nem érdekesek. 1994 óta rendszeresen jártam Rómába és kutattam a forrásokat. Részben Franciaországban doktoráltam, ott és Rómában is sok kollégát megismertem a nemzetközi történészvilágból, és nagyon jól éreztem magam ebben az izgalmas közegben. Ez az egymást segítő, egymásra odafigyelő nemzetköziség hatalmas távlatot nyit számomra történészként és emberként is.

– Most a sok hazai feladat mellé kapott egy olyan megbízást, amely ismét Rómához köti, amit az egyik otthonának tekint.

– Ha azt nézzük, hogy mennyi időt töltöttem az életemből egy-egy helyen, akkor Budapest vezet, aztán Sárosd, a szülőhelyem következik, és a harmadik Róma, mindenki közös hazája. Tudományos és kulturális tekintetben sincs a világnak olyan városa, ahol ennyi és ilyen sokszínű külföldi intézet működne. Egy európai ember a saját hazáján kívül Rómában is otthon van. Én abban a szerencsében részesültem, hogy kipróbálhattam a római otthonomat. Ráadásul a tudományos érdeklődésem szálai is oda kötnek. A kutatói kíváncsiságom is állandóan Rómába vitt, a vatikáni, akkor még titkos levéltárba, majd – a Ferenc pápa által elrendelt névváltoztatás nyomán – a Vatikáni Apostoli Levéltárba és az Apostoli Könyvtárba.

– Miért volt szükség a Vatikáni Titkos Levéltár nevének megváltoztatására?

– 1880 után, amikor a levéltárat megnyitották a kutatók előtt, a titkos jelzőnek már nem sok értelme volt, csupán szép régi hagyomány maradt a név. Az, hogy a levéltár csak bizonyos korszakig kutatható, a világ valamennyi levéltárára igaz. A fenntartó döntése határozza meg, hány évig titkosak a dokumentumok. Azok, amelyekhez még személyiségi jogok fűződnek, nem kutathatók. XII. Piusz pontifikátusának (1939–1958) anyagát tavaly megnyitották a tudományos kutatás számára. Nagyon érdekes ez a korszak a II. világháború, valamint a Szentszék és a kommunizmus kapcsolata miatt is. Hosszas előkészítés után 2020. március 2-án megnyitották az anyagot a kutatók előtt, és szerveztek egy izgalmas konferenciát, amelyen én is részt vettem. A sors szomorú iróniája, hogy egy héttel később a járvány miatt be kellett zárni a levéltárat. Azóta újra megnyitották, de olyan nagy most az érdeklődés, hogy ha valaki be akar jelentkezni, csak sok idő, körülbelül egy év múlva tudnak neki helyet biztosítani. Egy pontifikátus korszakának levéltári megnyitását sok éves munka előzi meg. Akkor lehet megnyitni egy új korszakot, ha a belső feldolgozottsága már magas szintű, ami nem jelenti azt, hogy már minden irat fel van dolgozva.

– A kutatás mellett sok szervezési feladatot is ellát, de ez sem áll távol Öntől.

– Ezért szerettem nagyon a korábbi római munkámat is, amely a kultúrdiplomáciai tevékenységgel volt teljes. A munkám a hobbim, de persze vannak adminisztrációs feladatok is. A Történettudományi Intézet folyamatos átalakulásban van, és ez kiemelt adminisztratív teendőket ró a vezetőségre. Sok munkajogi következménye van az átalakulásnak, rengeteg aprómunkát kell elvégeznünk a törvényes működéshez. Nem egy régi, bevált intézményes struktúrában működünk, hanem állandóan változó jogi környezetben. De aki a vezetést vállalja, annak ezt a feladatot is el kell látnia.

– Eddig csak a munkáról beszéltünk, de az élete úgy teljes, hogy szép családja, három fia van.

– Valóban, a feleségem középiskolai olasztanár, és van három fiunk, akik gondoskodnak arról, hogy az életünk ne csak a munkáról szóljon.

A család és a gyerekek biztos hátteret jelentenek számunkra, így a feladatainkat, még a nehezebbeket is, derűsebben tudjuk teljesíteni. 

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/ Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 7-i számában jelent meg.