Első fogadalmára készül Tóth Borbála Nagykárolyban

Hamarosan első fogadalmat tesz Tóth Borbála. A Piarista Nagycsalád egyik női ágának, a Kalazanciusi Nővérek Kongregációjának szerzetese lesz, akiket magyarlakta vidéken piarista nővéreknek hívunk. Borbála évek óta a nagykárolyi rendházban él, segít a gyerekek nevelésében, a rend működésében.

– Miért választotta annak idején a piarista rendet?

– Magyarországon a nagykanizsai piarista iskolában tanítottam és voltam kollégiumi tanár. Ebben az iskolában a piarista atyáktól és világi munkatársaimtól tanultam pedagógusként élni, szeretni és gondolkodni. Emberformáló volt számomra az ott töltött nyolc év Kalazanci Szent József lelkisége vonzó határozottsággal bontakozott ki a tanórákon zajló komoly munka, a rendszeres heti iskolai szentmisék, a vakációs túrák, a bensőséges osztályprogramok vagy a kollégiumi közösségi élet megannyi élethelyzetében. Magam is bent laktam az iskolában néhány világi munkatársammal együtt, mivel a családi otthonunk messze volt, s ez gyökeresen összeforrasztott a piarista mindennapokkal. Egyre határozottabban éreztem, tudnék és szívesen élnék még nagyobb odaadással a gyerekekért, fiatalokért, ha a Jóisten is úgy akarja.

– Hogy került kapcsolatba a nagykárolyi rendházzal?

– A piarista atyák révén. Először akkor jártam Nagykárolyban, amikor Jutka nővér és Tünde nővér örökfogadalmat tettek, s együtt ünnepeltek gyermekeikkel, családtagjaikkal, barátaikkal és jóakaróikkal, Nagykároly és környékének lelkes közösségével. Az egyik piarista atya Nagykanizsáról egy kis küldöttséget toborzott erre a nagy eseményre, amelynek tagja voltam.

A piarista nővérek lelkiségét közelebbről úgy ismertem meg, hogy Jutka nővér hozzánk érkezett, a nagykanizsai iskola megkeresésére, hogy az iskola legidősebb lányainak lelkigyakorlatát vezesse. Nagy hatást gyakorolt ránk mindaz, amit képviselt, amiről tanúskodott, amit a szívünkben hagyott.

Egy, a nővérekkel és gyermekeikkel töltött közös vakációs kirándulás után bizonyos voltam benne, hogy közöttük megtaláltam valamit, aminek hiányban eddigi életem még nem nyugodott szilárd alapokon. Azt a Tényezőt, akire eddig nem figyeltem úgy, ahogy Ő rám figyelt. Jutka nővértől bátorítást és lehetőséget kaptam, hogy egy évet velük tölthessek. Pedagógiai terepgyakorlatra érkeztem, de terveimnél Isten sokkalta bőkezűbb volt. Ezerszer többet adott annál, amit elképzeltem. Ezután már nem tértem vissza Magyarországra, hanem itt maradtam.

– Hogyan élte meg az azóta eltelt időt Nagykárolyban?

– Ámulattal. Más gyermekként, esetleg fiatal útkeresőként, vagy már felnőttként, családot alapítva ismeri fel, éli meg Isten sugárzó örömét és szeretetét a világban, a másik emberben, saját magában. Nekem a több száz éves piarista hagyomány, Kalazanci Szent József és Boldog Celestina Donati lelkülete segít abban, hogy felnőtt módon is Isten gyermekévé válhassak szívem, lelkem mélyéből. S nem is akarom ezt elhagyni semmiért.

Beleszédül az ember, látva, mennyit tanulhat még a leghétköznapibb élethelyzetben is: magáról, másokról, az Istenről. Milyen kicsik vagyunk, s ugyanakkor a Mindenhez van közünk. A mi nagy családunkban, nővérek és gyerekek együtt éljük meg ezt a csodát, örömeivel és nehézségeivel egyaránt. S ez a csoda nem áll meg a kertkapunknál. Nagy tapasztalat a számomra, milyen erő lakozik abban, ahogy nagykárolyiak és a környező vagy távolabbi települések lakói szerető gondoskodásukkal kísérik életünket. Milyen jóság lakik az itteniek lelkében és mennyi segítőkészség!

– Fontos időt töltött el Firenzében is, ahol még inkább elmélyülhetett a piarista szellemiségben, erősödhetett küldetéstudata. Milyen volt ez a firenzei idő lelki előrehaladásában?

– Valóban fontos időszak volt ez a számomra. A noviciátusi időm közel egy évét tölthettem a világ különböző földrészeiről érkezett novícia társaimmal együtt kongregációnk anyaházában. Abban a házban, ahol Celestina anya megalapította a kongregációt, s élete végéig élt és dolgozott. S ott is helyezték végső nyugalomra a piarista Zini atyával együtt, akivel közösen teremtették meg egy új szerzetesközösség alapjait. A házat nemzedékeken át töltötték meg nővéreink hittel és szeretettel, a gyerekek és a fiatalok iránti elköteleződésükből fakadóan. Ma is az anyaházban él például az a nővér, akivel a Celestina anya boldoggá avatását támogató csoda történt. Idén március 1-jén pedig éppen 115 éve, hogy az itt élő nővérek folyamatos szentségimádást tartanak.

Ezen a különleges helyen nyílt lehetőségem még inkább megismerni szerzetescsaládunkat, annak múltját, jelenét és jövőjét. Ugyanakkor az én kötődésem is még több szállal erősödött az eltelt időszakban. Sokat jelentett látni azt is, milyen forrásból táplálkozik a Nagykárolyban szolgáló nővérek lelkülete, tevékenysége, elköteleződése. Csodálatos a szerzetesi hivatás; látható, tapasztalható, hogy az emberi élet a szerzetesi hivatásban is ki tud bontakozni, és mennyire sugárzóan.

– Fontos mérföldkő az első fogadalomtétele, melyre március 18-án kerül majd sor a Kalazanci Szent József-templomban. Milyen érzésekkel tekint elébe, és mi változik majd az életében, lelki életében?

– A két év noviciátusi idő leteltével arra teszek fogadalmat, hogy Jézust, Isten egyszülött Fiát mind szorosabban követem, és életemet a Piarista Nővérek Kongregációjának keretei között élem. Így tanulva tőlük, hogy tekinthetek mindig az Atyára, követhetem a Szentlélek indíttatásait és vallhatom meg Jézust szóban és tettekben egyaránt.

Ha most mégis azt keresem, hogyan is állok életemnek ezen meghatározó pontján, egy kép jut az eszembe. Egy egészen kicsi gyermeké, akit születése óta gondoskodó szeretetével karolt át az édesanyja. S egyszer csak ez a gyermek, vajmi keveset értve az iránta való odaadásból, mégis egy ellenállhatatlan belső indíttatásnak engedve, először öleli át teljes szívvel az őt szerető Csodát.

Remélem, hogy a szerzetesi hivatás nem ellenkezik Isten rólam megálmodott tervével. Tudom, hogy velem jár az úton, s szeretném teljesen rábízni az életem. Celestina anya mély értelmű útmutatása alapján szegődök a nyomába: „Egy meghívás van minden teremtmény szívébe írva, melyre a válasz: az öröm titka.”

Fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír