Elsősorban a szív fontos – Cserháti Ferenc a külföldi magyarok budapesti diaszpóratalálkozójáról

– A Szent István-bazilika sekrestyéjében vagyunk, az október 1-jén megrendezett nemzetek miséje után, amelyet a Magyarországon élő különböző nemzetiségű katolikus híveknek szerveztek. Nagyon szép és szimbolikus, hogy a diaszpórában élő magyarok találkozójának résztvevői is itt voltak a szertartáson. Ha valaki magyarként eljön ide, megtapasztalhatja, milyen lehet magyarként külföldön élni.

– Aki részt vett a külföldi magyarok háromnapos budapesti konferenciáján, az tapasztalhatta, hogy milyen elkötelezetten szolgálnak egyes külföldi magyarok a magyarokért, azért, hogy nemzettársaik külföldön is megmaradjanak jó kereszténynek és jó magyarnak. A legleleményesebb módozatokat találják ki.

A találkozó tulajdonképpen lelkipásztori konferencia volt, a lelkipásztori szót ezúttal általános értelemben használva, hiszen minden szülő, minden tanár, minden keresztény tulajdonképpen lelkipásztor is, részesül Krisztus főpapi, tanítói és kormányzói szolgálatából.

Az ember őszintén csodálkozik azon, hogy e hívek mennyire elkötelezett módon védik az anyanyelvi szentmiséket, a magyar templomokat és a magyar kultúrát, ott is – Amerikában például –, ahol több magyar templomot már bezártak. Örvendenék, ha a megkeresztelt emberek hazánkban is ilyen mentalitással állnának hozzá a vallási értékek megvédéséhez és továbbadásához.

– Említette, hogy nagyon leleményesek a külföldön élő magyarok a hit és a magyar kultúra továbbadásában. Milyen példákat hallott a mostani találkozón erre?

– Argentínában egy olyan egyesület alakult, amelynek az a feladata, hogy megkeresse az ott élő magyarokat, ahol se templom, se hely nincsen, ahol össze tudnának jönni, mégis ragaszkodnak hitükhöz és a magyar szentmisékhez. Többször elhangzott a világi hívek beszámolóiból, hogy imádkozni pap hiányában is tudnak, és közben mennyire várják, hogy magyar szentmiséjük legyen. Gyönyörűen megfogalmazták a szentmise értékét. De ami engem különösen megfogott, hogy egyesek mennyire igénylik a magyar gyónás lehetőségét. Finnországból érkezettek beszámoltak arról, hogy ők várják ezt a lehetőséget. A bűnbánat szentsége bensőséges szertartás, nagyon privát, ezért még ha tudnak is az adott ország nyelvén beszélni, a gyónást anyanyelven szeretnék végezni.

Mások arról számoltak be, hogy összegyűjtik a gyermekeket kis csoportokban, csak hogy imádságra taníthassák őket. Jó hallani arról is, hogy fiatal anyák több városban is baba-mama körben összegyűlnek, mert érzik, hogy találkozniuk kell, és tovább akarják adni tapasztalataikat és hitüket. Aztán sorolhatom a magyar ministránsköröket, bibliaköröket, a cserkészetet, a hétvégi magyar iskolákat, tánccsoportokat, amelyeket a világban mindenfelé szerveznek. A mostani szentmisén kapóra jött nekem a szentlecke, hogy ennek segítségével hívjam fel a figyelmet arra, hogy

ébresszék fel magukban a kegyelmet, az elődeiktől kapott ajándékokat őrizzék, ápolják és adják tovább.

Pál apostol hasonlóképpen figyelmeztette Timóteust, pedig ő egy igazán derék püspök volt, az apostol mégis szükségét látta annak, hogy a kapott kegyelmet még neki is ápolnia kell – ezen a kegyelmen itt keresztény hitünk és hagyományaink teljességét értjük.

A találkozó résztvevői többnyire így is tesznek, ébresztgetik a magyar kultúrát, a keresztény hitet, az ősök hagyományait, még akkor is, ha olykor sikertelenség övezi a tevékenységüket, összegyűlnek és dicsőítik az Istent, hálát adnak az Istennek azért, hogy bizonyos emberek ott voltak közöttük, ha már most el is távoztak.

– Vannak olyan tendenciák, amelyek megfigyelhetők a külföldi magyar katolikusok körében?

– Az elmúlt tíz évben, és erről keveset hallunk a médiában,

többen jönnek haza, mint amennyien kivándorolnak.

Hála Istennek, mert a magyar jövő mindenképpen a Duna-Tisza táján van, és nem Amerikában, Argentínában vagy Ausztráliában, valahol Nyugat-Európában; sokan persze már nem tehetik meg azt, hogy hazajöjjenek.

Az egyik résztvevő beszámolt arról, hogy két család az imakörükből azért imádkozott, hogy az Úr világítson rá, hol van nekik jövőjük, hol adhatják tovább gyermekeiknek a magyar nyelvet és a keresztény hitet. Úgy érezték, hogy ezt Magyarországon tudják megtenni, és hazaköltöztek, otthagyták jó állásukat. Pedig ez már nem is megy olyan könnyen, amikor valakinek már az idegenben is megvan a teljes egzisztenciája, a jó biztosítása, a megszokott orvosa stb.

– Azok térnek inkább vissza, akik csak rövid időre mentek ki munkát vállalni, vagy akár azok is, akiknek a szülei, felmenői még a második világháború előtt vagy azután kivándoroltak?

– Ez utóbbira is van bőven példa: vannak, akik újra felfedezik őseik nyelvét, pedig korábban alig tudtak magyarul, de újabban megszerették Magyarországot, és visszaköltöznek. Dél-Amerikából például a mai szentmisén is többeket láttam, akiket Magyarország befogadott, visszafogadott.

Nyugaton nagy a mobilitás, a fluktuáció, mind az egyházi közösségeken belül, mind a magyarságon belül állandóan változik a közösség összetétele, főleg az utóbbi időben. Az ’56-osok, a korábbi, de még az utánuk érkező menekültek sem jöhettek haza a diktatúra idején; azóta megváltoztak a technikai eszközök, az újak már a média révén is állandóan tudják tartani a kapcsolatot szülőföldjükkel és hazánkkal. Napjainkban gondolok egyet, hazajövök, és itthon töltöm a szabadságomat; amikor én kikerültem Nyugatra, negyvenvalahány évvel ezelőtt, minderre nem volt lehetőség, mások voltak a feltételek és más volt a politikai helyzet.

Korábban más volt a magyar templomhoz, a magyarsághoz és kereszténységhez való hozzáállás, ragaszkodás is a külföldön élő magyarok körében. Napjainkban sok magyar kivándorló számára a keresztény értékek vagy a Szent István-i örökség már egyáltalán nem azt jelentik, amit korábban: ami az elődeik esetében még teljesen természetszerű volt, az napjainkban már kérdéses. A 20. század elején, amikor 1905-ben felépült az első magyar templom az egyesült államokbeli Clevelandben, az akkori kivándorlók legelső törekvése az volt, hogy mihamarabb magyar templomot és iskolát építsenek.

De ha már tendenciákról beszélünk, akkor először is mindenkit óvnék az általánosításoktól: a külföldi magyarok helyzetének megítélése nagyon sokszínű lehet. A külföldi magyarok általában felveszik a befogadó társadalom szokásait és mentalitását is, ezért elég merész dolog lenne egységes külföldi magyarságról beszélni. Vannak külföldön élő magyarok, a családoknak is külön történetük van; az egyik család hamar beolvad, már a második generációval, de most hallottam olyanokról is, akik még a hetedik generáció után is őrzik hitüket és magyarságukat.

Anyai nagyanyám testvére még a 20. század elején kivándorolt Dél-Amerikába, Argentínába, Chacóba került, ezer kilométerre Buenos Airestől. 1995-ben, amikor arra jártam, mintegy húsz-huszonöt leszármazottjáról számolt be egyik Buenos Airesbe került távoli rokonom, és elmondta, hogy ők valamennyien megőrizték a magyar nyelvet, amit az elmúlt években az egyik Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjas is megerősített nekem, miután Chacóból hazatért. Annak idején Domonkos László verbita atya, a Buenos Aires-i magyar lelkész többször is meglátogatta a chacói magyarokat, misézett is nekik és ismerte a család nemzetségét. Elődöm a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatában, Miklósházy Attila püspök atya úgyszintén felkereste a chacói magyarokat, és misézett nekik. Elmondta, hogy a 35-40 fokos melegben disznót vágtak, ősi magyar szokás szerint hurkát, kolbászt készítettek, és ezekkel vendégelték meg a külföldi magyarok akkori püspökét.

– Vannak olyan magyarok, akik már eleve a trianoni határon túlról vándoroltak, vándorolnak tovább külföldre, ez mennyire játszik szerepet a pasztorációban?

– A 20. század elején, de később is, valóban az egész Kárpát-medencéből vándoroltak ki magyar honfitársaink: Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Délvidékről, Partiumból, én mégis jobban szeretem, ha egyáltalán nem teszünk különbséget magyar és magyar között. Aki magyarnak érzi magát, az nekem külföldön mind magyar, még ha nem is érti édes anyanyelvünket.

Sose felejtem el azt a bérmálkozó kanadai kislányt, aki nagy áhítattal figyelte a szentbeszédemet. Ez a kislány mintegy száz kilométerről járt be Edmontonba szüleivel, csak hogy felkészülhessen a magyar bérmálásra. Bérmálás után megkérdeztem tőle a szülei társaságában: „Hát nem lett volna mégis egyszerűbb a felkészülés a bérmálásra valahol ott, a lakhelyük közelében?” A kislány kihúzta magát, és ha nem is éppen a legtisztább magyarsággal, de büszkén mondta: „De én magyar vagyok!”

Nekem külföldön elsősorban a szív a fontos, az, hogy ki milyen szívvel áll a magyarsághoz, és nem az, hogy töri-e vagy éppen ékesen beszéli a magyart.

– A paphiány, ami hazánkban is érződik, biztosan még inkább megmutatkozik a külföldi magyarok pasztorációjában.

– Sajnos hazai püspök testvéreim egyre ritkábban tesznek szabaddá papokat a külföldi magyar lelkipásztori szolgálat számára. Az én feladatom az, hogy küzdjek a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásáért és lelkipásztorokat kérjek a helyi főpásztoroktól erre az egyáltalán nem könnyű misszionáriusi szolgálatra. Elmondható, hogy a külföldi magyarok körében is sok hivatás született, de a többségünk inkább vállalja a kényelmesebbnek tűnő helyi, nem magyar szolgálatot. De kivételek is vannak. Clevelandben most egy olyan magyar plébános szolgál, aki már az Egyesült Államokban tanult, és ott lett egyházmegyés pap. Egy másik ugyancsak az USA-ban lett pap, de egész életében a magyarok között szolgált, és szolgál még ma is 92 évesen. A legtöbben mégiscsak elszegődtek a kényelmesebb helyi szolgálatba, mert

a külföldi magyarok lelkipásztori szolgálata nagyon kemény feladat. Aki ezt vállalja, missziós munkára vállalkozik, a nagy világvárosok dzsungelében kell megkeresnie elszórtan élő honfitársainkat.

Azt mondják, hogy New Yorkban mintegy negyvenezer magyar él a tizennyolcmillió lakos között, de a magyarokat meg kell találni közöttük. És ez óriási feladat. Sokan közülük nem is sejtik, hogy egyáltalán létezik magyar lelkipásztori szolgálat az idegenben.

Többfelé az is gond, hogy a külföldi magyar templomok környékén már alig vagy egyáltalán nem élnek magyarok. Elköltöztek, kihaltak, asszimilálódtak. Máshol alakultak új gócpontok, magyar kolóniák, ahol egyáltalán nincs se magyar templom, se Magyar Ház. Sokan nem is keresik a kapcsolatot se a magyarokkal, se a magyar egyházakkal. Sokak számára külföldön már nem jelent értéket sem a magyarság, sem a kereszténység. Közülük számos embernek már itthon sem volt az. De vannak ellenkező, pozitív tapasztalatok is: egy külföldi magyar Münchenben találta meg a kapcsolatot az Egyházhoz. Hazatérése után megírta nekem, hogy korábban, itthon rendszeresen elment egy közeli templom előtt. Oda soha be nem lépett, és azt se tudta, hogy élet van benne. Hazatérése után benyitott ebbe a templomba, és megtalálta Istent, megtalálta saját keresztény közösségét.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila

Magyar Kurír