Mi mindenről beszél egy koporsó... – Eltemették Obbágy Miklós görögkatolikus papot

Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita, Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspök, Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök valamint egykori szeminarista évfolyamtársa, Keresztes Szilárd emeritus hajdúdorogi megyéspüspök, több mint ötven paptestvére, kiterjedt rokonsága, egykori szolgálati helyeiről érkező hívei, tisztelői kísérték el utolsó útjára Obbágy Miklós görögkatolikus áldozópapot.

Hosszú, gazdag papi szolgálata során – amelyet az egyházmegye létrejötte után a Miskolci Egyházmegyében végzett – sokan szerették és példaképként tekintettek rá. Népes családja, rokonai és paptestvérei közül is sokan eljöttek elbúcsúzni tőle. Koporsóját unokái vitték ki a templomból.

Obbágy Miklós atya idén decemberben töltötte be volna a kilencvenedik évét. Tavaly vasmiséjét ünnepelte a szintén 1955-ben felszentelt Keresztes Szilárd püspökkel és Járási Jánossal együtt. Két éve megélhette, hogy családjában immár a harmadik generáció fiúgyermeke is azt a hivatást választja, amely mellett ő maga is döntött 65 évvel ezelőtt. És azt is át kellett élnie, hogy elveszítette életének párját, Gebri Veronika tisztelendő asszonyt. Keresztes Szilárd püspök beszédét ennek a fájdalmas, három évvel ezelőtti eseménynek a felidézésével kezdte.

„Ha temetünk egy embert, magunkat temetjük, a mi sorsunkról gondolkodunk, saját üdvösségünkért aggódunk, a saját felelősségünkkel nézünk szembe.”

„Az Isten egységesnek teremtette az emberi létet, s e szent egységnek a jeléül adta a házasságot: »és a kettő testben egy lesz«. Ez a koporsó beszél az életről, a házasságról, a hűségről, a halálról, az Istenről” – hangzottak a püspök szavai. Majd az oltár előtt megfogadott szavakat idézte, melyeket maga Miklós és Vera is kijelentett annak idején: fogadom, hogy el nem hagylak mindhalálig, sem magamtól el nem bocsátlak. „Veled vagyok mindhalálig: vagyis vállalták egymás életét és halálát” – értelmezte a szavakat. Három évvel ezelőtt Miklós atya ott volt felesége betegségénél, halálos ágyánál, gondoskodott róla az utolsó időben: „hogy ott legyen vele abban az utolsó pillanatban is, ő legyen az, aki kopogtat vagy dörömböl számára a mennyek országának kapuján. Ő legyen az, aki az élet legnehezebb szakadékán, a halálnak a mélységén átsegíti Istennek ölelő kezébe, az örök üdvösségbe.”

A tisztelendő asszony halála óta eltelt három évben özvegysége magányossá tette őt, s bár családja mindig vele volt, de nem múlt el nap, hogy ne látogatott volna ki reggel a temetőbe. „Az ő élete már megfeleződött: életének a felétől már elbúcsúzott. Onnantól kezdve minden gondolata oda vezetett, hogyan várja őt Vera fent az égben, hogyan kell készülnie arra, hogy egyszer belépjen a megszakíthatatlan, az Istentől öröknek rendelt szent és megdicsőült házasságba.”

Papi szorgalmát, emberi nyitottságát, mindenkinek szolgálatára álló készségét vizsgálva azt láthatjuk, hogy amit az Isten elkezdett benne, azt befejezte. És ugyanezt kell mondanunk házasságukról is.

„Az Isten arra akar bátorítani, hogy hűségesek legyünk hozzá és önmagunkhoz, vállaljuk azokat, akikkel az Isten egybekötött, a családot, a barátokat, minden emberi kapcsolatot, mert csak önmagunk feláldozásával érhetjük el önmagunk teljességét. Ő már elment oda, ahol minden boldogsága van, a felesége, a megváltó Jézusa, a megdicsőült egyháza, a mindenkit magához ölelő Atyja, az Isten” – zárta szavait Keresztes Szilárd atya.

Obbágy Miklós atyát, tiszteletbeli főesperest a papi sírkertben felesége mellett helyezték örök nyugalomra.

Forrás és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír