Ember a mesterséges intelligencia korában – Gájer László előadása a Magnifica humanitasról

A Magnifica humanitas május 15-én jelent meg, XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikájának a 135. évfordulóján. Azóta magyarul is olvasható a 150 oldalas szöveg, amelyben a Szentatya a technológiai forradalomról és a mesterséges intelligenciáról ír, a digitális forradalom okozta paradigmatikus változásra reagál.

Az előadó három olvasmányélményével érzékeltette jelenlegi helyzetünket a mesterséges intelligencia korában. Az első egy izlandi szerzőnő, Sigridur Björnsdóttir Deus (Isten) című sci-fi regénye volt. A könyv főhőse egy átlagember, aki keresztény hitre tér, istenélménye átformálja az életét, amit próbál másokkal is megosztani, de a hozzá közelállók egyszerűen nem értik őt, még papok, lelkészek sem. Ráakad egy Deus nevű applikációra, és benne olyan partnerre talál, aki végre érti az ő komplex vallási tapasztalatát.

Ijesztő, hogy az emberek nem értették meg, és arra csak a gép volt alkalmas, ő tudott válaszolni neki – tette hozzá Gájer László. – Az eseménysort a másik oldalról is láttatja a szerző: az algoritmus szerkesztői észreveszik, hogy belépett a rendszerbe egy olyan entitás, aki nagyon magas szinten stimulálja a programot, ezért érdekeltté válnak abban, hogy függésben tartsák.

A regény végkicsengése, hogy a programnak szüksége van az emberre, aki a maga szabadságával és kreativitásával mégiscsak hozzá tud járulni a program működéséhez.

A mesterséges intelligencia elbűvölő számunkra, sokszor úgy tűnik, hogy a közelébe sem érünk, az ember mégis  – jóval kisebb tudással – pótolhatatlan.

Ennek az olvasmányélménynek a konklúziója megegyezik azzal, amit a pápa mond – folytatta Gájer László. – XIV. Leó pápa a körlevélben nem elutasító a technológia jelenségeivel vagy a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, a hozzáállása összetett, árnyalt. Felhívja a figyelmet bizonyos veszélyekre, és megállapítja, hogy korszakváltás pillanatában vagyunk ugyanúgy, mint amikor 135 évvel ezelőtt a Rerum Novarum keletkezett. Az enciklika első két fejezetében kitér az Egyház társadalmi tanításának történetére és alaptémáira.

Gájer László másik olvasmányélménye Oliver Dürr Transzhumanizmus, álom vagy rémálom című német nyelvű könyve volt. Ennek kapcsán a teológus kifejtette: a mesterséges intelligencia segítségnyújtása elsőként álomnak tűnik, de az életem könnyen rémálommá válhat, ha nem kontrolláltan bánok ezzel a lehetőséggel. Mindannyiunknak a zsebében ott van a mobiltelefonunk, egy gép. Mindannyian megrettenünk, ha nincs nálunk, mert akkor nincs térképünk, nem tudunk telefonálni, nem tudjuk megnézni, hogy mikor jön a busz, meddig van nyitva a bolt. A transzhumanizmus kora, melyben gépek fuzionálnak az emberekkel, a nyakunkon van.

Rémálommá mindez akkor válik, ha nem a humánumé az utolsó szó, hanem a gépé, amely átveszi az uralmat, és függést alakít ki.

Most is folyton kényszert érzünk, hogy ránézzünk a telefonra, hogy az ágyunk mellett tartsuk éjszaka, és hogy rögtön válaszoljunk, mindig elérhetővé váljunk. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy urai vagyunk-e még a helyzetnek! – figyelmeztetett az előadó.

A harmadik könyv egy német szerző, Claudia Paganini katolikus teológus műve volt, mely azt mutatja meg, a mesterséges intelligencia hogyan válik számunkra istenné. A régi ember kérdéseivel Istenhez vagy az istenekhez fordult, aki néha lassan válaszolt, hiszen az ő nyelve gyakran a csend. A régi ember tanulta, milyen várakozni, és milyen az, amikor Isten nem válaszol. 

A mai ember odafordul valakihez, aki mindent tud, mint Isten, az összes világon létező tudást szintetizálja számunkra. Ez az isteni tulajdonságokkal rendelkező Másik misztikus ködben van, de meg lehet köszönni neki, hogy információt adott nekünk.

Ma bizonytalanságok kapcsán nem feltétlenül fohászkodni kezdünk, hanem beütünk egy kérdést, és megvárjuk a jól szintetizált választ.

Leó pápa ezekre a korunkra jellemző jelenségekre reagál nagy érzékenységgel, amikor a mesterséges intelligencia kezdi átformálni a kultúrát, a civilizációt, az erkölcsöket, közösséget, az ember önértékelését, önmagához való viszonyát. A Szentatya figyelmeztet arra, hogy a kormányt a kezünkben kell tartani, azt nem engedhetjük át a gépnek.

A körlevél végkicsengése, hogy új humanizmust kell kialakítanunk. XIV. Leó pápa hivatkozik VI. Pál 1967-es Populorum progressio enciklikájára, melyben szintén hangsúlyozza egy integráns/integrális humanizmus képviseletét. De mi ez? 

Gájer László kitért azokra a gondolkodókra, akiket a Populorum Progressio idéz – Jacques Maritain és Henri de Lubac –, és hozzájuk tette Nyikolaj Bergyajevet is, hiszen ők kezdtek beszélni humanizmusról egy olyan korban, amikor az háttérbe szorulni látszott. Jacques Maritain rámutatott: ha az ember önmagában emberközpontú marad, akkor embertelen lesz, mégpedig azért, mert ha önmaga körül forog, akkor be is záródik önmagába, megfosztatik a természetfeletti távlatoktól.

A fent említett szerzők ezért javasolnak egy úgynevezett integrális vagy átfogó humanizmust, amely az emberről úgy beszél, hogy figyelembe veszi önmagához, a teremtett világhoz, egymáshoz és a természetfelettihez való kapcsolódását is. Az embernek szüksége van a végtelenre, mert arra lett teremtve. Nyomasztó volna, hogyha bezárnánk önmagunkat abba a világba, amely szoros értelemben körülvesz bennünket – magyarázta a teológus.

Ma már a transzhumanizmus, sőt a poszthumanizmus problematikájáról is beszélni kell – hívja fel a figyelmet Leó pápa.

Transzhumanizmus, amikor az ember fuzionál a géppel, az kiegészíti, tökéletesíti a működését, egyfajta átmenet; a poszthumanizmus pedig az ember utáni korra utal. Míg a 20. században a fősodratú filozófia egy emberközpontú gondolkodás volt, manapság poszthumanista üzeneteket hallunk, melyek szerint az ember talán nem is kitüntetett létező ebben a világban; a valóság pedig különböző entitások, például élőlények, állatok, növények, szellemek, tárgyak, angyalok, erdők, hegyek dinamikája – fejtette ki előadásában Gájer László. – Sokan azt állítják manapság, hogy az ember csak egy oktrojált koncepció, mely csak arra való, hogy leigázza a teremtett világot. Lynn White a hatvanas években egyenesen a keresztényeket hibáztatta, hogy az emberiség lerombolta a természetet, mivel feljogosítva érezték magukat az isteni parancs folytán, hogy uralkodjanak rajta. A poszthumanizmus szerinti megoldás az lenne, hogy az embert lassan felejtsük el, az úgyis csak egy evolutív pillanat, jön utána valami más; és ha majd nem lesz ember, akkor az egész Föld jobban fogja érezni magát.

Leó pápa kifejezetten felszólal az ilyen tendenciák ellen, melyben nem lesz éles határ az ember és állat, ember és gép, vagy akár férfi és nő között. A Szentatya leszögezi:

ahhoz, hogy a technológiai változásban helyt tudjunk állni, új humanizmusra van szükség, egy olyan szemléletre az emberről, mely őt újra középpontba helyezi.

Ferenc pápa Laudato si’ enciklikája szerint, ha az embernek helyes a viszonya önmagához, a többi emberhez és Istenhez, akkor helyesen fog kapcsolódni a teremtett világhoz is, nem fogja azt leigázni. A megváltott, Isten terve szerint élő ember az egész valóságnak a javára szolgál, míg ha bűnös, rombol. A helyreállított emberség a teremtésnek is a javára válik – tette hozzá a HTK dékánja, majd megemlítette, hogy az Édenkertben ezek a viszonyok a helyükön voltak.

Leó pápa körlevele is figyelmeztet, hogy az embernek helyesen kell kapcsolódnia önmagához, a valósághoz, a többi emberhez, a teremtéshez, mert úgy fog tudni megállni a mai paradigmaváltozás korában. Döntenie kell, mit szeretne. A keresztény javaslat az, hogy lépjen fel mint a teremtésben kitüntetett létező, mint Isten képmása. Ne oldódjon fel az ember és a gép, az ember és az állat, a férfi és a nő közötti kapcsolat, hanem legyenek erősek ezek az identitások. 

Az embernek döntéseket hozó kontrollszemélynek kell lennie a digitális forradalom korában, hogy a mesterséges intelligencia ne hatalmasodjon el felettünk. Az MI-rendszerek ráadásul úgy manipulálnak bennünket, hogy észre sem vesszük. A kapitalizmus logikájában, profitmaximalizációban élünk. Mindent ez diktál, nem tudunk kiszállni belőle, mert az algoritmikus rendszerek benne tartanak bennünket. A véleménybuborékok is ugyanilyenek, magukkal sodornak minket. Algoritmus keveri az információkat a kereséseink alapján, ráadásul úgy, hogy a háttérben ott van az említett kapitalista logika is. A véleménybuborék polarizál, ezáltal kialakul egy „törzsi” gondolkodásmód: „vagyunk mi, meg vannak ők”. Szükség van az autonóm emberi elmére, aki képes megnézni a dolgokat a másik oldalról is.

A Magnifica humanitas enciklikában nagyon érdekes a háború etikájának a továbbfejtése. Leó pápa utal arra, hogy

ha a mesterséges intelligenciájának ebben a dinamikájában maradunk, akkor a béke nem lesz érdekünk, mert ezekben a rendszerekben a polarizáció az érdek.

Egyébként gazdaságilag sem érdekünk a béke, mert a háború jobban megéri.

A béke az, amikor az ember kilép a saját buborékából, kilép a saját törzsi összefüggéseiből, a számára gyártott polarizált világból, és elkezd sokrétű kapcsolatokat kialakítani a másként gondolkodóval, akit ellenségnek tart.

Ezt nevezzük párbeszédnek, amelynek sikerére sosincs garancia, de el kell kezdenünk. A gépet, az algoritmikus rendszereket a belső dinamikájuk sodorni fogja tovább a polarizáció és a profitmaximalizálás logikája mentén, de az ember képes ebből kilépni és ezt meghaladni, képes új kezdetet létrehozni, képes a béke követe lenni.

Leó pápa kijelöl bizonyos határokat, melyeket nem szabad átlépnünk. A háború kapcsán azt mondja, hogy a hibrid hadviselésben, mely az ukrán fronton is megfigyelhető, ne hagyatkozzanak a mesterséges intelligenciára, mert ha egy gépre bízzuk a csatát, annak nem lesz vége. Szükség van emberi önmérsékletre.

Leó pápa rögtön a körlevél elején kifejti, hogy ma két út van előttünk: az egyik Bábel, a hatalmas torony, mely az égig akar érni, isteni tulajdonságokkal akar rendelkezni, látszólag végtelen magasságba tudja repíteni az embert; a másik Jeruzsálem, amelyet szervesen építenek, amelynek a középpontján van egy templom – abben a városban az emberek összefognak egymással. Egy humanista civilizáció olyan, mint Jeruzsálem, ahol a családokat számontartják, az emberek egymással és a szentéllyel is kapcsolatban vannak.

Leó pápa beszél arról, hogy az ember Imago Dei, vagyis Isten képmása, képes arra, hogy mint Isten teremtménye, szóba álljon az örökkévalóval; van lelkiismerete, morális felelőssége – ami a gépnek nincs. A testi lét hús-vér valóság, amely a világhoz kapcsol bennünket, míg a végtelen adathalmaz és információ egy virtuális valóság. A test annak is a jele, hogy az ember véges, törékeny és töredékes; megtapasztal örömöket, fájdalmat, bánatot és végességet is. A gép tökéletes és végtelen. A pápa úgy fogalmaz,

az ember a dicsőség és a törékenység szövetsége. Benne van Isten ragyogó képmása, ugyanakkor múlandó.

Gájer László részleteket olvasott fel az enciklikából, majd kitért még néhány fogalom magyarázatára. Előadása végén rámutatott, milyen az a teljesség, amikor a platóni hármas, az igazság, a jóság és a szépség együtt van. Csak az ember képes szépet alkotni, a mesterséges intelligencia alkotásaiban nem lesz benne az emberi összetevő – hangsúlyozta. „Amíg van szépség, addig itt marad az ember, és addig a technokrata diktatúra nem fog elragadni bennünket.

És igaza lesz Dosztojevszkijnek, aki szerint talán a szépség menti meg a világot.”

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír