Emberi és isteni elvárások

János evangéliumát olvasva sokszor támadhat az a benyomásunk, hogy a szereplők – Jézus és hallgatósága – mintha nem is folytatnának valódi párbeszédet egymással, hanem elbeszélnének egymás mellett. Mintha két párhuzamos világban élnének. A kenyérszaporítás csodája után, az élet kenyeréről szóló jézusi beszéd kezdetét hallva is (Jn 6, 24–35) hasonló a helyzet. Jézus hallgatói, akik tanúi lettek a kenyérszaporítás csodájának, további anyagi táplálékot várnak: folyamatos, érezhető gondoskodást Isten részéről, és látványos csodákat.

Ezért követik Jézust a Genezáreti-tavon túlra. Az ószövetségi hagyomány áll előttük mintaként, arra hivatkoznak és annak mentén fogalmazzák meg konkrét elvárásaikat is Jézus felé: Isten Mózesen keresztül kézzelfogható módon gondoskodott választott népéről a pusztai vándorlás során, amikor manna hullott az égből. Hasonlót várnak tehát a názáreti rabbitól is: csodajeleket („Te milyen jelet viszel végbe?” „Add nekünk ezt a kenyeret!”) és útmutatást arra nézve, hogyan, milyen cselekedetek végrehajtásával nyerhetnék el Isten jóindulatát. Vagyis a Törvényhez hasonló szabályokat szeretnének. („Mit kell tennünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”)

Jézus válasza azonban kilép ebből a számukra ismerős logikából, s más, addig elgondolhatatlan távlatot nyit meg: egyrészt saját magát hirdeti meg az élet kenyerének, másrészt kijelenti, hogy Isten nem konkrét tettek végrehajtását kéri, hanem hitet kíván őbenne, akit küldött. Isten tehát nem valamit ad – mannát –, hanem saját magát. Kiderül, a kenyérszaporítás csodájának valódi célja nem az, hogy állandósuljon, hanem hogy rámutasson: Jézus maga az adomány, ő az, aki táplál, saját magával.

Ő az élet kenyere, aki magát adja, ő az élet forrása. Olyan élet ez, amely nem pusztán materiális igényeinket elégíti ki, hanem magának Istennek az életébe enged be, a hit, a remény és a szeretet által.

Nyugodtan hátradőlhetnénk ezen a ponton, azzal a megnyugtató gondolattal, hogy mi Jézus kortársainál sokkal emelkedettebb szinten vagyunk. Ám ez az evangéliumi rész sem pusztán a régmúltbeli történet felidézése. Olvasása nekünk is tükröt tarthat, képet adhat vágyainkról és Istennel szembeni elvárásainkról.

Érdemes tehát feltennünk a kérdést: mit is keresünk, amikor Istent keressük? Jóllétet, jó érzést, biztonságot? Élményt? Isten arra „kellene”, hogy földi gondjainkban biztos segítség legyen? Útmutatásnak „használom” őt arra, hogy jól éljem az életem?

Tényleg arra az életre irányulnak a vágyaink, amelynek Jézus az egyedüli forrása? Vajon hiszünk-e Isten Fiában, vagy inkább néhány külsőséggel akarjuk elnyerni Isten jóindulatát?

A jó hír az, hogy Jézus számára nem létezik egyetlen válasz ezekre a kérdésekre. Hiszen hallgatóságának kissé földhözragadt keresését, elvárásait nem elutasítja, inkább elmélyíti, kitágítja, rámutatva valami olyanra, ami addig elképzelhetetlen volt.  

Szerző: Deák Hedvig OP

Magyar Kurír