Embernek lenni, minden körülményben

Szentmártoni Mihály jezsuita atya három egyszerű kijelentéssel emlékeztet bennünket keresztény hitünk alapjára: Van Isten. Jó az Isten. Szeret az Isten. Olyan igazságok ezek, amelyekre egész életünket építhetjük. Mégis milyen könnyen megfeledkezünk róluk!

A hétköznapok sodrásában észrevétlenül is eltolódnak a hangsúlyok. Ami fontos, egyszer csak a legfontosabbá válik. A pénz, a munka, a siker, a biztonság vagy éppen a saját igazunk elfoglalhatja azt a helyet, amely egyedül Istent illeti meg. És ha felborul a helyes sorrend, előbb-utóbb emberi kapcsolataink is megsínylik.

Jézus a mai evangéliumban nem újabb terhet helyez a vállunkra, amikor a legfőbb parancsolatról beszél. Sokkal inkább irányt mutat. Szeresd Istent teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel! És szeresd felebarátodat, mint önmagadat! A kettő összetartozik. Az Istennel való kapcsolatunk nem választható el attól, ahogyan egymással bánunk.

Mózes könyvének sorai különösen is kijózanítóak. Isten nem általánosságban beszél a szeretetről. Az idegenről, az özvegyről, az árváról, a szegényről rendelkezik. Még arra is figyel, hogy akinek köntösét zálogba vették, legyen mivel betakaróznia éjszaka. Milyen megrendítő ez az isteni figyelmesség! A világ Teremtője és Ura észreveszi azt is, akit mi talán már rég figyelmen kívül hagytunk.

Könnyű egy elméleti Istent szeretni. Olyat, aki nem zavarja meg a megszokott életünket, nem kérdez rá döntéseinkre, nem állít szembe mulasztásainkkal. A Szentírás Istene azonban nem ilyen. Ő konkrét, és szeretete is konkrét tetteket kíván.

Jézusban pedig odáig megy, hogy azonosítja magát a legkiszolgáltatottabbakkal.

Érdemes elgondolkodnunk azon, milyen könnyen felmentjük magunkat a szeretet elmulasztása alól. „Maga kereste.” „Megérdemelte.” „Már annyiszor becsapott.” Ismerős mondatok. Sokszor észre sem vesszük, hogy miközben bizonyos bűnökre különösen érzékenyek vagyunk, a közönyt, a másik ember semmibevételét szinte természetesnek tartjuk. Pedig a Szentírás újra és újra figyelmeztet ezek súlyosságára.

A szeretet természetesen nem jelent határtalan engedékenységet. Nem tudunk minden bajt orvosolni, és nem kell minden kérésnek eleget tennünk. De a másik ember méltóságából nem engedhetünk. Akkor sem, ha nehéz a természete, ha rosszul döntött, vagy ha már csalódtunk benne. Egy jó szó, egy mosoly, egy figyelmes tekintet olykor többet jelent, mint gondolnánk.

Arany János írja: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Talán ez a mai vasárnap egyik legfontosabb üzenete.

A hit nem eltávolít bennünket az emberektől, hanem közelebb vezet hozzájuk. Mert minél inkább megismerjük és szeretjük Istent, annál kevésbé lehet közömbös számunkra az ember, akit ő szeret.

Szerző: Törő András

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír