Emberség és művészi hivatás – Hiánypótló könyv jelent meg Leszkovszky György festőművészről

Hiánypótló ez a kötet, hiszen Leszkovszky György festőművész freskói, szekkói országszerte ismertek, ugyanakkor az életmű átfogó bemutatása „a hazai művészeti irodalom egyik nagy adóssága” volt. Az idézetet egy újságcikkből vettem, amely még 1990 nyarán jelent meg az Új Ember hasábjain, és arról a művész néhány alkotását közönség elé táró kamarakiállításról szólt, amit a zebegényi templom hittantermében rendeztek be. Akkor még élt Pálos Frigyes kanonok, művészettörténész, a váci Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója, aki a kiállítás megnyitóján – az újságíró feljegyzései szerint – így jellemezte Leszkovszky Györgyöt:

művész és hitvalló, az utolsó reneszánsz ember, akiben élet és művészet elválaszthatatlan.

A kanonok, művészettörténész a zebegényi tárlaton egykori mesterére emlékezett, akit Hatvanban, a belvárosi plébánián ismert meg, s akinek a javaslatára elindult azon az úton, amely a művészettörténészi diplomája megszerzéséhez vezetett. (Megjegyezzük, hogy Pálos Frigyest a kommunista hatalom büntetésből helyzete Hatvanba, nem is sejtve, hogy a dispositio által kezdetét veszi az akkori ifjúsági lelkipásztor művészet iránti elkötelezettségének talán legmeghatározóbb időszaka.)

A bárányos fríz a kórus mellvédjén a pasaréti ferences templomban

Érdemes még bővebben is idézni Pálos Frigyestől, ha Leszkovszkyról van szó, s ezt meg is tesszük. A következő vallomást a Műemlékvédelem folyóirat 2005. évi 4. számában megjelent Pálos-interjúból vettük: „Csík József hatvani prépost plébánosnak jó barátja volt Leszkovszky György festőművész, aki az Országos Iparművészeti Iskolában Körösfői-Kriesch Aladár tanítványaként díszítő festészetet tanult, a nedves falfestési eljárások mesterévé képezte magát, majd az alakrajz, díszítőfestés és az iparművészeti tervezés tanára lett. A díszítő- és freskófestés mellett illusztrációkat, üvegablak-, plakát-, zászlóterveket készített, iparművészeti tervezői feladatokat vállalt. Bekapcsolódott Körösfői-Kriesch gödöllői körébe, mestere mellett sokat dolgozott. Számomra igen jelentős volt ez az ismeretség, amelyből egy szép barátság lett. Igen sokat tanultam tőle. Jártam vele a templomokban, melyeknek a festését elvállalta. (…)

Tőle hallottam, és egy életre megjegyeztem az elvet: »A szépség az arányokon múlik, az egyházművészet = istentisztelet.«”

Ha az időrendet nézzük, a művész és Pálos Frigyes találkozása már az 1946. augusztus 14-ei B-listára helyezés után történt: a minisztériumi rendelet Leszkovszky Györgyöt elbocsátotta a közszolgálatból (a katedrától). Igaz, ő akkor már túl volt a művészi-alkotói értelemben vett „nagy korszakán”, a római ösztöndíjon, már megkapta a Lotz Károly Aranyérmet, az Állami Rajzdíjat, tagja volt a Magyar Képzőművészek Egyesületének, s a pápától kitüntetést vehetett át 1943-ban, a Nagy Szent Gergely Rend lovagkeresztjét. A B-listázás a dolgos évtizedek után sem eredményezett leállást, sőt a „perifériára kerülést” követően neki köszönhető több vidéki templom díszítésének művészi megoldása.  

Leszkovszky az 1930-as évektől kezdve az ország számos településének templomában alkotott, s ezekről mind szó esik az idén megjelent Leszkovszky György élete és munkássága című könyvben. A kötet részletes és tekintélyes fotójegyzéke mutatja a sokoldalú életművet, amelynek része a budapesti Szent Rókus Kórház kápolnafreskója, a pasaréti ferences templom karzatán látható bárányos fríz és az alagi Szent Imre-templom kazettás mennyezete éppúgy, mint a kaposvári székesegyház monumentális falképsorozata, s még sorolhatnánk. A kaposvári a fő mű, az egyházmegye büszkesége, ez indokolja Varga László kaposvári püspök kiadói nagylelkűségét, amely lehetővé tette a hiánypótló kötet megjelenését.  

A Leszkovszky György munkásságát bemutató könyv egyben részletes életrajz is. Megtudhatjuk többek közt, hogy a művész és felesége, Galyas Margit ötvösművész a vészkorszakban családjuk életének kockáztatásával zsidó embereket, köztük gyerekeket bújtattak a Hűvösvölgyi úti házukban. Embermentő tevékenységükért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet posztumusz Világ Igaza kitüntetésében részesültek, és 2017-ben nekik ítélték a Magyar Köztársaság által adományozott Bátorságért Érdemjelet is.

Leszkovszky György a Szent József-oltár festése közben 1943-ban

A művész házaspár kisebbik lánya, Leszkovszky Márta a Budapest-Pasaréti Páduai Szent Antal Plébánia lapjában (Pasaréti Körkép, 2018. november) személyes emlékeit osztotta meg az embert próbáló időszakról. „Az édesanyát és a fiát a padlás mellett bújtatták a szüleim. Volt ott egy szoba, és a szobában egy nagy mélyedés, ha csengettek, oda kellett bújniuk, és egy szekrényt kellett a mélyedés elé tolni.

(…) Másokat is mentettek, akiknek később ott laktak a gyerekei is. Voltak, akik csak egy ideig maradtak. Például nálunk lakott Barta István festőművész, édesapám kollégája, jellegzetes arcú zsidó ember. Apám elvitte őt magával vidékre, mint munkatársát, templomok festésében segédkezett. Többek közt Vácott is, de amikor jöttek vissza Budapest felé, egyszer csak megállt a vonat, nyilasok szálltak fel. Igazoltatás. Ők ketten halálsápadtan ültek, felkészültek a legrosszabbra is, de amikor a nyilasok odaértek a kupéjukhoz, az egyik katona megszólalt: »unom már ezt az egészet, menjünk sörözni!«. És elmentek.

Amikor édesapám ezt a történetet elmondta nekünk, azt is hangsúlyozta: ez isteni gondviselés volt, és hozzátette: »hagyni kell, hogy a Jóisten működjön«.” Igen, hagyni kell, s főként bízni, mert az Úr munkálkodik – még akkor is, amikor nem hagyják. Gondoljunk csak Pálos Frigyes „büntető” dispositiójára, ami egyben Leszkovszky Györggyel való hosszú barátságának kezdetét jelentette.

A kaposvári székesegyház Szent József-oltára

De most térjünk vissza a nyolcvan évvel ezelőtt történtekre, nézzünk bele 1944 sötétségébe, és lássuk meg a fényt a művész emberségében. Ismét a Leszkovszky kisebbik lányával készült pasaréti interjúból idézünk: „Édesanyám, úgy is, mint feleség, és mint háromgyermekes anyuka, végig tudta, és viselte annak a felelősségét, hogy az, amit a férjével együtt tesznek, bármikor az egész család életébe is kerülhet. A nővérem 12 éves, a bátyám 10 éves, én pedig hatéves voltam. 1944 vége felé kihirdettek egy törvényt, amely szerint, aki zsidókat bújtat, ugyanolyan büntetésben részesülhet, mint a bújtatottak: el is hurcolhatják. Kérdezte édesanyám édesapámtól: akkor most mi lesz? Apám azt válaszolta: semmi, itt maradnak (a bújtatottak). Ez az időszak úgy ért véget, hogy bejöttek az oroszok. (…) A zsidókérdés pedig már nem került elő.

Édesapámról még annyit szeretnék mondani, hogy a háború alatt és után is elő-előkerült a beszélgetésekben, hogy zsidókat mentett, de ő nem szeretett erről beszélni. Azt mondta, tulajdonképpen nem tett mást, csak az emberbaráti kötelességét teljesítette.”

Fotó: archív/Rippl-Rónai Múzeum; Hegedűs György, Gieszer Richárd

Körössy László/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.