Emlékek szivárványhídján – Petrőczi Éva legújabb kötetéről

Kultúra – 2022. január 15., szombat | 16:47

Engedtessék meg egy nem mindennapi kritikusi megközelítés: Petrőczi Éva legújabb, közel félezer oldalnyi, összegző szándékú kötetéről akképpen szólni, hogy kizárólag a címadó ciklussal foglalkozom.

A harmincöt új verset tartalmazó Könyörgés, márciusi hóban című ciklus versvilága újabbnál újabb rácsodálkozás a családi gyökerekre, a költőtársakra, a természetre, a „jászol-meleg, feltámasztó otthonra” (Lehetne koporsó). Ezek a témák mind jelen vannak a szerző korábbi tizenhét kötetében is, és mint élményegyüttesek egyszerre töltik be poétikai hivatásukat.

A ciklus nyitódarabjának címzettje Molnár Piroska, a nemzet színésze. A „hang-harangok” és „harang-hangok” inverziója és alliterációja kellemesen lággyá oldja a verset. A következő költeményt Jékely Zoltán ifjúkori, népviseletbe öltözött, kopjafás fotója ihlette. Előkerül benne a háromszáz lelkes kalotaszegi Magyarvalkó is, ahol a költő egy termékeny időszakot töltött a nagybátyja parókiáján. Petrőczi Éva már korábban is foglalkozott a Jékely-versek szakralitásával, többek között éppen a Mértékadóban, 2018-ban, a Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták című kiállítás-bemutató írásában (Haláltánciskolás…).

Egy másik, meghatározó fontosságú baráti költő, Kormos István Gulácsy Lajostól „örökölt” vízióvilága, Nakonxipán emelkedik mottópozícióba, s felelevenedik egy emlék Kormos korai haláláról. Ahogy a költőnő írja: „hetvenhét őszén / lyukasra loholt-bagózott szíved / megadta magát a halálnak” (Nakonxipánban tényleg hull a hó).

És egy távolabbi múltba vezető versrekviem: 2020-ban volt éppen hetvenöt éve annak, hogy Szerb Antalt puskatussal halálra verte egy nyilas. Petrőczi Éva Örkény ismert egypercesét, az In memoriam dr. K. H. G.-t választja verse mottójául, nem véletlenül. A kegyetlenség mintaszövegéhez jól illeszkedik költeménye, amelyben Jékely Zoltán Találkozás (1947) című versére is utal: „– Szervusz, Tónika! Tudom, hogy megöltek. / Áruld el: milyen a halál? / Ajánlod-e, hogy igyekezzünk élni, / vagy fogjunk hozzá létünk perceit / a nemlét végtelenségével felcserélni?” (A hetvenötödik év – Szerb Antal emlékére)

Még egy lírai emlékezést olvashatunk a ciklusban, a Diadal címűt, amely a tragikus halálnemet választó Kárász Judit (1912–1977) fotóművész alakjának felidézésére született 2020-ban. Ebben a költeményben a nagy tehetségű szociofotós Halszárítás (Bornolm, Dánia, 1935) című pillanatképe elevenedik meg: „A »pertlin lógó« / sózott, füstölt halak / a képen heringnek látszanak. / Életen túli életük / nem lusta, unott keringés / a majdnem-mediterrán / bornholmi napsütésben, / s az enyhe szélben.” Petrőczi Évánál a tárgyleírás mindig telítődik gondolati tartalommal. Mint például ez esetben, amikor így folytatódik a vers: „Mert megadta nekik / a Minden Halak Istene, / hogy árnyékuk / a puha tengeri homokban /csipkévé váljon. / Így lettek úrrá ők a halálon.” S végezetül idetartozik még a Maszáj tökbendzsós, egy baráti írótárs, Csörsz István szobrára született válaszvers: „Drága barátom, / mintha a lanttal / úgyszólván összenőtt / fiadból faragtál volna ki / egy zenélő afrikait.”

A ciklus másik témaegysége családi események (például születésnapok – Április), történések verseit tartalmazza. A lírai sorokba oldott emlékezést több alkalommal is egy-egy fotográfia indítja el: a Nézem kettejüket… Seifmann Ida és Vaniss Margit – a dédnagymama és a nagymama – közös, 1897-beli fényképének versbe emelése. A Nagymama keze – Két Margit emlékére című költemény előzménye a szerző Egy ismeretlen Fischer Annie-kép, Gyomáról című jegyzete és a hozzá tartozó fénykép, ami a Parlandóban jelent meg 2019-ben: „Három hűséges nemzedék / fiókjaiban lappangott Gyomán / ez a kép, felidézve azt a pillanatot, / amikor 1933 távoli nyarán / Tardos ügyvédék kertjében / összejött az ifjú Fischer Annie-val / megkoszorúzott, és jócskán / zenebolond társaság.” A Szépanyám, Malke… szövegben önidézésként feltűnik Petrőczi Éva 2019-es, azóta már zeneműben és hangjáték formájában is visszaköszönő családregénye, az Ida és Gyula. Két versében pedig politikai fogoly édesapjának állít emléket, „sok kurtára szabott / börtön-lépték” (Sétáink – Apunak) és „börtön-balladák” között (Gyászdal, küblivel – Apám emlékére). S végezetül egy boldogító múltidézés, a harmadik lánya születését ünneplő Emléktúra.

Lássuk ezek után a mindmáig tartó koronavírus-dühöngés ihlette verseket: A Harmonogram a 21. század legnagyobb világjárványára utaló szöveg, a végén költői kérdéssel: „Jön-e majd annyi gyógyulás, / annyi harangvirág, / eper és szerelem, / ami ezt a minden reggeli / intézményes riadozást / belőlünk egyszer kitörölheti?” Ugyanezt a témát dolgozza fel a Madeleine, koronavírus idején, melyet egy Marcel Proust-idézet vezet be. Az Egy buszmegálló… egy heidelbergi tanulmányút emléke. A vers címe a Botanischer Garten (Botanikus kert) nevű megállóra utal, amelynek dallamos neve mindmáig a költő fülébe cseng.

Természetesen a címadó vers is ebben az utolsó ciklusban kapott helyet. A Könyörgés, márciusi hóbanhoz kultúrtörténeti felvezető szöveget fűz Petrőczi Éva, amelyből kiderül, hogy az 1690–1691-es pécsi pestisjárványnak a májusi hóesés vetett véget. Ezt úgy hálálták meg a város mélyen hívő lakói, hogy kezükben és hátukon cipelték fel a Kakasdombra Havas Boldogasszony szép fogadalmi templomának köveit. A költői fohász így indul: „Jöjjön el újra most közénk / a Havihegy csodája, / ne várj Urunk, / a május távoli havára, / de most, de most, / ebben a félelemmel rácsozott / idei márciusban / hozd el nekünk a gyógyulást.” A vers 2020 márciusában a gyilkos vírussal való, nyilvánvalóan hívő szembenézést választja.

A kötetkompozíció megtervezésénél általában meghatározó, hogy melyik vers zárja a gyűjteményt. A Lehetne koporsó… egy névjegytartó dobozkára című költeménnyelaz egész cikluson végigvonuló családi hagyományszál varródik el: a karácsonyra kapott antik névjegytartó dobozról kiderül, hogy beleillik a felnevelő nagymama, Vaniss Margit egyetlen megmaradt kislánykori névjegye.

„Petrőczi mindig csakis a saját nevében szól. Idegen volna tőle bármilyen kollektivizmus – noha nem rekeszti el az utat az elől, hogy olvasója együttérzéssel, azonosulással, a közös elemekre való ráismerés örömével olvassa a verseket” – fogalmaz a kötet előszó-tanulmányában a nemrég elhunyt Kálmán C. György. Petrőczi Éva „zengő szívű szavaival” nem tesz mást, mint útra kél emlékei hídján, és színes beszédű versmondataival igyekszik összeilleszteni a letűnt idők majdnem-veszendő tükörcserepeit. S teszi ezt – mondjuk ki bátran – poeta doctusként, de mindnyájunkért.

Petrőczi Éva: Könyörgés, márciusi hóban. Összegyűjtött versek, Kálmán C. György előszavával. 
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2021
.

Szöveg: Lajtos Nóra

Fotó: Fekete Sas Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria