Emlékezés Enzo Bianchira, a bosei ökumenikus monasztikus közösség alapítójára

Kitekintő – 2026. szeptember 4., péntek | 17:29

Szeptember 1-jén reggel a torinói Molinette kórházban, ahol veseelégtelenség miatt kezelték, meghalt Enzo Bianchi, a bosei monasztikus közösség alapítója. 83 éves volt. A bosei kolostor az évek során a vallások közötti párbeszéd és az ökumené fontos színterévé vált.

Laikusként döntött a monasztikus élet mellett, és több mint fél évszázadon át a keresztény spiritualitás egyik legismertebb alakja volt Olaszországban. Boséban újfajta szerzetesi életformának adott keretet, különböző keresztény felekezetekhez tartozó férfiakból és nőkből állt a közössége, akiket az imádság, a cölibátus, a közös élet, a munka és a vendégszeretet kötött össze. A II. Vatikáni Zsinat légkörében született közösség az idők során a katolikusok, ortodoxok és protestánsok közötti találkozás, a vallásközi párbeszéd nemzetközi színterévé, valamint a kultúra világával és a hit küszöbén állókkal való párbeszéd terévé vált.

Bose: a hely, ahol mindenkit befogadnak

A piemonti Castel Boglionéból származó Bianchi 1966 végén költözött Boséba, egy elhagyatott faluba Biella tartomány területén. Miután 1968 őszén csatlakoztak hozzá az első férfi és női testvérek, megírta a szabályzatot a közösség számára, amely ma mintegy hatvan, öt különböző nemzetiségű testvérből áll, és Bose mellett jelen van Ostuniban, Assisiben és Civitella San Paolóban is.

Boséban bárki kopogtatott az ajtón, fogadták anélkül, hogy megkérdezték volna a nevét: kereső fiatalokat, hajléktalanokat, politikusokat, papokat, filozófusokat, híres olasz énekes-dalszerzőket, mint Lucio Dalla és Vinicio Capossela. Mert Bose lényege és varázsa a befogadás mint a kereszténység megkülönböztető jegye: a testvériség volt az a jelszó, amely lehetővé tette a katolikusok és protestánsok számára, hogy együtt éljék meg a cölibátust, valamint az imából, szemlélődésből és csendből álló életet, elmélyülten elmélkedve a Szentírásról, és ezzel egyidejűleg az emberek között munkálkodjanak ápolóként, tanárként, munkásként.

„Cselekvő ökumenizmus” volt ez, és ezzel Enzo Bianchi a II. Vatikáni Zsinat útmutatásainak egyik első értelmezője volt. Barátai között tudhatta Roger Schütz testvért, a Taizéi Közösség alapítóját és Athenagorasz ortodox pátriárkát is.

Fájdalmas elszakadás a közösségétől

Az alapítástól kezdve perjel volt egészen 2017. január 25-ig, amikor is benyújtotta lemondását, de a kolostorban maradt. Életének utolsó éveit az általa alapított közösséggel való fájdalmas szakítás fémjelezte. A Szentszék egy apostoli vizitációt követően, egy 2020. május 13-én kiadott határozatban arra kérte Enzo testvért, hogy határozatlan időre, a testvéri élet megújításának elősegítése érdekében távolodjon el a közösségtől. 2021 júniusától másutt élt, majd nem sokkal később Albiano d’Ivreában életre hívta a Fraternità della Madia testvéri közösséget, ott folytatva írói, imádságos és vendéglátó tevékenységét.

A halála előtti hetekben elindult egy folyamat a látható megbékélés felé. Urunk színeváltozásának ünnepe alkalmából Bianchi levelet írt Sabino Chialà jelenlegi bosei perjelnek, melyben elárulta neki, hogy úgy érzi, már közeleg a vég, és arra kérte, keressék meg a találkozás lehetőségét, hogy „békében és kiengesztelődve haljon meg”. Chialà készséggel fogadta ezt a vágyat, és javasolta, hogy tervezzenek meg egy találkozót a testvérekkel. Enzo Bianchi kórházi kezelése megakadályozta, hogy ez a lépés megvalósuljon. Boséban most ezt a vágyat „Istenre bízzák, aki egyedül ismeri mindegyikük szívét”.

Betöltött feladatai

Enzo Bianchi 1983-ban néhány testvérrel megalapította az Edizioni Qiqajon könyvkiadót, amely bibliai, patrisztikus, liturgikus és szerzetesi spiritualitással foglalkozó szövegeket jelentet meg. XVI. Benedek által kinevezett szakértőként részt vett az Isten Szaváról (2008), valamint a keresztény hit átadására szolgáló új evangelizációról (2012) szóló püspöki szinódusokon. Ferenc pápa auditorrá nevezte ki a fiatalokról, a hitről és a hivatástisztázásról szóló püspöki szinóduson (2018). 2014 és 2019 között a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsának tanácsosa is volt.

Ravasi bíboros búcsúztatója

Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának volt elnöke, akivel hosszú és mély barátság kötötte össze Bianchit, megemlékezett a bosei közösség alapítójáról: „Sokoldalú volt, akit lehetetlen egyetlen akadémiai vagy egyházi kategóriába besorolni. A testvériség volt a tanúságtételét átszövő vezérelv.”

Kiemelte, hogy barátja erős, határozott személyiséggel rendelkezett, a zseniális emberekre jellemző „sokrétű, eklektikus érzékenység” jellemezte. Ez tette lehetővé számára, hogy nyitott legyen minden dimenzió, a politika, a kultúra, a művészet felé. Semmi sem volt idegen számára, de fáradhatatlan intellektuális kíváncsiságának valódi középpontja a Szentírásban rejlett. Mindig megtalálta azt a kiindulópontot, amely egyben tartotta ezt a sokféleséget: az Isten Szavához való hűséget. Bianchi szerint a Szentírásnak mindennapi táplálékká kell válnia, nem mint szakértőknek szóló szöveg, hanem mint a nép számára megtört kenyér. „Neki sikerült mindenkivel – hívőkkel és nem hívőkkel egyaránt – megértetnie, hogy a verum, az igazság soha nem válik el a bonumtól, a tól és a pulchrumtól, a széptől. Képes volt a szépség magjait elvetni mindenütt.”

„A testvériség képezte tanúságtételének vezérfonalát. A keleti ortodox világgal, de a protestánsokkal is sikerült megélnie azt; még a canterburyi érsek, az anglikán egyház prímása is elidőzött Boséban elmélkedni. Népes hallgatóságának mindig Krisztusról beszélt, mindenki testvéréről, aki szeretett egy asztalhoz ülni azokkal is, akiket nem fogadtak el, akiket nem értettek meg, vagy akik távol voltak tőle.”

Ravasi bíboros méltatja Bianchi szeretetét az érintetlen természet, a teremtett világ iránt, amely megtapasztalható a Bosét körülvevő mezők és fák zöldjében.

A bíboros a Vatican Newsnak adott interjúját egy bibliai verssel zárja, amely összefoglalja Enzo Bianchi földi útjának és szolgálatának mély értelmét: „Ha választanom kellene egy szakaszt, azt választanám, amelyet Martini bíboros a saját utolsó szimbolikus bibliai végrendeletének tartott, a 119. zsoltár 105. versét: »Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon«. De van egy másik is, amelyet ő különösen szeretett, Izajás prófétától: »Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál!« Íme, ezt a két verset tenném össze, mert miután leszállt a földre, Krisztus lámpása lett lépteinknek az élet útján, és ő jól tudta ezt.”

Forrás: Vatican News 1., 2.; Avvenire; AgenSIR

Fotó: Vatican News

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria