Emlékképek Budapest múltjából – Az óbudai Kiscelli Múzeum gyűjteményéből

Most azonban maradjunk ennél a nagyszerű festménynél, nézegessük még kicsit, hiszen sok olyasmit láthatunk rajta, ami ma már nem létezik. Lovak, bárkák, vízhordó emberek, szabadon hagyott homokos-kavicsos partok, szekereket hajtó alakok. Jobbra a távolban látszik maga a város, a régi Pest, a maihoz képest szűkösebb kiterjedésével. A „fejlett technika” csak egészen kicsit van jelen a képen: balra a Gellért-hegy vonalában egy szerény gőzös araszolgat, vékony kis füstje alig észrevehetően száll felfelé. Történelmi ez a kép, nemcsak azért, mert 1864-ben készült, tehát jó régen, hanem mert amit láthatunk rajta, az a valóságban már nem része az életünknek. Hasonlóak hozzá Egry József balatoni képei közül azok, amelyek teheneket ábrázolnak a vízben állva, deleléskor.

Ligeti Antal a biedermeier korának kiemelkedő művésze volt, nagyon sok látképet festett a Duna két partján elterülő Pestről és Budáról. Hiszen ekkor még a városegyesítés előtt járunk, ami csak 1873-ban következett be. Ligetiről érdemes elmondanunk azt is, hogy a fiatal Munkácsy Mihály (akkoriban még csak Lieb Miska) egyik első mestere, mecénása volt, Szamossy Elek mellett. Ezért amikor sokkal később, a pályája csúcsán lévő Munkácsy hazalátogatott Párizsból Magyarországra, első útja a pályaudvarról a Nemzeti Múzeumba vezetett, ahol Ligeti Antal az intézmény gondnokaként dolgozott, ami akkoriban az igazgatónak felelt meg. A korabeli híradások szerint meghatódva, hálával telt szívvel köszöntötte az akkor már öreg Ligeti mestert.

A Schmidt-kastély és matuzsálemi korú fáival a parkja is ihletet adó, romantikus helye a fővárosnak. Sok minden történt itt az elmúlt századokban, gondoljunk csak például a Mágnás Elza-gyilkosságra. Ennél persze fontosabb, hogy manapság a Kiscelli Múzeumnak ad otthont az épület, ahol egyedülállóan értékes tárgyakat őriznek fővárosunk történelméből és művészetéből. Nemrég itt volt Mácsai István kiállítása (olvashattak róla a Mértékadó hasábjain), aki élete során szintén nagyon sok budapesti látképet festett. Többször írtunk már itt látott remek tárlatokról, és valószínűleg még fogunk is.

De egyelőre térjünk vissza a látképekhez, más néven vedutákhoz. A 19. században, ebben a korábbiakhoz képest békésebb korszakban már jobban elérhetők voltak a környékbeli magaslatok, és addig szokatlannak számító helyekről is készülhettek látképek. Külföldön, Franciaországban népszerűek voltak a földrajzi, történelmi és kultúrtörténeti ismereteket közlő városképsorozatok, az illusztrált útleírások. Nálunk is kezdett elterjedni a városképi ábrázolásnak ez a formája, amely az ismeretterjesztést szolgálta. A pest-budai látképeket addig legtöbbször osztrák művészek rajzolták és sokszorosították, de a veduták szignatúráin 1800-tól kezdve egyre több magyar művész nevével találkozunk.

Az elsők között tartjuk számon Weissenberg Ignác (1794–1849) rajztanár pesti látképét a várhegyről. Az osztrák festők közül mindenképpen kitűnik Rudolf Alt, aki az 1840-es és az 1880-as évek között sokszor járt Magyarországon, számtalan képet készített itt, melyek többnyire Pest-Buda utcáit, épületeit ábrázolják. Egész Európát beutazta, idős korában, a századfordulón, amikor már a szecesszió volt a kedvelt irányzat, Gustav Klimt és a fiatalok elismerték, példaképüknek tekintették az idős mestert. Rudolf Alt 1905-ben, kilencvenhárom évesen hunyt el Bécsben.

Az 1880-as években a főváros vezetése jónak látta az átalakuló és változásban lévő városrészek megörökítését festőművészek bevonásával, így 1883-ban pályázatot hirdetett látképek festésére. Ennek résztvevője volt többek között Ligeti Antal (1823–1890) is, aki hazai és egzotikus tájképeket is sikerrel alkotott a 19. század folyamán.

Az építészek közül a Hősök tere és környéke, a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum tervezője, Schickedanz Albert is festett pest-budai látképeket, ami megélhetésnek sem volt utolsó. Jó ismert például a budavári látképe a Mátyás-templommal.

A 19. században a festők nagy része „mindenevő” volt, témaválasztásukban nem nagyon válogattak. Persze akadtak olyanok is, mint például Paál László, aki tájképfestőként alkotott, de a legtöbben a figurális ábrázolásokat is fontosnak tartották.

Mednyánszky, a nyughatatlan vándor egész életében kóborolt, bejárta a Monarchiát, időzött Bécsben, Párizsban, Fiuméban, és persze ismerte az akkori Budapest belvilágát is. Éjszaka a Duna-parti kocsmákat látogatta, folyton kereste a témát, képeihez a modellt. Festette, rajzolta a bárkákon dolgozó teherhordó munkásokat, napszámosokat, matrózokat, az ágrólszakadtakat. És persze megörökítette az éjszakai Budapestet is. Éppen itt, a Kiscelli Múzeumban őrzik az egyik legszebb nagy méretű városábrázolását, amelyen a budai oldal látható a Gellért-heggyel.

Az 1900-as évek elejétől azonban egyre jobban kezdett tért hódítani a fényképezés. Sorra nyíltak Pesten is a fotóatelier-k, a műtermek, s ezzel párhuzamosan háttérbe szorult a 19. század romantikus, realista városképábrázolásai iránti igény. Az állandóan változó, átépített vagy éppen pusztuló épületek, műemlékek külső képének megőrzésében a festmény már nem tudott versenyre kelni az olcsóbb, egyszerűbb és hitelesebb fényképpel. Így a festménypályázatnak nem lett folytatása, az újabb városi megrendeléseket már a fényképész Klösz György kapta.

A Kiscelli Múzeum termeiben korántsem csak festményeket láthatunk Budapest múltjából, hanem lakások vagy éppen üzletek berendezési tárgyait is. Egész kis kollekciót találunk itt míves cégérekből, amelyek egykor az üzlet kereskedelmi profilját hirdették; a pesti Belvárosból jó néhány megmaradt ezek közül. Jellemző persze, hogy az utókor számára csak a jómódú polgári családok szépséges bútorai és lakberendezési tárgyai maradtak fenn. A proletársorban élők nyomorúságos lakhatási körülményeit nemigen ismerhetjük meg múzeumokból... Nem véletlen, hogy Hofi Géza arra a kérdésre, hogy hol nevelkedett, annak idején ezt válaszolta: „Kőbányán. Nevelkedni… ugyan már, ott laktunk.”

A kiállítás módot ad némi nosztalgiázásra, elképzelhetjük, milyen lehetett a biedermeier kor, és milyen képet mutatott a „Régi Pest-Buda”. A múzeum adottságai kiváló lehetőséget kínálnak erre, hiszen a kastély termeiben nagyszerűen bemutathatók régi tárgyak, letűnt életformák.

„A főváros 1873 előtti korszakáról ma is jórészt azon tárgytípusok segítségével beszélünk, melyeket elődeink, a Fővárosi Múzeum alapítói kezdtek gyűjteni, s amelyek alapvető képzeteinket táplálják a nagyvárossá, de még nem világvárossá növő fővárosról, a »Régi Pest-Budáról«. A »Régi« a századelőtől, a Fővárosi Múzeum megnyitásától fogva a reformkorra, a város metropolisszá terebélyesedését megelőző időszakra, a polgáriasnak képzelt Pest-Budára utal. A modern városlakó nosztalgiával gondolt a biedermeier kornak tulajdonított nyugalomra, rendre, várospolgári közösségre, s e korszak éppen feltűnő emlékeit kezdte gyűjteni. Erre a »Régiségre« kívánunk utalni azzal, hogy felidézzük, de nem rekonstruáljuk azt a kiállítási technikát, mely a múzeum megnyitásakor használatos volt, emlékezve egyúttal a történetmesélő múzeum saját múltjára is. A régiségtár nem fejlődéstörténetet ad elő, hanem bizonyos szabadságot kínál a tárgyakról való gondolkodásra s a múlt megidézésére” – olvashatjuk a kiállításon a múzeum közvetett és közvetlen céljairól.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.