Én, én, én

Sokan ismerik a keleti kereszténység szentképeit, az ikonokat. Mivel e festmények elkészítésének meghatározott szabályai vannak, érthető, hogy az évszázadok alatt kialakult típusai is rögzültek. E főbb variációk közé tartozik a hodigitria, azaz útmutató ikon, melyen Mária, Isten anyja az ölében ülő gyermek Jézusra mutat. A Megváltó a jobb kezét áldásra emeli, míg baljában legtöbbször egy tekercset tart. Ezt a széles körben elterjedt ábrázolást sokan elemezték már értő szemmel, feltárva mély teológiai üzenetét. Ám e kép akkor is sokat mondhat a mai embernek, ha már csak profán szemmel képes látni egy szakrális alkotást, ha csak annyi ideje van, hogy éppen vessen rá egy pillantást:

Mária, a szülő, a felnőtt, az ábrázolás szerinti nagyobb alak a nála kisebbre, a gyermekre mutat.

Az ikonok alkotóiról – ritka kivételektől eltekintve – általában semmit sem tudunk. Az ikonfestés maga is az elmélkedés egyik formája, vagyis a végeredmény a fontos, az, hogy ki hozta létre, tulajdonképpen lényegtelen. Az alkotó mintegy feloldódik abban, amit alkotott, a festő személye elhalványul amögött, akit lefestett.

A modern kor művészére egészen más a jellemző. Bárhogyan sikerült is az alkotása, első dolga, hogy ellássa a kézjegyével. A Mű szerző nélkül című filmben az NDK kultúrpolitikusa a nyugati művészetet becsmérelve mondja, ott semmi másról nem szól az élet, csak az egyénről: Ich, ich, ich. Egy kapitalista, imperialista szolgálatban álló művész minden alkotása merő hivalkodás. Persze jól tudjuk, hogy a történelem szemétdombjára került kommunizmus számára csak a tömegben feloldódott egyén volt elfogadható. Ám ha valaki látta Gerhard Richter kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában – a filmbéli festőt róla mintázták –, e fenti sommás ítéletet valószínűleg árnyalni fogja. Ugyanakkor az biztos, hogy a napjainkban létrehozott műveknél – még ha csak rejtve is – az alkotó személye, az individuum áll a középpontban.

Egy neves amerikai pszichiáter néhány évvel ezelőtt az internet nyilvánossága előtt beszélt arról a jelenségről, hogy a mai fiatalokkal mindenki azt akarja elhitetni, mennyire különlegesek és egyediek. Aztán jön az élet, a munka világa, és vele együtt a hatalmas csalódás: kiderül, hogy a legtöbbjük, a legtöbbünk bizony szürke és átlagos. Ám ha máshol nem, a közösségi médiában mégiscsak lehetünk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk, akár még érdekesek is. A Facebook, a Twitter, az Instagram az önkifejezés sajátos terepe lett. Bár a festők máskor is készítettek önarcképet, és olyan is akadt, aki saját magát fényképezte le, a napjainkban látható selfie-áradat minden képzeletet felülmúl: én és a macskám, én és a reggelim, én és az új műkörmöm, én, amint éppen valami mások számára teljesen érdektelen dolgot csinálok… Én, én, én.

Emma Donoghue A rokon című regényében jegyzi meg az egyik szereplő: semmi sem jellemezhetné jobban korunk emberét a selfie-nél, amely a nárcisztikus magamutogatás kórtünete. Nem csak az a baj ezzel, hogy saját magunkat helyezzük a középpontba; egy selfie általában nem is minket ábrázol, csak a külsőnket, a felszínt, célja pedig inkább csak annyi, hogy egy pillanatra ránk figyeljenek. Érdekes nagyböjti fogadalom lenne, hogy a negyven nap alatt nem posztolunk semmit. Főleg nem magunkról.

Sokféle hodigitria, azaz útmutató ikon létezik. Néhány ábrázoláson az Istenszülő, miközben Fiára mutat, egyenesen ránk, az ikon szemlélőire néz. Azt üzeni nekünk: Őt hallgassátok és őt kövessétek! „Tegyetek meg mindent, amit mond!” A gyermek Jézus pedig Máriára tekint, így

az ő pillantását követve egy sajátos, körbeérő figyelemnek leszünk a részei. Már senki sem önmagára, hanem a másikra néz.

Te, te, te.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 19-i számában jelent meg.