Én vagyok ma nektek a kenyér – Nemzeti színházi találkozás és pályatükör Szűcs Nellivel

Vannak művészek, akik személyiségükből fakadóan még akkor is, úgy is hatás tesznek ránk, ha nem vagyunk rendszeres színházba járók. Megkerülhetetlenekként, akarva-akaratlanul is jelei, meghatározói kulturális életünknek. Nem celebek, nem erőltetve kreált „sztárok”, mégis valahogy rendre szóba kerülnek, folyamatosan jelen vannak, hivatkoznak rájuk, fellépéseik eseményszámba mennek, a tényleges magas művészet hívei rajongással követik őket. Szűcs Nelli is ilyen. Immár harminc éve. Azóta, hogy férjével, Trill Zsolttal még ígéretes pályát bontakoztató határon túli (beregszászi) színészekként a határainkon belül is letették a névjegyüket. Majd a színházformáló, -újító Vidnyánszky Attilát követve előbb Debrecen, aztán Budapest lett a fő művészi bázisuk.

– A Fedák Sári címen futó, 2015-ben bemutatott monodrámája egy évvel ezelőtt már a századik előadásnál járt. Nem egy színházlátogatóról tudok, aki sokadszorra látta. Hogyan érinti a siker, illetve a felfokozott érdeklődés? 

– Mindennap át kell adni magunkat a közönségnek. Ha egy nézőnek tetszett egy előadás, akkor újra, akár többször is eljöhet. Így nincs jogom „rosszabbnak” lenni; és

mindig azt kell elvarázsolnom, aki éppen jelen van ott. Neki kell ma újra felvennem a fonalat, miatta kell gondolkodnom, látnom, szeretnem… – vagyis újra és újra megteremtenem a színházat, ami a valóság.

Amikor valaki rám ijeszt, hogy ötödik-hatodik alkalommal lát egy általam játszott darabot, akarva-akaratlan reagál a szervezetem. Ennek eredményeként mondhatják nekem az előadás után, hogy na, ma megint valami újat kaptunk, ma megint valami más volt. Ez egyszerre veszélyes, ugyanakkor csodálatos és inspiráló dolog egy színész életében. 

– Hogyan történt a Fedák Sári életművével való – mondhatjuk – sorsszerű találkozása? Valamiféle művészi, szellemi, lelki rokonsági együtthatásról van itt szó? Netán a „beregszásziság” volt a kiindulópont?

– Mindaz, amit felvetett, benne van. Úgy indult, hogy Vidnyánszky Attila felajánlotta a színészeknek: mindenki csinálhat egy önálló előadást, amit aztán vihet magával máshova is. Ösztönzött minket, hogy saját utakra találjunk, ami egyrészt az épülésünkre szolgál, másrészt a színháznak is jó. Érdekesnek tartottam az ötletet. Huszonkét éve voltam már a pályán, és úgy éreztem, kipróbálhatom, mit tanultam ez idő alatt ebből a szakmából. Elkezdtem keresgélni. Vidnyánszky Attila épp akkor rendezte Molnár Ferenctől A fehér felhőt, és találkozott Fedák Sári „második naplójával”, ami „Te csak most aludjál, Liliom..." címmel 2009-ben jelent meg. Odajött hozzám, és csak annyit mondott: „Ezt csináld, ez te vagy!” Azonnal megvettem a könyvet, elkezdtem olvasni, nem bírtam letenni, Fedák olyan zamatosan, egyszerűen és nagyszerűen ír. Az emlékirataiból tudtam meg, hogy volt egy „első naplója” is, az Útközben, amit 1929-ben adtak ki. Az aztán végképp elvarázsolt. Kiderült, kislányként ott látott először színházat, műkedvelőként pedig ott lépett fel először, ahol a mi beregszászi színházunk működik, az egykori Arany Oroszlán Szálló épületében. Olvasom, hogy Nellinek hívták azt a munkácsi hölgyet, aki „Zsazsát”, a fiatal Fedákot életvezetési, házasodási tanácsokkal látta el... De sorolhatnám a meglepő érdekességeket, párhuzamokat. Nincsenek véletlenek, tudtam, hogy ezt kell csinálnom. Formáját tekintve és képileg viszonylag hamar megvolt a darab; utazni akartam vele, hogy mindenhova elvihessem Fedák hírét. Magyarország egyik legnagyobb színésznője, ha tetszik, sztárja volt, bár nem szeretem ezt a szót. Akik kártyáznak, tudják, hogy az ultiban is megjelent a neve, a „fedáksári” a legmagasabb kontra. Aztán azzal a megbélyegzettséggel halt meg, hogy ő fasiszta, és minden, csak nem jó. Pedig különleges, összetett egyéniség volt: egy beregszászi születésű művész, aki itthoni és külföldi sikerei, küzdelmei és kudarcai során is hű maradt a nemzethez, a színházhoz, a szakmájához. Születésétől a haláláig próbáltam felfűzni és átadni ebben a monodrámában mindazt, ami ő.

– E darabnak, illetve az Ön népszerűsítő, közvetítő munkájának volt köszönhető Beregszászon a Fedák-szobor felállítása is?

– A szoboravatás már öt éve történt, és három évvel ezelőtt adtuk át az első Fedák Sári-díjat. Három álmom volt, amiből kettő teljesült. A harmadik egy film lenne róla. Nem tudom, mi lesz, hogy lesz, de a magot el kell ültetni. Ennek a nagy művésznek korábban sehol nem volt szobra. Valószínűleg azért sem, mert a kommunizmus évtizedei alatt példát statuáltak vele; a rendszer számára a közszeretetnek örvendő idolok különösen gyanúsak és veszélyesek voltak. Kevesen tudják, hogy Fedák Sárit, ha jól emlékszem, 1995-ben már rehabilitálták. Nem volt kérdés, kellett egy szobor. Grezsa István, a Kárpátaljáért felelős miniszteri biztos többször látta az előadásomat, és beszéltem neki a tervemről. Egyszer csak felhívott azzal, hogy indulhat a projekt. Egy művésznek muszáj szerelembe esnie azzal, akit ábrázol; és az ungvári születésű szobrászművésszel, Kolodko Mihállyal ez történt. Ő is megnézte az előadást, elvittem az OSZMI-ba (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet), és minden információt, amit lehetett, átadtam neki Fedákról. Így született meg az gyönyörű szobor, ami Beregszász központjában kapott helyet. Rálát a színházra, az egykori Úri Kaszinóra, ami ma az Arany Páva étterem és hotel. E tiszti klub aktív tagja, szervezője volt annak idején Füzesséry Péter, Sári édesapjának, Fedák Istvánnak a barátja, aki elindította őt a színészet útján, és először hozta fel színháznézőbe Budapestre. Nagyon szerettem volna, hogy legyen már végre egy igazán szép szobor Beregszász központjában, mert olyan volt az a centrumban lévő park, mintha egy temetőben járnánk: ott áll az 1945 után eltemetett orosz katonák, az Afganisztánban meghaltak, illetve a 2014 óta elesett ukránok emlékműve.

Úgy lett kitalálva ez az alkotás, hogy le lehessen ülni Fedák Sári mellé.

Sok fényképet kapok ott fotózkodó emberekről. Láthatóan tényleg jó helyre került, örömet szerez nemcsak a magyaroknak, hanem az ukránoknak és a turistáknak is. A Fedák-szobor képét immár minden arra járó beregszászi emlékként viszi magával.

– Tekintettel a hármas, magyar, orosz, ukrán családi, nyelvi érintettségére; orosz, ukrán, magyar színházi iskoláira, tapasztalataira, elsősorban történelmi, irodalmi, kultúrtörténeti szempontból kérdezem: mit gondol, szétválasztható az orosz és az ukrán kultúra, a közös múlt, hagyomány, hit? Elhiszi valaki, hogy a pravoszláv Ukrajnának nem a „szláv testvériségben” van és lesz a helye, hanem egy másik közegben, a „fejlett” nyugatiban? Miközben kívülről követve az eseményeket az első pillanattól tudható, látható volt, hogy ez a konfliktus nem demokráciáról, szabadságról, még kevésbé értékrendválasztásról szól, hanem kívülről gerjesztették, nem is európai, hanem tengerentúli gazdasági érdekek mentén.

– Nehéz válaszolni erre, a történelem annyiféle példát, esetet dobott már fel. Most képzelje el a helyzetemet, én félig orosz vagyok: édesanyám orosz, édesapám magyar. Ukrán iskolába jártam, és egy olyan közösségben nőttem fel, ahol soha nem volt probléma a többnyelvűség. Éltek mellettünk még svábok, zsidók, szlovákok, lengyelek, örmények, románok is. Emlékszem, az óvodában három nyelven szerepeltünk, és ez nem fájt senkinek. A Szovjetunióban ez nem volt probléma. Megtartottuk egymás ünnepeit: katolikust, pravoszlávot, reformátust; egymáshoz jártunk kántálni, egymás ételeit főzzük… Mindig mondom:

az emberek között nem lenne háború. De amikor jön egy „erő”, amely kizárólag a saját érdekei szerint cselekszik, az nem nézi, hogy a kisembereknek mi lenne jó. Szláv a szláv ellen. Ez testvérek és unokatestvérek háborúja, amit akár polgárháborúnak is lehetne nevezni.

S mindez azért, mert kívülről „valakik” elhitették, hogy neked nem kell szeretned a másikat. Olyan tényezőktől függ most a világ, hogy például milyenek lesznek a választások Amerikában. Ez normális?! El akarják hitetni, hogy szabadság van, demokrácia, liberalizmus. De nincs, mert akkor rend lenne. Nincs rend. Nemcsak az emberek fejében, hanem az életében is káoszt csináltak. Ukrajnában lassan elfogynak a férfiak, nemzedékeket irtottak ki, sokan nyomorékok lettek. Kívülről és távolról nézve ezek persze csak számadatok, de ott bent, az országban: életek és sorsok. Hogy lehetett ilyen megvezetetté és kiszolgáltatottá tenni egy nemzetet? 2014 óta zajlik ez a háború. Érdekes, hogy akkor nem érintette meg a világot, hány orosz nemzetiségű ukrán állampolgár és mennyi gyerek halt meg. Rengeteg. Angyalok útjának nevezik a temetőrészt, ahol nyugszanak.

Azért beszélek ilyen elánnal erről, mert nemrég mutattuk be a Kurázsi mama és gyermekeit, és ez a fájdalmas téma bennem él. Kurázsi mamán keresztül épp ezt az őrületet mutatom be. Ez nem az az „emberséges figura”, akit Brecht 1939-ben megírt, a jó és a rossz oldalát egyaránt láttatva. Itt már nincs emberséges oldal, mert mára elembertelenedtünk. Egyesek gazdagodnak a háborún, a többiek pedig elhagyják a hazájukat vagy elpusztulnak. Azok közül, akik valahol új életet kezdtek, vajon ki fog visszatérni Ukrajnába? Pedig Európa leggazdagabb országa lehetett volna. Sokan meghalnak az ukrán földért, miközben lassan már semmi sem az övék. Minden el lett adva. Mi lesz ennek a vége? Fogalmam sincs.

Mindenki a békét várja; de a békéről eddig nem lehetett beszélni, csak a „győzelemről”.

Ma már mindenki tudja, hogy az oda küldött pénz nagy része hogyan fordul vissza a fegyvergyárakat gazdagítva. Vajon meddig lehet még hazudni az embereknek? Az jár a fejemben, hogy egy kollégával csinálunk egy előadást, amit elvinnénk Kárpátaljára. Másfél éve nem voltam otthon, a férfiak már két éve. Nekem itt semmi bajom, élhetem az életem; de haza szeretnénk menni. Kötelességemnek érzem a kiállást értük és velük. A nővérem most is ott lakik a családjával, innen próbáljuk meg anyagilag segíteni őket. A beregszászi színház bajosan, de működik; jelenleg a lányok tartják a frontot. Még nem tudjuk, mi lesz a nyelvtörvénnyel, az iskoláinkkal. Nagyon sok a kérdés.       

– Mindenféle műfajban otthonos művész. Klasszikus és kortárs darabokban, tragédiákban, komédiákban, filmekben egyaránt játszik. Az utóbbi években azonban, különösen a Médeiára és a Bakkhánsnőkre gondolva, úgy érzem, személyében visszahozta színházi életünkbe a szinte már elfeledett tragika „jelzőt”, az igazi drámai színésznő rangot. Véletlen egybeesésekről van szó, vagy a folyamatos művészi érésből, elmélyülésből, élettapasztalatokból fakadó, magától értetődő, „elkerülhetetlen” szintlépés ez a pályafutásában? 

– Hozzátartozik ehhez, hogy már harminckét éve játszom Mariskát a Tótékban, ami egyszerre tragikus és komikus szerep. De igen, bizonyára kell hozzá érés, tudás, tapasztalás. Alapvetően azt vallom: nincs kis szerep. Mégis, ahhoz, hogy a nagyot el bírjuk viselni, el tudjuk hordozni, sok mindenben meg kell mártóznunk. Nem szabad félni, akarni kell változni! Mert minden téma és minden szerep más: más a szövegtípus, a rendező, a megközelítés. Számomra fontos a változás, az átváltozás. Nem kritikaként mondom, de vannak színészek, akik kitalálták magukat, és kényelmesen ugyanazt adják minden előadásban. Én még szeretem azt, amikor valami nem kényelmes. A kereséssel tudok igazán beindulni. Ezt vette észre Theodórosz Terzopulosz, aki a Bakkhánsnőket rendezte; tetszett neki, hogy merek változni. Mert

a színház szerintem a változásról szól.

Terzopulosz a Bakkhánsnők után vetette fel, hogy szeretné velem megcsinálni a Kurázsi mamát. Közben persze ugyanúgy bennem van a nagy bohóc is. A kaukázusi krétakörben kisebb szerepem van, és jóllehet egy gonosz anyóst játszom benne, a humoron keresztül próbálom „megélni”. Mindig a hogyanokat keresem. Kétségtelen, hogy a nagy drámai szerepekhez szükség van a színészi puttonyra, mindarra, amit megéltem, ami fájt, ami nem sikerült, amit nem kaptam meg. És ez jó, mert van miből építkeznem.

– A komolyodás tehát nem vált komorodássá…

– Egyáltalán nem. A kedélyem változatlan. Azt vallom, hogy nem szabad elfelejteni a gyerekmivoltunkat. Ha elfelejteném, meghalnék színészként. Amikor a gyerek játszik, elfeledkezik a világról, és ténylegesen elképzeli azt, amiben van. Ezt vinnünk kell magunkkal. Testileg ugyan idősödhetünk, de lelkileg így nem fogunk megöregedni. Éppen Jászai Mariról olvasok egy könyvet, mostanában sokat foglalkozom vele, mert szintén erős, inspiráló téma. Ő is azt vallotta: ne felejtsük el a gyermekségünket, és akkor bármire képesek vagyunk.

– A hivatása szempontjából fontos a spirituális háttér, az üzenetközvetítő mivolt?  

– Úgy megyek fel a színpadra: Isten velem, ki ellenem?

Isten nélkül egy lépést sem! Neki köszönhetem, hogy ezen a pályán vagyok.

A jeleket érzékelve visszatekintve is látom, hogy mindig volt mellettem valaki, aki errefelé terelt. Megteremtetett az utam, mintha az Isten által már előre ki lett volna jelölve. Amikor egy komoly műtét előtt álltam, úgy kerültem a főorvos úrhoz, hogy nem kellett „sorban állnom”, mert engem meg akartak menteni. Azért, mert szerettek a színpadon. Készültek betolni a műtőbe, és az altatóorvosnő azt mondta: ismer, és ő fog vigyázni rám. Mi ez, ha nem a Jóisten keze? Vedd észre, hogy mikor simogat meg a Jóisten mások által! Soha ne várd vissza, ha adsz valamit; úgysem attól az embertől fogod visszakapni. Hányszor volt probléma, keserűség, amire egy váratlan isteni jelzés, üzenet, megoldás jött… Engem ez tart életben.

Nekem is oda kell adnom magamat a színpadon másoknak, azzal, hogy én vagyok ma nektek a kenyér. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne haljak bele mindennap az adott szerepbe.

Mindig azt mondom, „keresztre kell feszítenem magam” a színpadon. Antenna vagyok: amit föntről kapok, közvetítem, továbbadom. Ha gonosz szerepben vagyok, akkor a gonoszságot játszom ki magamból, és azon keresztül hívom fel a figyelmet – most éppen a Kurázsi mamával –, hogy: emberek figyeljetek oda! Terzopulosz is azt vallja, hogy a tragikus időkben tragédiát kell nézni, mert csak az tud felrázni minket. Persze szükség van a vidámságra, a könnyűre, a kényelmesre is… De ahhoz, hogy valami változzon bennünk, muszáj szembesülnünk a valósággal. Mindannyiunknak el kell gondolkodnunk magunkon és a körülöttünk lévő világon. Hogyan látom önmagamat? Mi rosszat teszek? Mondhatom, hogy én bizony semmit, hiszen nem én csinálom a háborút… De igen! Mert a saját posztján azért mindenki rá tud tenni arra a nem kívánt tűzre. Igenis, felelősek vagyunk a cselekedeteinkért, a mondatainkért. Amikor a gyerekeimet figyelmeztetem valamire, nem csak azért teszem, mert őket akarom dorgálni. Magamat is emlékeztetem arra, hogy mit nem szabad, vagy mit kellene másképpen csinálnom. Mert én is nap mint nap elbukom. Nap mint nap! Arra kérem a Jóistent: legyen kedvem reggel felkelni, és minden napra adjon egy újabb esélyt. Azért, hogy az életben és a hivatásomban is rendre visszataláljak a helyesebb útra.  

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.