Engedjük, hogy az Úr új utakra vigyen! – A szociális testvérek kerületi elöljárójával beszélgettünk

– Gyöngyösön született 1976-ban, nem hívő családban. Hogyan érintette meg Isten?

– Kisiskolás koromban kereszteltek meg. A nagymamám nővére és a férje hívő katolikusok voltak, imádkoztak értem, és időnként mondogatták, hogy jó volna megkereszteltetni ezt a kislányt. Amikor harmadikos voltam, édesanyámmal elmentünk a plébániára a káplán atyához bemutatkozni. Szeptembertől jártam hittanra, februárban volt a keresztelőm a nagytemplomban. A nyolcvanas években jártunk ekkor, és elég hamar szóltak az iskolában az anyukámnak: nem biztos, hogy jó ötlet hittanra járatnia a gyerekét. Egy idő után elmaradtam, a hittankönyvemet meg az imakönyvet eltettem a szekrényem mélyére. Nyolcadikos voltam, amikor „titokban” újra elővettem ezeket. Eszembe jutottak az imák, a szentmisék, és az emlékeken keresztül vonzott maga felé az Úristen. Éppen ezért látom értelmét a gyerekkeresztségnek akkor is, ha nem ideálisak a körülmények.

Magam is megéltem, hogy a szentségi pecsét valóságos, s ha van egy emlékkép vagy egy tárgyi emlék, amihez kapcsolódni lehet, az már eszköz lehet a hit útján.

A rendszerváltás idején 1989–1990-ben voltam nyolcadik osztályos. Az iskolában ekkor már másképpen lehetett beszélni a magyarság és a közelmúlt történetéről, és megélénkült az egyházi élet. Én ekkor épp a kamaszkori keresés időszakát éltem. 1990 szeptemberére megszületett bennem a gondolat, hogy szeretnék újra elmenni templomba. Kiderült, hogy a gimnáziumi osztályomban néhányan szentségfelkészítő csoportba járnak, mások pedig szintén szeretnének visszatérni a vallásgyakorláshoz. Összefogtunk, elmentünk a vasárnapi szentmisére, és beiratkoztunk hittanra. 1991 húsvét vigíliáján elsőáldozó lettem és megbérmáltak. A következő vasárnap az ifjúsági hittanoscsoport tagjai meghívtak minket maguk közé.

– Hogyan jutott el a hivatásához?

– Hosszú út vezetett idáig. Kisközösségbe jártam, egyre mélyült a hitem és az imaéletem, gazdagodtak a baráti kapcsolataim. Időközben átkerültem Gyöngyösön a ferences plébániára. Az ottani ifjúsági csoport tagjaiként értelmi sérült gyerekekkel és felnőttekkel foglalkoztunk, volt egy cigány gyerekekből álló hittancsoportunk, és hajléktalankonyhát szerveztünk. Nagyon szerettük a taizéi ima világát, hetente együtt imádkoztunk. A belső gyógyulás, a szeretetben való épülés ideje volt ez számomra. Érettségi után a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára jártam Budapesten. Láttam nagycsaládokat a barátaim körében, megragadott a szépségük és életteliségük. Nagy családra vágytam, talán azért is, mert egyke voltam, és a szüleim hamar elváltak.

– Hogyan lett mégis szerzetes?

– A főiskola elvégzése után hazamentem, és négy éven át egy iskolában dolgoztam gyógypedagógusként. A közösségünkben házasságok és szerzetesi hivatások születtek, továbbra is rendszeresen találkoztunk. Egy ponton feltettem magamnak a kérdést: vajon mi lesz velem? Úgy éreztem, minden értékes, ami az életemben jelen van, de az alapvető élethivatásom kérdésében nem jutok előbbre. Egy ferences atya bátorított, hogy kezdjek bele valami egészen újba. Ekkor úgy döntöttem, hogy Budapestre költözöm.

– Hogyan tudta meghozni ezt a nehéz döntést?

– 2002 nyarán elmentem egy hétre Taizébe, ahol a napi katekézisek során éppen az életútról, az életdöntésekről volt szó.

Megfogalmazódott bennem egy bizonyosság: ha mindazt, amit szeretek, el kell hagynom, az csak azért lehet, mert Isten valami még szebbet készít számomra.

Ebben a felismerésben hatalmas előre vivő erőre találtam.

– Ez így is lett, de gondolom, nem azonnal.

– Az első időszak nagyon nehéz volt a fővárosban, ugyanakkor folyamatosan megtapasztaltam a Gondviselés működését: az első hónap végére már volt hol laknom és munkát is találtam. A későbbiekben is, ha új lakhatásra vagy munkára volt szükségem, mindig megadatott. Ekkoriban évről évre elzarándokoltam Međugorjéba, ez a hely, az ott töltött napok kegyelmi forrássá lettek számomra. Minden év újabb döntést, újabb lépést hozott. Először kimondtam, hogy hivatást keresek, a következő évben megszületett bennem a döntés a szerzetességről, a harmadik évben pedig a közösségről. Nagyon szép életszakasz lett ez számomra.

– Hogyan ismerte fel, hogy a megszentelt élet az útja?

– 2003 adventjének elején a budapesti kisközösségemmel belekezdtünk egy Szentlélek-szemináriumba. Elhatároztam, hogy pünkösdig meghozom a döntést az élethivatásomról. A karácsonyi éjféli misén megérintett az Izajás könyvéből való olvasmány zárómondata: „Ezt teszi a Seregek Urának féltő szeretete.” Hazamentem, fogtam egy üres papírlapot, felírtam rá ezt a mondatot, ami mélyen megszólított, és odaírtam alá: Igen, ámen. A szívemben tudtam, hogy ez a szerzetesi hivatást jelenti, de még nem beszéltem róla senkinek. A lényegi felismerés ez volt: azt a szeretetvágyat, amit a bensőmben tapasztalok, egyedül Isten tudja betölteni.

Számomra a hivatás annak a bizonyossága, tapasztalata, hite és reménye, hogy az a szeretet, amire vágyom, Istenben van meg, egyedül az ő szeretete az, ami elég. A hivatás ennek a felfedezése.

– Mi vezette el a szociális testvérekhez?

– Lelki olvasmányaim először a Kármel felé vonzottak. Elmentem meglátogatni a közösséget, de az ott töltött napok során rájöttem, nekem szükségem van arra, hogy a két kezemmel is tegyek másokért. Szent Charles de Foucauld atya lelkisége, írásai is megragadtak, de nem szerettem volna külföldre menni, más nyelven élni. Szendrei Miklós ferences atya még Gyöngyösön sokat mesélt nekünk a szociális testvérekről; az illegalitás éveiben ő is egyike volt azoknak a papoknak, akik vállalták, hogy a plébániájukra fogadják a titokban lelkigyakorlatozó és fogadalmat tevő testvéreket. Jól ismerte a társaság szentlelkes lelkiségét. Utóbb azt is felfedeztem, hogy sok mindenben, amit tőle kaptunk, ott volt a szociális testvéri lelkiség és életstílus. Az ő tanácsára kezdtem érdeklődni a szociális testvérek iránt. Vonzott az illegalitás történetének hősiessége, a „világban, de nem a világból” való életük, a szakmai tudás fontossága, a derűs öröm, amiről ráismertem a templomokban a testvérekre. Tetszett az is, hogy nem hordanak szerzetesi ruhát. Régebbről ismertem egy fiatal testvért, megkértem, hogy meséljen nekem a társaságról. Ez a találkozás, utána pedig a szabályzat néhány sora megadta számomra a bizonyosságot: ebben a közösségben van az én helyem, otthonom.

2005-ben kezdtem ismerkedni a társasággal. 2006 szeptemberében, Sára testvér boldoggá avatásán már a testvérekkel együtt vettem részt. 2009-ben tehettem első fogadalmat, 2013-ban pedig örökfogadalmat. Attól kezdve, hogy igent mondtam a társaságra, egyenes volt az utam, nem volt olyan pillanat, amikor újra kellett volna gondolnom a döntéseimet.

– Milyen feladatokat látott el?

– Egészen az örökfogadalomig egy halmozottan sérült gyermekeket befogadó fővárosi gyermekotthonban dolgoztam gyógypedagógusként. Ideiglenes fogadalmasként a közösség liturgiájáért feleltem, és a hivatásgondozásban segítettem. Még novícia voltam, amikor megszólított a vidék. Máriagyűdön, egy ifjúsági találkozón egy kedves fiatal jegyespár azt mondta: „De jó lenne, ha itt lennétek!” Merthogy kevés a szerzetes az egyházmegyében. Ez a mondat mélyen eltalált. Ettől kezdve vágytam rá, hogy vidéken élhessek szociális testvérként. A juniorátusi éveim alatt elkezdtem a katekéta–lelkipásztori munkatárs képzést a Sapientián. Az örökfogadalmam évében éppen üresen állt a házunk Tiszafüreden, s a helyi plébánostól ugyanazt a hívást hallottam, mint ami korábban megszólított. 2013 szeptemberében aztán Tiszafüredre költözhettem, majd néhány hónappal később csatlakozott hozzám egy másik testvér. Sokféle egyházközségi munkában, óvodai és iskolai hitoktatásban vettem részt, és szép kapcsolatokkal ajándékozott meg az Úr a hat év során. A második otthonommá vált ez a hely. Miután visszatértem Budapestre, az ideiglenes fogadalmasok képzése lett az elsődleges feladatom. 2021 óta tanácstag is voltam, a mindennapi munkám színtere pedig a közösségi irodánk lett.

– 2025-ben Péter és Pál napján választották meg kerületi elöljárónak. Meglepetésként érte?

– A négy év tanácsi munka fontos tapasztalatot jelentett a közösség kormányzatáról. A választást mindig megelőzi egy jelölési folyamat, valamint egy kerületi gyűlés, amely a közösségi tanácskozás és a következő évekre szóló irányelvek megfogalmazásának ideje. E folyamat során sok jelzést kaptam arra vonatkozóan, hogy a testvérek el tudnak képzelni elöljáróként, így ez a személyes megfontolás ideje is volt számomra.

– Hányan vannak a magyarországi kerületben, és hol élnek a testvérek?

– Hetvenketten élünk most Magyarországon, a legfiatalabb testvér huszonnyolc, a legidősebb kilencvenhét éves. Budapesten kívül Szombathelyen és környékén, Kaposváron, Hévízen, Szegeden és környékén, Tiszafüreden és Turán vannak jelen testvéreink.        

– Mi foglalkoztatja a társaságot most, a nagy évfordulók megünneplése után?

– 2021 decemberében volt alapítónk, Slachta Margit újratemetése. 2023-ban sokféle módon és sok helyszínen ünnepeltük a társaság alapításának centenáriumát. 2024-ben kerek évfordulója volt Slachta Margit születésének és halálának, valamint Boldog Salkaházi Sára testvér születésének és vértanúságának.

Nagyon sok kegyelmet kaptunk, melyeket szeretnénk életre váltani: az újabb száz év kezdetén engedni, hogy az Úristen folytonos teremtése megújítson, új utakra vigyen minket.

Állandó keresés jellemez bennünket a tekintetben, hogy mi a jelen kor hívása számunkra, milyen szolgálatokra, küldetésbe vezet a Lélek.

A 2025-ös jubileumi évben sok testvér elzarándokolt Rómába, ősszel pedig egy tucatnyian részt vettünk a szerzetesi jubileumon. A Szentatya arra hív, hogy továbbra is a remény hordozói és közvetítői legyünk, és békeszerzők a világban. Leó pápa kifejezetten kérte tőlünk, hogy legyünk a szinodalitás szakértői, hiszen a szerzetesi közösségek hordozzák és élik a dialógus és a meghallgatás kultúráját.

– Az önfelajánlás mindig bátor döntés. Miben látja az odaadott élet lényegét?

– A Szentatya vízkeresztkor az Úrangyala beszédében azt mondta, hogy a napkeleti bölcsek mindenüket odaadták, mert követték az égi jelet, és felismerték az újszülöttben a nagy királyt. Így fogalmazott: „Nem tudjuk, mi mindennel rendelkeztek a keletről érkező bölcsek, de elindulásuk, kockázatvállalásuk és ajándékaik is arra utalnak, hogy mindazt, akik vagyunk és amink van – valóban mindent – Jézusnak kell adnunk, aki felbecsülhetetlen kincs.”

Valójában Isten az, aki elsőként mindenét odaadja, ő mindent odaadott nekünk. A tékozló fiú apja azt mondja: „Mindenem a tiéd.” Szent Pál így szól a korintusiakhoz: „Minden a tiétek, ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” A keresztény meghívás arra szól, hogy a mindenét odaadó Istennek önmagunk odaadásával válaszoljunk.

Ez a szeretet válasza a szeretetre. A házasságban is ez történik, hiszen az önátadással a házastársak mindenüket odaadják egymásnak, s egymás által Istennek. A szerzetességben mindenemet adom közvetlenül Istennek, akinek szívemben megtapasztalt szeretetére válaszolok ezzel az önátadással. Erről szól a szántóföldben elrejtett kincs evangéliumi példázata is. Isten jelenléte és szeretete a kincs a szántóföldben, ami elkápráztató. Az ember örömében mindent odaad azért, hogy megszerezze, amit mindennél értékesebbnek ismert fel.

Fotó: Fábián Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 1-jei számában jelent meg.