Engedte Istent dolgozni az életében – Készület Szent Antal ünnepére a belvárosi ferences templomban

A szertartást megelőzően a hívők a ferences atyák vezetésével együtt imádkoztak Szent Antal kihelyezett csontereklyéje előtt.

A szentmisén az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el, a feltámadt Jézus tanítványai előtti megjelenéseiről szóló versszakasz (16,9–20).

Sikeres ember volt-e Szent Antal? – tette föl a kérdést Kovács Zoltán atya. – Az élete történetét olvasva rácsodálkozunk: emberek ezrei hallgatták, felkeresték, éjszakába nyúlóan elmélkedtek a szavain; megtérések, kiengesztelődések történtek Istennel és embertársakkal. Látunk más szentek életében is hasonló egyszerűséget, amely teret enged az isteni kegyelem működésének, például Vianney Szent János vagy Kalkuttai Szent Teréz anya esetében. Mégis mit tudtak ezek az emberek, hogy – földi szemmel nézve – ilyen „sikeresek” lehettek?

A szónok szerint ez azonban rossz kérdés. Az e világi „sikeres emberek” világa emberi világ, amelybe még a gonosz is „bele tudja tenni a kis kezét”. De ez akkor is csak teremtett világ. Kovács Zoltán leszögezte: aki a mennyek országa szerint „sikeres”, az más logika mentén halad.

Mi a Lélek világossága, odaföntről érkező isteni bölcsesség szerint akarunk élni, ami mennyei segítség, melynek a fényében igazán megtanulunk látni: meglátni a szükségeset, a jó és a rossz utakat.

A mennyek országa szerint „sikeres” személy nem maga törtet, hanem inkább hátrébb áll, és engedi Istent dolgozni az életében. Persze Isten nem helyettünk cselekszik, hanem munkatársául szegődve felismerjük, hogy mire hív bennünket.

A szentekben – így Páduai Szent Antalban is – megcsodálhatjuk, milyen az, amikor valaki nem önmagával van eltelve, és nem foglal el helyet a szívében az Istentől önmaga számára, hanem éppen ellenkezőleg: a Szentlélek tágítja ki a szívét és tölti be egészen, hogy ő dolgozhasson benne és általa. Az ilyen ember valóban alázatos, és helyet teremt Isten számára, és minél inkább belebotlik saját kicsinységébe, korlátaiba, törékenységeibe, sebezhetőségébe, annál inkább engedi, hogy ezt az űrt maga Isten tölthesse be.

És ekkor elindul egy küzdelmekkel teli, de valóban csodálatos út: úton lenni, együtt az Istennel – mondta a szónok. – Páduai Szent Antalban sem csupán az ő erényeit csodáljuk meg, hanem az Isten működését, Krisztus érdemeit benne.

Antal felismerte, hogy Isten hívja erre az útra. Mindannyian tapasztaljuk, hogy aki úton van, az elfárad, eleshet, megsebezheti magát, elgyengülhet, elbizonytalanodhat, jó úton jár-e. Túl kicsi vagyok, és túl nagy a kereszt, nem lenne okosabb visszafordulni? Ám éppen ez a szentek útja, soha nem az üvegbúra mögé bújás. A szentek vállalják a szent zarándokutat Istennel, ahogyan ezt az egyik zsoltár megfogalmazza.

Az keresi igazán az Isten akaratát, aki nem a kész megoldásokat várja tőle.

Úton lenni, mint a választott nép, mint Illés, mint az emmauszi tanítványok.

Kovács Zoltán atya kiemelte: Szent Antal is ezért hiteles, mert bár övezik csodák, rendkívüli kegyelmi ajándékok, egyértelmű, hogy a Szentlélek belépett az életébe. Nekünk sincs több eszközünk a szentté váláshoz.

Az eszköztárunk ugyanaz, mint bármelyik szentnek.

„Mondhatnám: Hajrá, el lehet indulni, ebből töltekezve.” Ha elindulunk, hamar észrevehetjük: nem vagyunk egyedül ezen az úton, ha Isten hívott meg rá, ő maga lesz ott velünk. Szent Antal sem „tökéletesen pottyant elénk”, ő is növekszik, fejlődik a lelkiéletében, egyúttal fogyatkozik is, mint a gyertyaszál, lángolva emészti magát, egészsége sem a legjobb, és ez is sietteti korai elköltözését ebből a világból. Ám éppen így lesz – magát nem féltve, nem kímélve – Istennek tetsző áldozat. Így hasonul leginkább a keresztre feszített Krisztushoz. Nem is kímélheti magát, hiszen hajtja, feszíti előre valami belső tűz, a természetfeletti lángja: tenni az emberek üdvösségéért. Nem a saját sikerét hajhássza – volna pedig hozzá szellemi képessége (a Szentírást jól megismerte, csípőből idézve érvel az igével) –, hanem a legnagyobb „sikert” akarja: az emberek üdvösségét, az emberi lélek legnagyobb javát. Krisztusért elhagy, „szemétnek tekint” mindent, Szent Pálhoz hasonlóan.

Kovács Zoltán kifejtette: ha nem is követjük ilyen radikálisan Jézust, mert nem kaptunk erre hivatást, akkor is jó, ha elhangzik a kérdés: Fontos-e nekem az Isten? A másik ember üdvössége? Kerül-e valami Isten elé az életemben? Kerülhetünk-e a mai nappal akárcsak egy centiméterrel is közelebb Jézushoz, holnap pedig még közelebb? Mit tehetünk ezért?

Sok szó esik napjainkban reformokról, reformátorokról, akik újjá akarnak alakítani sok mindent, bizonygatva: „nekem jobb elképzelésem van…” Az igazi reformereknél azonban nem az „én” virágzik, ők nem a környezetükön, hanem önmagukon kezdik a reformokat. Szent Ferenc és Klára, Szent Domonkos vagy éppen Páduai Szent Antal „nem az énből és a maszek elképzeléseikből” indulnak ki, hanem belülről, mert a lélek szentélyében találkozva Istennel rájönnek: ha van is emberi lelkendezés, arra túl sokat nem érdemes építeni. A Szentlélek lángjára viszont annál inkább.

Rendet téve önmagukban tapasztalják meg Isten vonzását és iránymutatását, majd kísérését, hogy mire is hívja őket.

Eljutnak odáig: nem az a lényeg, amit ők akarnak, hanem amit az Isten. Ez pedig kisugárzik, és megérinti a szíveket.

Szentbeszédében Kovács Zoltán atya arról is szólt, hogy a szentek merítenek más szentek életéből. Szent Antalban is lángoló szeretet élt Mária iránt. Nem beszél róla túlságosan sokat, ahogy a Szűzanya sem szólal meg sokszor a Szentírásban, mégis sokatmondó. Szent Antal gyakran ismételgeti az angyali üdvözlet szavait, és engedi mélyre hatolni a szívébe. Megcsodálja Mária nagyságát, amely az övéhez hasonlóan nem pusztán emberi nagyság, a Szentlélek formálta azt ki, olyan nagyság, amely a feladat szinte hihetetlen rendkívüliségében mutatkozik meg. Antal számára a Szűzanya köztünk jelen lévő személy, előremutat: az Istenszülő az Egyház Anyja is.

Mária olyan, mint a Nap: ragyogó, meleget adó, tisztán sugárzó a fénye.

A szentmise zárógondolataként a mariológus idézte Páduai Szent Antalt: „A mennyország bár célunk, de fontos, hogy élő kapcsolatunk legyen a mennyekkel. Ha az igazság fénye borít be, az az első menny. Ha a szeretet tüze éget, az a második mennyország. S ha érezted már a vőlegény–menyasszony egyesülésének belső örömét, ami a Krisztussal való találkozás öröme, már itt a földi zarándokúton, az a harmadik mennyország.

Aki az Úrral egyesül, lélekben egy lesz vele.”

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír