Epizódok egy kisváros történetéből – Barangolás Budafokon

Korántsem ez az egyetlen, nevezzük így, utcai grafika, amit gyakran összefirkáltak, elcsúfítottak az utóbbi időben. Amikor a Savoya park mellett a felüljárón villamossal utazunk keresztül Budafok felé, az elágazásnál találjuk a Két megálló presszót, ahová sokan betérnek egy pofa sörre vagy kettőre, különösen munka után. Ennek a kis épületnek a falát is állandóan összefirkálták, gyakran olvashatatlanná téve a cégfeliratot. A tulajdonos rendszeresen kijavíttatta, de hiába. Egyszer aztán gondolt egyet, és graffitisekkel ráfestette a falra a Két megálló presszó feliratot meg a hozzá tartozó, két irányba haladó villamosokat a környező magas házakkal.

A találékonyság bevált, azóta nem nyúlt hozzá senki. Ahogy jön a tavasz, a retró stílusú, fehérre festett, barokkos öntöttvas székek és a kör alakú kis asztalok újra kikerülhetnek majd a szabadba.

De korántsem ez az egyetlen falra festett kép Budafokon. Ha továbbmegyünk a Kossuth Lajos utcán, a Nagytétényi úton egy óriási falfestményt láthatunk, amely már kortörténeti dokumentum: azt a Márka Vermouth-ot hirdeti, amelyik 1969-ben aranyérmet nyert a nemzetközi borversenyen. Az ötvennégy esztendős alkotás az elmúlt években halványodott, megkopott, sok helyen levált róla a festék, sőt még egy óriásplakátot is rászegeztek, meglepően érzéketlenül. A teljes pusztulástól a lakosok felháborodása óvta meg, amelynek hatására végül is rendbe hozták, szakszerűen restaurálták, és mondhatjuk, most már a régi fényében tündököl.

Úgy látszik, a kerületi önkormányzat döntéshozói az utóbbi évtizedben kedvet kaptak a nagy méretű színes falképek meghonosításához. Az üres, kopott, barátságtalan tűzfalak helyett afféle képregényszerű rajzokat, festményeket látni sokkal üdítőbb élmény. Budafokon egyre több ilyen murália készül. A Kossuth utcai általános iskolával szemben is felfedezhetünk kettőt, egymástól nem messze. Kissé ugyan el vannak dugva, de ha figyelmesen közlekedünk, észrevehetjük őket. Az egyiken a Törley-kastély egy részletét láthatjuk, s mellette egy vidám társaságot, amelynek tagjai jókedvűen pezsgőznek a nyári éjszakában. Fejük fölött a felirat hirdeti: „Budafok Pezsgő Város”. A kép jobb oldalán egy pohárból szenvedélyesen lefetyeli a pezsgőt egy fekete macska.

A másik falfestmény a Mihalik Sándor utca sarkánál látható, ezen egy vidám társaság gitáron, dobon, szaxofonon játszik. Emlékszem, amikor kép készült, Majoros István képzőművész és társa ott álltak az állványokon a forró nyári napsütésben, nyakig festékesen, és megállás nélkül dolgoztak. Annyi idejük sem volt, hogy kicsit lejöjjenek hozzám beszélgetni a készülő műről.

S ha már szót ejtünk erről, meg kell említenem a legutóbbi falképeket is, amelyek a vasúti aluljáróba kerültek az elmúlt évben, szintén Majoros István munkájának köszönhetően. Elmondhatjuk, hogy igazán hangulatosra sikerült ez a mintegy húsz kép. A festő láthatóan nagy kedvvel készíti ezeket a műveket, és nincs híján a fantáziának sem. Az egyik legszebb a nagytétényi kastély előtti teret ábrázolja, ahol egy kakas, egy kos és egy egészséges szarvasmarha nézeget és legelészik éppen.

Egy másik festményen vízimadarak, békák, szitakötők népesítik be a patak medrét, s a háttérben halványan feltűnik a Törley-kastély négyszögletes tornya, balról pedig a 41-es villamos sárga sziluettje. A falképeken mindenfelé a környék jellegzetes épületei és növényei láthatók, mindez igényesen, megfelelő szakmai tudással megjelenítve. Tudom, ezek a falképek nem az úgynevezett magas művészet kategóriájába tartoznak. (Olvasóink megszokhatták, hogy általában ilyen alkotásokról írunk.) De vannak a városnak olyan, nemritkán eldugott közterei, ahol sokan megfordulnak, vagy ahol egyszerűen csak nagy az átmenő forgalom, s éppen ezért érdemes mintegy felemelni, kulturálttá, barátságossá tenni őket.

Most lépjünk tovább, és emlékezzünk kicsit! Ha visszatérünk a Kossuth Lajos utcába, a Promontor étterem parkolójánál, a Magdolna utcánál, egy kopott üzlethelyiséget láthatunk lehúzott redőnnyel, vakon meredező kirakatablakokkal. Jobbra mellette egy rozsdásodó vaskapu, mögötte áthatolhatatlan dzsungel állja el az útját annak, aki be akarna menni az udvarra. Az egykor szebb napokat látott üzletet és a telek mélyén álló házat, úgy látszik, visszaveszi a természet. Pedig egykor ebben az üzletben működött „Fotó Bíróné” néven az a műterem, ahová igényes családi és igazolványképeket készíttetni jártak a budafoki polgárok. Jómagam is sok időt töltöttem itt az 1960-as évek végén; péntek délutánonként Lajos, Bíróék egyetlen fia, jó barátomként beavatott a fényképezés, a nagyítás, a filmelőhívás rejtelmeibe. Ebben a műteremben láttam, hogyan dolgozik a fényképész, amikor megérkeznek a szülők, a gyerekek, az unokák és a nagypapák, nagymamák a családi fotózásra. Abban az időben még egyetlen autó sem állt itt. A két kirakatban portréképek sorakoztak Budafok ismert és kevésbé ismert arcairól.

Például Vén Emil festőművészről, akinek jellegzetes, pipázó arcképét szintén Bíróné készítette. Azt hiszem, ő mindent tudott a szakmáról. Ugyanúgy használta a nagyfilmes fényképezőgépet, mint a 24 x 36-os kisfilmeset, s a műtermében mindenféle eszköz rendelkezésére állt a megfelelő fényviszonyok beállításához. A fekete-fehéren kívül színes képeket is készítettek itt, kiváló minőségben. Lajos az édesanyja nyugdíjba vonulása után vette át az üzletet, megőrizve a már jól megszokott magas színvonalat. Mindez addig tartott, amíg be nem köszöntött az új korszak. A nyolcvanas években megjelent a digitalizálás, a videó, és szép lassan háttérbe szorultak, mára pedig meg is szűntek a fényképészeti műtermek a fővárosban és szerte az egész országban.

Vén Emilt, azaz Emil bácsit, vagy ahogyan sokan nevezték, Emiliót, mindenki szerette Budafokon. Feleségével, két fiával és Edit lányával élt itt az 1940-es évektől egészen haláláig. Budafok megbecsült polgára volt, és elmondhatom, hogy remek festő. Képeiből legutóbb két éve rendeztek kiállítást a kerületi művelődési házban. Valamikor Rudnay Gyula tanítványa volt. Nálunk otthon családi ismerősnek számított a családjával együtt. Édesanyám mindkét fiát tanította a hatvanas évek elején a Kossuth utcai általános iskolában. Népszerű művészcsalád volt Budafokon Vilt Tiboré is. Felesége, Schaár Erzsébet, szintén szobrászművészként tevékenykedett.

Mindenképpen meg kell emlékeznem Dr. Takács Pálról is, aki belgyógyász főorvosként működött Budafokon. Édesanyám sokszor mesélt róla, mert születésemkor egy nagyobb daganatot távolított el a nyakamról, merész döntést hozva. Nemrég emléktáblát állítottak neki, a város elismert, tekintélyes polgára volt, a szegényeket ingyen kezelte a nehéz időkben. Az 1956-os forradalomban vállalt szerepéért életfogytiglani börtönre ítélték, hat év után szabadult amnesztiával.

Az ötvenes-hatvanas években Budafok nevezetes figurája volt az öreg Polacsek, akit még az én gyerekkoromban is gyakran meghívtak beszélgetni az osztályfőnöki órákra. A „bácsi”, ahogyan egykori osztályfőnökünk emlegette, részt vett az 1919-es Tanácsköztársaság eseményeiben, legalábbis valamilyen szinten. Az öreg mindenütt elmondta: „Életem legnagyobb eseménye az volt, hogy sikerült tönkretenni a Törleyt.” Jól emlékszem, e szavak hallatán nagy csönd ülte meg az osztályt, pedig még csak tizenéves gyerekek voltunk.

Budafok lakossága az idők folyamán szép lassan kicserélődött. Régen sok volt itt a földművelő, a szőlő- és bortermelő, a sváb, aki az év végi bizonyítványosztáskor nem sajnálta az ajándékokat a tanító nénitől. Sokszor előfordult az évek során, hogy az évzáró után óriási kosárban vittük haza édesanyámmal a tojást, a megtermelt krumplit, répát és más zöldségeket, meg persze a vágott és cserepes virágokat.

A hatvanas évek végén kezdték lebontani a Pentz Károly (ma Anna) utca és a Leányka utca kis házait, és sokemeletes lakótornyokat építettek a helyükre. Budafok átalakult, lakossága megváltozott. Sok a betelepülő; különösen a hegyen, a kertvárosi részen figyelhető meg jelentős fejlődés. A lenti rész, a Városház tér és környéke kialakítása még várat magára.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.