Erdélytől Kanadán át a Jezsuita Menekültszolgálatig – Interjú Szász András jezsuita szerzetessel

– Ha a gyermek Szász Andrást megkérdezik, hogyan képzeli magát a negyvenes évei elején, vajon egy jezsuita szerzetest látott volna maga előtt?

– Csírájában már feltűnt a gondolat. Nyolcéves korom körül sokat olvastam, és meghatározó élményem volt Gárdonyi Gézától az Isten rabjai című regény. Annyira azonosultam Jancsi fráterrel, hogy napokig az ő bőrébe bújva képzeltem el magam.

– Nem félrevezető egy középkori történet alapján elgondolni a szerzetesi életet?

– A gyermeki fantáziámnak ez a regény épp elegendő volt. Később aztán háttérbe szorult ez a gondolat, de gyermekként volt egy pont, amikor biztosan foglalkoztam a témával.

– Hol telt ez a gyermekkor?

– Kászonújfaluban, Erdély legkeletibb részén, egy kis völgyben elrejtve. A település elzártságának voltak hátrányai is, viszont ennek volt köszönhető az is, hogy mindenki magyar – és katolikus.

– Mit jelentett katolikusnak lenni a mindennapokban?

– Számunkra

ez volt a megtartó erő. Természetes volt, hogy templomba jártunk, és nem csak vasárnaponként.

Oda jártunk hittanórára, ministrálni, ott néztünk diafilmet, tanultuk az egyházi énekeket. Akkori plébánosom, Fábián Dénes atya sok feladatot bízott rám, például közösségvezetést, mert látta bennem a fogékonyságot.

– Ilyen háttérrel egyértelmű volt a pályaválasztás?

– A papság gondolata sokáig a lehetőségek között szerepelt, de az egyes mérföldköveknél mindig elbizonytalanodtam. Nyolcadikban felvetődött, hogy a gyulafehérvári kántoriskolába, a kisszemináriumba megyek, de végül a közelebb fekvő csíkszeredai katolikus gimnázium mellett döntöttünk. A középiskola végén is gondolkodtam azon, hogy jelentkezhetnék akár a teológiára is, de nem volt bennem kellő bátorság. Egyfajta középút volt a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola – a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozata –, ami legalább akkora kihívásnak számított, mert korábban nem tanultam hangszeren játszani.

– Hogyan érezted magad katolikusként egy református egyetemen?

– A több mint húszfős évfolyamból heten voltunk katolikusok, négyen unitáriusok, mindenki más református. Nekem már ez „kultúrsokk” volt. Ehhez is kapcsolódik, hogy sok szempontból ott, Marosvásárhelyen nyílt ki számomra még jobban a világ. A kántor-, tanítóképző utolsó évével párhuzamosan a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szociálpedagógia szakán kezdtem el tanulni. Részt vettem a Hit és Fény közösség munkájában is, enyhén sérült fiataloknak tartottam bibliaórát. Rövid ideig a gyulafehérvári Caritas családsegítő szolgálatában is dolgoztam. Több kórus tagja voltam, részt vettem az egyetemi lelkészség alkalmain. Rengeteg ismerősre tettem szert, és valamennyi terület horizontokat tágító lehetőség volt számomra.

Nagy Ernő jezsuita testvérrel

– Mi vezetett vissza a szerzetesség gondolatához?

– A nagy pörgésben az volt az érzésem, hogy valami lényeges hiányzik az életemből. Talán az erőm is elfogyott, és ekkor az egyetemi lelkészséget vezető jezsuita hívására elmentem egy nyolcnapos lelkigyakorlatra, ahol azzal foglalkoztam, mi értelme van az életemnek, mire vagyok hivatva. Ezen gondolkozva volt egy erős ahaélményem, hogy egész életemben a Jóistent akarom szolgálni. Ezt követően jelentkeztem 2012-ben a hivatástisztázó Montserrat-évre.

– Mi volt a legvonzóbb a jezsuita létben?

– Amit az imádságokban megtapasztaltam, szavakkal nem lehet megfogalmazni, de

a legfontosabb az Istennek adottság volt. Szinte mindegy, milyen munkát végzek, ott van mögötte a gondolat, hogy az istenszolgálat az, amiben a helyemen érzem magam.

Azt láttam, erre a jezsuitáknál van lehetőség.

– Azóta elvégezted a noviciátust, tanultál filozófiát, két évet Kanadában töltöttél, és most teológiai tanulmányaid befejezéséhez közeledsz. Hogyan kerültél kapcsolatba a Jezsuita Menekültszolgálattal (JMSZ)?

– Kiss Feri jezsuita testvér korábban a JMSZ-ben dolgozott, ő szállította a híreket a közösségünkbe. Őszintén szólva akkor nem éreztem motivációt, hogy ezen a területen dolgozzam, mert túl nagy kihívásnak tűnt. Ennek ellenére két és fél éve Vízi Elemér SJ akkori provinciális felvetette, hogy kipróbálhatnám magam ezen a területen. Végzettségeim és tapasztalataim alapján elöljáróim a szociális területet látták hozzám közel állónak. Első feladataim még adminisztrációs jellegűek voltak, aminek köszönhetően szociális munkás kollégáim többet tudtak az ügyfelekkel foglalkozni. Mivel jobbára pályázatokból tartjuk fönn magunkat, a szolgálat sok papírmunkával jár. Később már nekem is lettek saját ügyfeleim, akikkel én tartom a kapcsolatot.

– Milyen szociális segítséget tudtok nyújtani?

– Elsősorban élelmiszer-, gyógyszer- és lakhatási támogatást, emellett igyekszünk a már itt tartózkodó, túlélésre berendezkedő, egzisztenciájukat Magyarországon megalapozó családok mögé állni, segíteni őket az előrehaladásukban. Előfordul, hogy valakinek a felajánlott segítségét kapcsoljuk össze az ügyféllel. Mindezek mellett segítünk az ügyintézésben, dokumentumok beszerzésében, befogadó iskola vagy munkahely keresésében. Ezen túl heti rendszerességgel szervezünk csoportfoglalkozásokat, szépség-, valamint családi napokat, de népszerűek a magyar mint idegen nyelv óráink is. Szeretnénk, ha a menekültek nálunk találkozhatnának a sorstársaikkal, hogy egymást is erősítsék. Emellett az édesanyák, akiknek a férje harcol – esetleg már elesett a háborúban –, mentálhigiénés foglalkozáson vehetnek részt, melyen szakemberektől kaphatnak segítséget.

Sokszor az a kevésnek tűnő felajánlás, amit nyújtani tudunk, többeknek nagy előrelépés, vagy legalábbis átmenetileg biztonságérzetet ad ahhoz képest, amiből jönnek.

– Jelenleg többnyire Ukrajnából érkező menekültekkel foglalkoztok. Kik fordulnak még hozzátok?

– Korábban a Közel-Keletről jártak nálunk többen, illetve most is vannak úgynevezett harmadik országbeli ügyfeleink, például Afrikából, akik korábban Ukrajnában tanultak. Magyarországon maradtak, tanulmányaik félbeszakadtak, és itt próbálják meg fölvenni újból a fonalat. Őket is próbáljuk segíteni: vannak, akik a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban vagy a Jezsuita Roma Szakkollégiumban laknak, és igyekeznek befejezni az egyetemet. Közben dolgozniuk is kell, hogy pénzt keressenek költségeik fedezésére.

– Mennyi ideig kíséritek a pártfogoltjaitokat?

– Van, akit alkalmilag, egyszeri támogatásban részesítünk, más hosszabb távon igényel kísérést, támogatást, ügyintézést. Nekem jelenleg nyolc ilyen családom van, akikkel havonta vagy akár gyakrabban is találkozom, beszélgetek velük, annak függvényében, hogy milyen ügyeik, elakadásaik vannak.

– A te életedet mennyiben gazdagítja ez a munka? Mit tekintesz sikernek?

– Úgy tudnám összefoglalni, hogy látom értelmét annak, amit beleteszünk ebbe a szolgálatba. Nem sziporkázó, görögtüzes dolgokra kell gondolni, hanem arra, hogy

a menekültek az egyik napot a másikkal össze tudják kötni, és megmarad bennük a remény. Igen, siker az, amikor reményt tudunk adni.

– Ha te kényszerülnél elmenekülni a hazádból, mit vinnél magaddal?

– A noviciátusban van egy úgynevezett zarándokprobáció, amikor néhány hétre gyalogosan elindulunk zarándokolni pénz, élelmiszer és lefoglalt szálláshely nélkül. Ez azt jelenti például, hogy ott alszunk, ahol befogadnak. Novíciustársammal Máriapócsról Csíksomlyóra terveztük az utunkat. Így kicsiben én is megélhettem a kiszolgáltatottságot. Persze az a helyzet sok szempontból más volt. Beszéltük az ország nyelvét, és úgy eredtünk útnak, hogy tudtuk, van hová hazatérni. Hozzánk viszont olyan emberek jönnek, akik fényképen mutatják, hogy a volt lakásuk most már szétbombázott romhalmaz. Közben mégis megtapasztalhattam, hogy milyen kérni, elhagyni a biztonságot, és reménykedni, hogy mindig lesz valami megoldás.

Mit vinnék magammal? A bizalmat és a reményt, hogy jó szándékú emberekre mindig lehet számítani, és mindig megadatik minden, amire leginkább szükségünk van.

Szöveg: Lackó Eszter

Fotó: Pásztor Péter

Forrás: jezsuita.hu

Magyar Kurír