Erdő Péter bíboros advent első vasárnapján megáldotta az esztergomi bazilika harangjait

Erdő Péter bíboros a szentmise elején kiemelte, hogy az adventi várakozás és bűnbánat idején „amikor Krisztushoz közeledünk, vagy Ő közeledik hozzánk – akár a szentáldozásban, akár életünk végén, akár a világ végének nagy eseményében –, akkor eltölt minket a vágyódás és a félelem. A Krisztussal való találkozást ünnepeljük évről-évre karácsonykor. Ez hívja fel a figyelmünket arra, hogy készülnünk kell: mert ki közelíthet az emésztő tűzhöz, hogy meg ne égjen, ki közelíthet az örök izzáshoz, hogy porrá ne hamvadjon? A bűnbánatban kell megtisztulnunk, hogy ünnep legyen minden találkozásunk Krisztussal.”

A főpásztor szerint a hívő keresztény ember nem retteg a történelem nagy megpróbáltatásaitól, a világvége sejtelmeitől, de még a saját halálától sem, hiszen már az első keresztények is örömmel várták a nagy találkozást. Imádságuk ott áll a Jelenések könyvének végén: „Jöjj el, Urunk, Jézus!”. Azonban esendő emberek vagyunk – folytatta Erdő Péter bíboros. – Minket újra és újra emlékeztetni kell arra az összefüggésre, amelyben a mi életünk zajlik. Erre valók a templomi harangok.

Ősidőktől fogva azt mondják a keresztények, hogy a harang hívja az élőket, siratja a holtakat és megtöri a villámokat. Hív bennünket imára, bűnbánatra, szentmisére.

A halottakat az isteni irgalom és az üdvösség reményében siratja. A villámokat pedig, a történelem viharait is, úgy töri meg, hogy emlékeztet minket Isten szeretetére és hatalmára, mert a jó és a rossz közötti nagy küzdelem már eldőlt. Krisztus végső győzelme már örök valóság. Ebben akar részesíteni minket is.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban Kedves Testvérek!

Advent kezdődik és az advent a várakozás ideje. Ahogyan a szentmise elején hallottuk, a várakozásé, a Krisztussal való találkozásra. De a liturgia szerint lila a miseruhának a színe. Az adventi időszak, az egyházi év két nagy bűnbánati idejének az egyike. Mi köze a várakozásnak a bűnbánathoz? Miért bűnbánati idő számunkra a Krisztusra való várakozás? Bűnbánati idő azért, mert Krisztusban Isten irgalmassága jött el hozzánk. Ha tetszik, úgy is mondhatjuk Szent II. János Pál pápával, aki a Dives in misericordia kezdetű gyönyörű enciklikájában részletesen beszél erről, hogy Krisztus mintegy az isteni irgalom megtestesítője.

Istennek az örök szeretete, amikor belép ide, az időbe, belép a mi földi világunkba, akkor szükségképpen, mint irgalom nyilatkozik meg.

Irgalom, vagyis megbocsátó szeretet, vagyis segítő szeretet, amely különösen is a betegek, a megfáradtak, a tehetetlenek, a kicsik, az elnyomottak és főleg a bűnösök iránt fogékony. Isten irgalmát ünnepeljük majd karácsonykor. Erre az irgalomra készülünk most. Hogyan? Úgy, hogy rá kell ébrednünk: szükségünk van az irgalomra.

Amikor az Ószövetség embere a saját létét és világát kezdte a hit alapján értelmezni, és a kinyilatkoztatás első üzeneteit leírták a szent szerzők, akkor a nagy megértés éppen ebben állt: Mi a nyomorúságnak, az ember nyomorúságának az oka itt, a világban? A bűn! Ez volt az egyértelmű válasz. Ez volt a válasz már a teremtéstől, és ez a válasz később is újra meg újra a történelemben. Tehát: hogyan állunk a bűnnel? Hogyan tudunk tőle megszabadulni? Ez volt az újabb kérdés, és erre nem tudtak világos választ adni Krisztus eljöveteléig. Az Ószövetség népe várta a szabadító Istent. Volt a bűnbánatnak számos kifejezése. Ismerték a bűnbánat tetteit is. Fel is sorolják őket: a szegényeknek alamizsnát adni, böjtölni, imádkozni. Olyasmiket sorolnak fel, amiket mi is, ma is a bűnbánat jeleként újra meg újra ismétlünk, különösen is ezekben a bűnbánati időkben. De mindez nem volt elég arra, hogy megtisztítsa az embert.

Ma hallottuk Izajás próféta szavait. Emlékezhetünk, hogy olyanok vagyunk bűneinkben, mint a tisztátalan, mint a beszennyezett ruha. Nem azt mondja, hogy voltunk, nem azt mondja, hogy mi ezt a ruhát ki tudjuk mosni. Megélte az Ószövetség embere azt is, hogy

a bűn nemcsak az egyént, az egyes embert terheli, hanem van egy nagy világtörténelmi bűn, amit az emberiség görget magával,

ami elhatalmasodni látszik rajta. Káin bűnétől kezdve beszél róla a Szentírás, és elmondja, hogy nemzedékről nemzedékre és hetedíziglen, hogy szül bosszút a gonoszság, hogyan teszi tönkre az elkövetőjét is a szörnyűséges emberi cselekedet. Nem véletlen, hogy a szent szerző forgószélhez hasonlítja ezt a bűnt, ami elragad minket. Nem is csak egy embert, hanem a közösséget is. Az emberiség történelmét görgeti maga előtt ez a forgószél. Hát hogyan tudnánk mi ezt megállítani? Hol van nekünk erőnk ahhoz? Valóban úgy érezzük sokszor, hogy hasonló helyzetek, ördögi körök ismétlődnek szinte unalomig a történelemben. És mindig, az emberi gyűlölet és gonoszság fel-feltör, és a gonoszság összezúzza azt, amiről már azt hittük, hogy felépítettük. Ki gondolta volna pár évvel ezelőtt, hogy itt szomszédunkban Európában százezrek életét elpusztító háború törhet ki, amely lassan már két éve tart? Ki szabadít meg minket ettől?

Egyedül az irgalmas Isten! Aki tud mit kezdeni még a bűnnel és a bűnös emberrel is.

Ő az, aki személyében veszi majd magára a bűnt, ártatlanként. Ő az, aki ember alakban testesíti meg a végtelen isteni irgalmat. Hát ezért kell nekünk társulni az ő munkájához. Ezért kell nekünk bűnbánattal közeledni a találkozáshoz. Mi csak készülni tudunk. Mert aki legyőzi ezt a spirált, aki tényleg ki tud bennünket szabadítani, az maga a szuverén és mindenható Isten. Nekünk együtt kell működni vele, és tudni kell, hogy a vele való találkozás elemi erejű találkozás.

Ha erős a bűn, mint a forgószél, ami görgeti maga előtt az ember életét és a történelmet, még erősebb az, akivel most találkozni fogunk. Ha pedig ez így van, akkor készüljünk a találkozásra örömmel, szeretettel és bűnbánattal!

A bűnbánatnak, a Krisztussal való személyes barátság megerősödésének, az egymás iránti szeretet megújulásának van hát itt az ideje számunkra is. A nagy változások pedig apró elemekből tevődnek össze. Így újulunk meg ezeknek a jó cselekedeteknek az útján. Nem véletlen, hogy gyerekkorunktól fogva úgy készültünk adventben, hogy kis inget vagy szőnyeget készítettünk a kis Jézusnak. Így gyűjtöttünk jó cselekedeteket az Ő érkezésére. Hiszen erről van szó:

rá tekintettel, iránta való szeretetből igyekezzünk figyelni másokra, segíteni, jót tenni nekik, mert ezzel tartjuk ébren legjobban Krisztusra való várakozásunkat.

Ő az, aki erősíti, megújítja mindannyiunk életét. Ezt kérjük tőle az idei adventben, ehhez az elhatározásunkhoz adja meg segítségét! Ámen.

*

A szentmise végén Erdő Péter bíboros a hívő közösség és a város képviselői, köztük a polgármester jelenlétében szentelte meg a harangokat, melyeket az esztergomi bazilika oszlopcsarnokába állítottak ki a december 4-i beemelésig.

A legnagyobb, közel 6 tonnás Magyarok Nagyasszonya-harang és a legkisebb, a 280 kilogrammos lélekharang a történeti folytonosságot őrzi: átéltek két világháborút, s most jelentős javításon, felújításon estek át. Az 1916-ban elveszett négy harangot pedig több mint egy évszázad után most pótolták: egy bezárt német templomból Esztergomba érkezett a 2902 kilogrammos Jézus-, az 1670 kilogrammos Mária-, és az 1181 kilogrammos József-harang, melyeket Esztergom Megyei Jogú Város támogatásából vásárolt meg a plébánia. Ezen felül van egy Innsbruckban kiöntetett 770 kilogrammos Szent István-harang is, amelynek költségeit a helyi közösség gyűjtésből finanszírozta.

A harangok felszentelése előtt Erdő Péter egy egyháztörténeti anekdotával érzékeltette, hogy abban a templomban, ahol azért nem kongatnak, mert nincs harang, ott nagyon hiányzik valami. Ez az esztergomi bazilikánál is így van, de hamarosan elfoglalhatják helyüket a toronyban, és akkor megszólalhatnak a bazilika harangjai.

Advent első vasárnapján a jelen lévő gyerekek is elégedetten tértek haza, hiszen Erdő Péter csokimikulásokat osztogatott.

Szöveg: Zsuffa Tünde

Fotó: Mudrák Attila

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Magyar Kurír