Erdő Péter bíboros Angyalföldön: Mi egy közösség vagyunk, mi vagyunk az Egyház

A szentmisén jelen volt Tóth József, a XIII. kerület polgármester és Csiga Gergely alpolgármester. Koncelebráltak a papi közösség tagjai, Válóczy József és Riesz Benedek.

A Babér utcai templomot Foerk Ernő, a szegedi dóm építésze tervezte. Építése 1929-ben kezdődött a főváros támogatásával és a hívek adományaiból; az elkészült épületet Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás 1930. szeptember 21-én szentelte fel. Az azóta eltelt kilencvenhat évben nemzedékek lelki otthonává vált. A templomhoz tartozás és az otthonra találás gondolata állt az idei búcsúi homília középpontjában is.

Varga Norbert személyes vallomással kezdte szentbeszédét: először prédikál a bíboros jelenlétében. Ezután felidézte, hogy szülőhelyén, Nyergesújfalun szintén Szent Mihály tiszteletére szentelték a templomot.

Az ottani oltárképhez családi emlékek fűzik. Gyermekkorában, nagyszülei elvesztése után a képen látható, Istent jelképező két szemről mindig a nagymamája és a nagypapája jutott eszébe: úgy érezte, mintha ők is figyelnék onnan. Ez az emlék máig elkíséri, amikor hazatér. Mint mondta, az angyalföldi Szent Mihály-templomban, a hívek között ugyancsak otthon érzi magát.

A gonoszt legyőző főangyal ábrázolásából kiindulva a szónok Krisztus győzelmére irányította a figyelmet. Jézus megszabadított bennünket; a megkeresztelt ember megváltott, Isten fogadott gyermeke. A gonosznak nincs végső győzelme – hangsúlyozta, majd hozzátette: a keresztség és a hit által „a győztesek táborában vagyunk”.

A templomot megtöltő közösséghez fordulva arról beszélt, hogy a búcsú alkalmával magát az épületet is ünneplik, amely otthont ad a híveknek.

Itt mi nem vendégek vagyunk, hanem otthon vagyunk”

– fogalmazott. Ezt az otthont ápolni, gondozni kell. Megőrzését szépségén és otthonosságán túl az teszi szükségessé, hogy az Istennel való találkozás helye, ahová a hívek újra és újra betérhetnek.

A plébános a következő nemzedékekre is utalt: a közösség gyermekei, unokái és későbbi leszármazottai itt válhatnak a keresztségben Isten fogadott gyermekeivé. Ennek jelentőségéről szólva kiemelte: az istengyermekség az örök üdvösség ígéretét hordozza, annak lehetőségét, hogy az ember Istennel lehessen.

Az otthonosság gondolatát az örökmécseshez kapcsolódó gyermekkori emlékével bontotta ki. Kisfiúként sokat kérdezett a templomban látottakról, mindenről tudni szerette volna, miért van ott és mit jelent. Édesanyja az örökmécsesről azt tanította neki, hogy Jézus jelenlétére emlékeztet. Ehhez olyan magyarázatot fűzött, amelyet fia azóta is őriz: azért világít mindig, mert

a templom az a hely, ahol mindenkit hazavárnak, ahol az embernek mindig van helye.

Gyermekként ezért arra vágyott, hogy egyszer a templomban aludhasson. Megnyugtatónak érezte a gondolatot, hogy ott pihenjen, ahol Istennel találkozhat, és ahol hazavárják. Tizenkilenc évesen egy konferenciára kísérte el plébánosát egy szemináriumba. Szobáját éppen a kápolna szentélye fölött jelölték ki. Úgy élte meg, hogy ezzel valamiképpen teljesült régi kívánsága.

„Ez Isten háza. Ez a fiak otthona” – hangsúlyozta Varga Norbert. Felidézte a plébániakert felújításakor megfogalmazott gondolatot is:

a templom és környezete a találkozások helye, ahol ember Istennel és ember emberrel találkozhat.

Egy kedves énekének szavaival olyan helyként beszélt róla, ahol „az ég és a föld összeér”.

A szentmise végén Erdő Péter bíboros, prímás személyes szavakkal fordult az ünneplőkhöz. Megköszönte, hogy hosszú betegsége alatt a közösség imádkozott érte, és elmondta, hogy ő is imáiba foglalta a híveket. A kölcsönös imádságról szóló köszönet az ünnep bensőséges zárómozzanata lett.

A bíboros az egybegyűltek összetartozását ezekkel a szavakkal fejezte ki: „Mi egy közösség vagyunk. Mi vagyunk az Egyház.”

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Zsuffa Tünde

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír