Erdő Péter bíboros Jelenits István gyászmiséjén: „Halló szívű, bölcs ember volt”

A gyászmisén koncelebrált Marton Zsolt váci megyéspüspök, Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspök, Zsódi Viktor SchP, a Piarista Rend Magyar Tartományának vezetője, Andrásfalvy János SDB, a Szent Istvánról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány vezetője, Fehérváry Jákó OSB, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora, Perendy László SchP, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Hittudományi Karának dékánja, piarista rendtársak, papok és szerzetesek.

A szentmisén együtt imádkozott Németh Emma SSS, a Szociális Testvérek Társasága kerületi elöljárója, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája elnöke, Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára, Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézete főigazgatója, Birher Nándor, a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja, piarista örögdiákok, valamint emlékezők sokasága.

Erdő Péter bíboros személyes hangvételű beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves Gyászoló Közösség!

Fájó szívvel, de emelkedett lélekkel vettünk búcsút Jelenits István tanár úrtól. A piarista rend magyarországi tartományának provinciálisa is volt, de nekünk, hajdani tanítványainak mindig megmarad „tanár úrnak”.

A most hallott evangéliumi szakaszban a vőlegényt váró tíz szűzről hallottunk. A példabeszéd azonban egyértelműen a világ végéről szól, hiszen azzal a mondattal végződik: „Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!” (Mt 25,13) De Jézus szavai a példabeszéd elején a mennyek országának eljöveteléről szólnak. Annak az isteni uralomnak a beteljesüléséről, amely Krisztus elérkeztével már itt van közöttünk, sőt bennünk van, de aminek eljöveteléért imádkozunk is. Azt a nagy napot az emberek újra meg újra közelinek gondolják és szorongva várják.

Baranyi Pál jezsuita 1696-ban elmondott halotti beszédében fel is sorolta, hogy akár az egyes egyházatyák, akár az újkori katolikus szerzők mikorra várták a világ végét. Voltak, akik szerint annak idején még háromszáznégy esztendő volt hátra az emberiség történetéből, voltak, akik egyszerűen azt mondták, hogy Krisztus korától kezdve még kétezer évig kell tartania a mi világunkak. Vannak ma is, akik szorongó aggodalommal fürkészik az idők jeleit és úgy gondolják, hogy nagyon közel, talán kiszámítható távolságban van már a világ vége. De akárhogy legyen is, az bizonyos, hogy vége szakad a világnak. De hogy mikor és mely esztendőben, az bizonytalan, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát.

Csakhogy az egyes ember életének szintén vége szakad, halálunkkal számunkra is eljön a nagy és nyilvánvaló nap.

Egyén és közösség élete számára egyaránt azt üzeni az evangélium, hogy ébernek kell lennünk, hogy virrasztanunk kell. Az éberség pedig azt jelenti, hogy halló szívvel kell figyelnünk a Szentlélek szavára, akit Krisztus megígért követőinek.

Jelenits tanár úr ilyen halló szívű, bölcs ember volt.

Életművét, hivatásának méltatását a rend generálisa emelkedett, elismerő levelében foglalja össze. Ennek felolvasását a mostani szentmise végén hallani fogjuk. Jómagam inkább csak arról szeretnék szólni, hogy személyesen mit köszönhetek a tanár úrnak. Osztályunknak három évig ő tanította a hittant. Már elsőben rászoktatott minket, hogy hogyan kell előadásaiból a lényeget szabadon kijegyzetelni. Ennek egyetemi tanulmányaim során mindig hasznát vettem. De lebilincselő volt friss, korszerű és az Egyház üzenetéhez hűséges, konstruktív stílusa is, amellyel hitünk igazságait és egyházunk történetét bemutatta. Különös hálát érzek azért a tanításért, amit a hittan szakkörön adott. Ilyen szakkörre vagy azok jelentkeztek, akik már a lelkük mélyén foglalkoztak a papság gondolatával, vagy azok, akik egészen igényes bölcsész lelkülettel közelítettek hitünk forrásaihoz. Tőle tanultuk meg helyesen olvasni és értelmezni a Bibliát.

A józan történeti kritika, a gazdag irodalomtörténeti ismeretek fényében, ugyanakkor a szent könyvnek, magának a kinyilatkoztatásnak kijáró tisztelettel és egzisztenciális érdeklődéssel. Sokszor láttuk a kezében azt az akkor még újnak számító francia kötetet, amiből az egyes részleteket magyarázta. Más teológusoknak a hittudományi karon problémát, vagy akár krízist jelentett, amikor megismerkedtek a mai bibliatudomány eredményeivel és a különböző túlzásokkal. Nekünk, akik a tanár urat hallgathattuk, mindez már otthonos volt.

Megalapozta és megerősítette a Szentírás iránti szeretetünket.

A tanár úr nem csak órákat tartott. A diákmiséken rendszeresen prédikált is. Vártam a vasárnapokat, mert strukturált, rövid, erőteljes és elegáns formában hitbeli élményt közvetített. Amikor káplán koromban magam is prédikálni kezdtem, sokszor utólag fedeztem fel, hogy nem tudok elszakadni a tanár úr stílusától, sőt előadásmódjától sem.
Hosszú kerékpártúrákra nem vállalkoztam. Ilyen élményekről mások tudnak beszámolni. De egy-egy mély beszélgetés, egy-egy személyes eligazítás nekem is maradandó értéket jelentett. Külső szemlélőként, de tisztelettel figyeltem tartományfőnöki munkáját. Mikor pedig késő öregségében még vette a fáradságot, hogy eljöjjön hozzám a budai Várba, és megossza velem aggodalmait a tartomány helyzete miatt,

újra rádöbbentem arra, hogy az igazi piarista hivatásnak, sőt talán magyar katolikus közösségünk becsületének is ő volt az egyik nagy letéteményese.

Virrasszatok tehát – hallottuk az evangéliumban. Lelki éleslátással kell észrevennünk és erősítenünk a már köztünk lévő Isten országát, és minden fontos gyakorlati tennivaló között éberen kell figyelnünk keresztény hitünk, hivatásunk lényegére, lelkére. Átérezzük málladozó nyugati kultúránkban egyházunknak a konstantini kor alkonyára jellemző, ingatag társadalmi értékeit. De szenvedélyesen törekszünk Jézus személyes tanításának és kegyelmi erejének felfedezésére és megragadására. Így tudjuk éberen várni a találkozást azzal a megváltó Krisztussal, akinek társaságába reményünk szerint Jelenits István tanár úr már eljutott. Ámen.

*

A szentmise végén felolvasták Pedro Aguado piarista generális emlékező levelét, melyben hálát ad Jelenits István életéért és hivatásáért.

Az általános elöljáró az elhunyt szerzetes tanárra mint „nagy piaristára” emlékezett.

Olyan piarista volt Jelenits István, aki „képes volt a hétköznapi valóságon túlra látni, és tudott olyan utakat keresni, amelyek egyszerre voltak megújulásra vezetők és a hűség útjai”

– mutatott rá Pedro Aguado.

Három jelentős vonást emelt ki Jelenits István életéből: a nevelés iránti szeretetét, a piarista rend iránti elkötelezettségét és határozott törekvését, hogy mindig jól felkészült legyen, hogy jobban szolgálhasson.

A generális úgy jellemezte a piarista szerzetest, mint aki nyitott szemmel tudott rátekinteni világunk kihívásaira. Számos tanúságtételt hagyott ránk Jelenits István – emlékezik Pedro Aguado, de a legjelentősebb a Jézus Krisztus iránti szeretete volt. A „hűség sem merő konokság, hanem teremtő lelemény” – idézte végül elhunyt magyar rendtársa éleslátó mondását a rendi vezető, majd hozzátette:

e szavai mutatják Jelenits István meggyőződését, hogy a küldetéshez való hűség nem valami merevség vagy a múlthoz ragaszkodás, hanem nyitottság a kreativitásra és az állandó megújulásra.

A szentmise záróáldása előtt Zsódi Viktor magyar tartományfőnök mondott köszönetet Erdő Péter bíborosnak, hogy bemutatta a gyászmisét, majd pedig mindenkit a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolába invitált, ahol szenátusi ülés keretében idézték fel Jelenits István piarista szerzetes, a főiskola tanára életét és munkásságát.

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír