Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét a diakónusok találkozóján Budapesten

Erdő Péter bíboros szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Kedves diakónus testvérek! Krisztusban kedves testvérek!

1. A diakónusi hivatás egyik fontos feladata, hogy vezeti a közös imádságot, az Egyház nevében kiveszi a részét a liturgikus ünneplésből. A diakonátus és az imádság… Az Anyaszentegyház előírja, hogy az állandó diakónusok is végezzék a zsolozsma megfelelő részeit (CIC 276. kán. 2. § 3. szám). Ez Magyarországon a reggeli és az esti dicséretet jelenti.

A diakónus tehát az imádság embere, mégpedig nemcsak a maga nevében, hanem az Egyház képviseletében is.

2. A mai evangéliumban azt hallottuk, hogy mit tanít Jézus az imádságról. Szavai megdöbbentően hangzanak: „Bizony, mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok e hegynek itt: »Menj innét amoda!« – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen” (Mt 17,20). Másutt is erőteljes ígéretet hallunk Urunktól és Mesterünktől: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Lk 11,9).

3. Ennek a nagy ígéretnek és bátorításnak a fényében, sok keresztény ember nagy elvárásokkal és a saját elképzelése szerinti kívánságokkal ostromolja az eget. Azután gyakran előfordul, hogy a dolgok mégsem úgy történnek, ahogy ő kérte, ahogyan ő elképzelte. A nemzedékek hosszú sorának tapasztalatából érdekes kép rajzolódik ki. Az igazán hittel végzett kérő imádság úgy jelenik meg, mint eszmény, mint igazi erény az ember számára. Márpedig minden erény ellen lehet véteni túlzással, vagy hiányossággal. Vannak is, akik úgy gondolják, hogy egy meghatározott imaszöveg elmondása, esetleg meghatározott számú imádság elvégzése, bizonyos helyen, vagy bizonyos időben, esetleg bizonyos testtartásban, vagy öltözékben biztos eredményre vezet, csak az a fontos, hogy ezeket a formákat pontosan kövessük. Ez azonban már a babona világa. Szinte mágikus erőt tulajdonítanánk szavainknak, mintha ezzel kötelezni vagy kényszeríteni tudnánk a Mindenhatót. Pedig a második parancsolatban világosan olvassuk, hogy „Isten nevét hiába ne vedd”. Nem véletlen, hogy az Ő nevét nem volt szabad kiejteni sem. És az égő csipkebokorban is úgy mutatkozott be: „Én vagyok, aki vagyok”. Emlékszünk, a Teremtés könyvében az Úr felvonultatja az állatokat az ember előtt, és az ember nevet ad nekik, és ahogyan az ember elnevezi őket, az az ő valódi nevük. A Teremtő az emberre bízta a földkerekséget, hogy gondozza és művelje azt. Akinek tudjuk a nevét, afölött egy bizonyos erővel rendelkezünk. De magának a Teremtőnek a neve titok a számunkra. Őt nem tudjunk semmilyen varázsigével, vagy imaformulával kényszeríteni.

De létezik az ellenkező kísértés is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy könnyelműen imádkozzunk, ne is nagyon kérjünk Istentől konkrét dolgokat, talán mert úgy gondoljuk, hogy a mi kérésünknek úgy sincs komoly súlya, vagy mert azzal áltatjuk magunkat, hogy Isten úgyis jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Ez lenne tehát a bizalommal teli kérő imádság másik hibája, a hiányosság, amikor magunk sem tulajdonítunk nagy hatást kérésünknek.

4. Ezzel szemben a nagy szentek, az igazi imádkozók, de néha talán magunk is, egy-egy megrázó élmény fényében elmondhatjuk, amit Vianney Szent János így fogalmazott meg: „midőn imádkozni jövünk az Úr elé, teljesülne is minden kívánságunk, ha valóban élő hittel és igazán tiszta szívvel kérnénk azt” (Catéchisme sur la prière: A. Monnin, Esprit du Curé d’Ars, Paris 1899, pp. 87–89). „Uram tehozzád kiálltok, hallgass meg engem!”, vagy más fordításban: „Ha hozzád kiáltok, meghallgatsz, Istenem…” (Vö 1Kir 8,28; Neh 9,9; Zsolt 5,4; 17,6; 34,18; 61,2; 102,2; 116,1; 119,169; 138,3; Jer 33,3). Ez a kiáltás nem fizikai értelemben kell hogy hangos legyen, hiszen a pogány papok is kiáltoztak, amikor Baálnak akartak áldozatot bemutatni, de nem küldött tüzet az oltárra. Illés próféta gúnyolta is őket, hogy kiáltsanak hangosabban, talán alszik az ő istenük (vö. 1Kir 18,27).

Az a kiáltás, ami az igazi kérő imát jellemzi, a szív kiáltása.

Amikor úgy érezzük, hogy kevés az erőnk ahhoz, hogy teljesítsük Isten akaratát, amikor nagy megalkuvások kísértésében járunk és szabadulni akarunk tőlük, de gyöngének érezzük magunkat hozzá. Biztosan látjuk, hogy mi az Isten akarata, de azt is, hogy segítségre szorulunk. Ha teljes szívünkből kérjük azt a segítséget, akkor megdöbbentő hirtelenséggel, váratlan események kapcsán felragyog a megoldás, és maga a Mindenható jelzi számunkra, hogy aki tényleg hozzá akar közeledni, azt nem hagyja el, azt Ő is segíti. Megdöbbenve tapasztaljuk majd, amit Szent Jakab apostol levelében olvasunk: „Közeledjetek Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok” (Jak 4,8a). Sokszor a külső eseményekben kapjuk meg Isten válaszát, vagy belső világosság gyullad bennünk és rádöbbenünk, hogy amit lehetetlennek hittünk, az nem lehetetlen, csupán nehéz a számunkra.

5. A családról szóló püspöki szinóduson hangzott el, hogy vannak olyan helyzetek, amikor Jézus tanítása szerint élni lehetetlen. Többen úgy érezték, hogy igen, lehetetlen, ha a legfőbb érték számunkra a polgári kényelmesség. Ha viszont az üdvösséget tekintjük legfőbb értéknek Krisztus tanítása szerint, akkor felgyullad bennünk a fény, és rádöbbenünk, hogy az Ő útjának követése nem lehetetlen, csak nagyon nehéz a számunkra.

Ha hozzá kiáltunk, megjelennek életünkben a váratlan megoldások, a különleges helyzetek és a rendkívüli kegyelmek.

Ezzel a bizalommal legyünk az imádság emberei és a közösség imádságának biztos vezetői egész Egyházunk javára! Ámen.

Forrás és fotó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Magyar Kurír