Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét Esztergomban mindenszentek ünnepén

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban a nyolc boldogságról hallottunk. Jézus a lélekben szegényeknek, a szomorúaknak, a szelídeknek, az igazságot keresőknek, az irgalmasoknak, a tiszta szívűeknek, a békesség építőinek, az igazságért üldözötteknek azt ígéri, hogy nagy lesz jutalmuk a mennyben. Vagyis az életünk a halállal nem ér véget, hanem örök életre, örök boldogságra szól a hivatásunk. Ez hitünk lényeges igazsága. Ennek fényében kell alakítanunk mostani életmódunkat is.

Mindenszentek ünnepe hitünk egyik nagy titkát fejezi ki. Ezt a titkot valljuk meg a Hiszekegyben, a hitvallásban újra és újra, amikor kimondjuk, hogy hisszük a szentek egyességét vagy más szóval a szentek közösségét (a communio sanctorum-ot). Sokan arról beszélnek, hogy a II. Vatikáni Zsinat új egyházképet vezetett be: a „communio egyháztant”, a „közösség egyháztant”. Való igaz, hogy a Zsinat tényleg új lendülettel hangsúlyozta ezt a fogalmat, ám ez az igazság kezdettől jelen volt a szentek közössége formájában a kereszténység hitében. Persze communiót, közösséget sokféle értelemben említ a Zsinat is. Beszél arról, hogy az egyes helyi egyházak, egyházmegyék egymással közösségben vannak, közösségben vannak a pápával, aztán beszél arról, hogy az egyes ember teljes közösségben van a Katolikus Egyházzal, ha a hitvallás, a szentségek és a törvényes pásztorok elismerése dolgában közösségben van vele. De beszélünk arról is, hogy a szentáldozásban communióhoz járulunk. Részesedünk Krisztus megváltó áldozatában, szenvedésében és halálában, hogy részesei legyünk feltámadásának és dicsőségének is. Az Egyházon belüli szentségi közösség tehát Krisztussal köt össze, és bekapcsol a Szentháromság életének közösségébe (1Jn 1,3). Ebben a végső és felemelő összefüggésben beszélünk arról, hogy a szentek közösségben vannak egymással. Ha Krisztus befogad minket életének és szeretetének áramába, hogyan is ne lennénk közösségben egymással mindannyian, akik hozzá tartozunk. Ezért is mondja ujjongva Szent Pál (Gal 3,28): „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.”

Az Egyház mint közösség! Most ért véget Rómában a Püspöki Szinódus. Sok mindenről beszéltek, sok mindenről vitatkoztak a tömegtájékoztatási eszközök, de a terjedelmes záró okmányból is kitűnik, hogy a megbeszélések valódi középpontja a család és az Egyház volt. Ahogyan teltek a napok és a hetek, ahogyan elhangzottak egymás után a felszólalások százai, egyre világosabb lett, hogy Isten akaratát keressük és a lelkek üdvösségét akarjuk előmozdítani mindannyian. És a család témájában a házasságra való távolabbi, közelebbi készület kérdésében, a hit átadásának és nevelésének kérdésében, az új házasok kísérésében, a segítségnyújtásban párkapcsolati konfliktusok és nehézségek idején, vagy akár a sérült családok szeretetteljes befogadása tekintetében a főszereplő, aki keresetlenül is újra meg újra előkerült, az maga az egyházi közösség. Pontosabban szólva az Egyház mint közösség. És ez volt az, amiben a legkülönbözőbb földrészek nagyon is eltérő tapasztalatai összetalálkoztak. Családokból álló közösségek működnek a plébániákon és a lelkiségi mozgalmakban. Ezek a közösségek látják el az Egyház szolgálatának, missziós és karitatív küldetésének igen jelentős részét. És tudomásom szerint most először fogalmazta meg egy egyházi dokumentum, éppen a szinódus záró okmánya, hogy családokból álló közösségeket kell alakítani minden plébánián, hogy képezni kell a családokat, hogy közösségileg kísérhessék a többi családos embereket, hogy találkozási lehetőséget teremtsenek idősnek és fiatalnak egyaránt. Még az újraházasodott elváltak kényesnek mondott témájában is, amelyre nézve az alapvető egyházi tanítás nem változott, azt hangsúlyozza a szinódus, hogy szeretettel kell őket befogadni a helyi közösségekbe és keresni kell a lehetőségét, hogy aktívan is bekapcsolódjanak azokba a tevékenységekbe, amelyeket állapotuk lehetővé tesz. Ezzel mintegy önkéntelenül megint a közösségi működésre került a hangsúly. A befogadáshoz működő közösségre van szükség.

Plébániáinknak, sőt családjainknak is a maguk módján meg kell jeleníteniük az egész Egyházat, vagyis a szentek közösségét. Tudták ezt a régiek is. Meg is becsülték a templom védőszentjét, akit az egész egyházközség saját pártfogójának tekintett. És a halottakat elkísérő harangszó sem csupán a szomorú hírre hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy közösségben maradunk az elhunytakkal, hogy imádkozhatunk értük, hogy kapcsolatban maradunk velük a halál után is.

Adja Isten, hogy minden plébánia eleven közösség lehessen, amely tanúságot tesz hitéről és szeretetéről a világ előtt, segíti az élőket és az elhunytakat, és megtapasztalja a szentek hathatós pártfogását. Mindenszentek, könyörögjetek értünk! Amen.

Fotó: Tóth János

Magyar Kurír