Erdő Péter karácsonykor: Az élet, amely Krisztusban van, minket is magával akar ragadni

A bíboros kiemelte: Krisztus világossága segít eligazodni korunk sötétségeiben, az önzésben, a cinizmusban és az értékválságban, és emlékeztet arra, hogy léteznek objektív erkölcsi normák, amelyek az emberi együttélés alapjai. A betlehem képét felidézve Erdő Péter arra hívta a híveket, hogy Jézus alázatos születésére válaszul töltsük meg szívünk jászolát jócselekedetekkel, imádsággal és figyelemmel.

Karácsony üzenete – fogalmazott – nem pusztán emlék, hanem meghívás: engedjük, hogy Krisztus fénye és élete áthassa családjainkat, közösségeinket és egész világunkat.

A szentmise végén a bíboros azért imádkozott, hogy az emberré lett Isten öröme és világossága vezesse az emberiséget a megmaradás és az örök élet felé.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban azt olvassuk: „Az élet volt az emberek világossága.” Az isteni élet, Isten léte a gondolkodásra képes szabad ember számára útmutatást is jelent.

Gyenge hasonlattal élve a Nap fényében látjuk meg a tárgyakat, így tájékozódunk. Ha a világunkat, önmagunkat és egymást ebben a fényben szemléljük, akkor irányt kap az életünk. Akkor a természeti környezet körülöttünk nem lesz érinthetetlen istenség a számunkra, de nem is lesz értelmetlen, jelentés nélküli anyag, amelyet a jó közérzetünk, a kényelmünk érdekében bárhogyan használhatunk. Hanem teremtett világot ismerünk fel benne, amelyet az Alkotó az ember gondjaira bízott, hogy őrizze és művelje azt. Így olvassuk a Paradicsom kertjéről a Teremtés könyvében.

És a másik ember sem lesz a számunkra puszta eszköz, a szórakozásunk vagy a meggazdagodásunk eszköze, hanem Isten képére alkotott társunk, akinek méltósága van. És mi magunk sem azt fogjuk keresni, hogy mikor hogyan érezzük magunkat, és nem azzal fogjuk időnk nagy részét tölteni, hogy figyeljük, vajon javul-e a hangulatunk és a közérzetünk, hanem azt fogjuk kutatni, hogy Istennek mi a szándéka velünk, mi a hivatásunk és hogyan teljesíthetjük azt a legjobban azon a helyen és abban az időben, ahová minket a gondviselő Isten állított.

Az Élet, akinek születését ma ünnepeljük, ő a mi világosságunk! Az ő fényében élesebben kirajzolódik az árnyék is. Mert korunkban is vannak ordas eszmék.

Van önzés és gyűlölködés, van cinizmus is, ha nyilvánvaló bizonyosságként azt állítjuk, hogy semminek sincs értelme. Vagy azt mondjuk, hogy nem ismerhetők fel a világból az emberi együttélésnek olyan szabályai, amelyek mindenki számára érvényesek. Olyan hangokat is hallani néha, hogy aszerint kellene az embereket büntetni, hogy a saját lelkiismeretükkel vagy a saját hangoztatott elveikkel szemben vagy éppen azok szerint cselekszenek. Tehát a keresztények mindenben bűnösek volnának, mert olyan hitet vallanak, amely a tízparancsolatot és a szeretetet hirdeti. De aki azt állítaná, hogy vannak alsóbbrendű emberek, vagy hogy a lopás és a tömeggyilkosság jó és szent dolog, azt nem volna szabad megbüntetni, mert hát – szegénynek – ezt mondja a lelkiismerete.

Egy ilyen felfogás a gonoszságot jutalmazná és a gyakorlati botlásokon túl szinte taszítaná az emberi közösséget a nagy elméleti önpusztító gonoszság felé. Nem lehet elegendő objektív normák, felismerhető szabályok nélkül hivatkozni a lelkiismeretre. A kereszténység nem is ezt tanítja, hanem azt mondja, hogy

a lelkiismeretet nevelni kell és lehet, hogy a lelkiismeret arra való, hogy felismerjük a világban működő isteni törvényt, hogy meghalljuk a kinyilatkoztatás szavát és azt kövessük, ami objektíven és valóban jó.

Van tehát különbség helyes és téves lelkiismeret között. Szóval „a világosság a világba jött, de a sötétség nem fogadta be. Akik viszont befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12).

Otthonunkban, templomainkban, de sokszor a köztereken is fölállítottuk a betlehemet Szűz Máriával, Szent Józseffel, középen a kis Jézussal, aztán a pásztorokkal. A kép szélén ott mosolyog a szamár és az ökör. Megjelennek a bárányok is, hiszen ők is körülállják a világmindenség nagy Pásztorát. És jönnek a háromkirályok, akik a népek ajándékait teszik le a kis Jézus elé. Ez a kép pedig tele van világossággal és élettel. Azzal a világossággal és azzal az élettel, amiről János evangéliumának bevezetője szól.

Jézus alázatosan közénk született. Töltsük meg jászolát lelkünkben puha szalmával! A jócselekedetek, a hozzá intézett imádságok és elmélkedések legyenek számára a puha takaró,

hiszen a Példabeszédek könyvében azt olvassuk, „Az eszességben lakozom, és otthon vagyok az éleslátó gondolatokban”. (Vö. Péld 8,12) Így költözik be állandóan Jézus a szívünkbe. Így születik meg bennünk, hogy imádjuk őt, hogy kedveskedjünk neki, hogy lelkünkben pólyába takarjuk, bizalmunk és szeretetünk karjával átöleljük.

Legyünk hát így karácsony táján újra gyerekek, álljuk körül a kis Jézus jászolát, hogy felnőttként ebben a fényben tudjuk újra áttekinteni magunk körül a világot.

Az élet pedig, amely Krisztusban van, minket is magával akar ragadni. Nem hagyja, hogy sorsunk a vak erők játéka legyen, hogy értelmetlenül sodródjunk a világban.

Hanem részesíteni akar az élet teljességében: a megmaradásban, a boldog örökkévalóságban. Ennek örömét adja meg nekünk az emberré lett Isten! Fénye és élete ölelje át családjainkat, népünket és az egész emberiséget! Ámen.

Forrás: Zsuffa Tünde/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Mudrák Attila

Magyar Kurír