Erdő Péter a közösségek napján: A remény értelmet ad a keresztény ember életének

A közösségek napjának gerincét az Erdő Péter bíborossal folytatott beszélgetés és Török Csaba Mindszenty bíborosról szóló előadása jelentette, miközben folytatódtak a sátrakban a közösségek bemutatkozásai, a tárlatvezetések és a Fuvalom Együttes két tagjának, Okos Violának és Kakucs Katalinnak a koncertje.

Beszélgetés Erdő Péterrel

A beszélgetésben Kuzmányi István diakónus, a Magyar Kurír igazgató-főszerkesztője kérdezte a főpásztort. Mit jelent a szentév, mit üzen a reményről – állt a középpontban. Erdő Péter elmondta, az első szentévet 1300-ban hirdették meg, majd kerek évfordulókon, később 25 évenként. Ilyenkor a római zarándokoknak bizonyos vallásos cselekedetekhez kapcsolva a pápa teljes búcsút engedélyezett. Kezdetben a bűnbánati fegyelem szerint a vezeklők előbb megvallották a bűneiket, majd megkapták rá a penitenciát, amikor teljesítették azt, akkor nyertek feloldozást. Később, a 13. századra ez megváltozott, a papok lehetőséget kaptak arra, hogy kiszabják a penitenciát, és ha a bűnbánó megígérte, hogy teljesíti, akkor már előre feloldozhatták. Ez jelenleg is így van.

A vezeklés cselekedetei néha egészen „gorombák és súlyosak” voltak. A zarándoklat például a bűnbocsánat elnyerésének feltétele lett, ami a középkorban igen komoly, költséges, időigényes, rendszerint veszélyes vállalkozás volt. Tehát aki elindult egy zarándoklatra, az sok mindent vállalt.

Erdő Péter hangsúlyozta, a zarándoklatnak mindig célja van, fizikai és lelki célja is. Az igazi zarándok mindig valamilyen imaszándékkal indul útnak. Példaként a sasvári kegyhelyet említette, amit a közeljövőben papi zarándokcsoporttal keresnek fel. Itt a Szűzanya pártfogására egy család békéje állt csodálatos módon helyre – azóta gyakran keresik fel családjukért imádkozó zarándokok.

A főpásztor elmondta, ő maga is többször megélte, hogy a zarándoklaton felajánlott szándékok egyszer csak meghallgatásra találnak, ehhez azonban szükséges, hogy a zarándok később is „nyitott szemmel” járjon, és vegye észre az életében azokat a jeleket, amelyek választ adnak a kérdésére.

A jubileumi mottó – „a remény zarándokai” – kifejezi a szentév központi gondolatát. Arra ösztönzi a keresztény embert, gondolkodjon el, mit jelent számára a remény. Keresztény értelemben a remény sokkal több, mint amit a hétköznapi szóhasználat kapcsol hozzá. A keresztény ember életének értelmet ad a remény, mert hisz, az evangélium számára az örömhír, hogy Krisztus föltámadt, és ő maga is az örök boldogságra kapott meghívást. A zarándoklat jó alkalom a keresztény remény megélésére. Ébren kell tartani a reményt, amire az imádság jó lehetőség, ahogy az is, ha nehézséget, fáradságot jelentő zarándoklatot vállalunk – mondta.

Rámutatott: A remény számunkra sajátos keresztény életszemléletet jelent. A római kultúra hanyatlása idején az emberek azt mondták, holnap úgyis meghalunk, vége mindennek, ezért élvezni kell az életet. Ez az életszemlélet ma talán még jellemzőbb, sokan vallják, mivel hosszú távon semminek nincs értelme, egyetlen célja van az életünknek, hogy „most jól érezzük magunkat”. Ha nem hiszünk, könnyen meghatároz minket is ez a felfogás. A hívő ember számára azonban az örök élet hosszú távú célt és reményt ad.

Erdő Péter a római és a mai kor közötti párhuzamot folytatva fontos különbségre mutatott rá: A régi rómaiak legalább a temetőjüket igyekeztek rendben tartani. Manapság még ez is megrendül, nem fontos, nem érdekli az embereket, megőrzik-e emléküket, nincs sírjuk, szétszóratják hamvaikat. 

A bíboros szerint nem lehet ez „mindegy” számunkra, a testünk is kommunikációra hivatott, szükségünk van rá a földi életben, hogy imádkozni tudjunk. Továbbá a testünk kommunikál a többi emberrel, és a halálunk után is fontos, mi a sorsa. Azzal, hogy a következő nemzedék látja, megőrizzük a sírokat, azt látja, megbecsüljük az elődök emlékét. Egy közösséget alkotunk ugyanis, a múlt nemzedékei, a jelen és a jövő emberei.

Erdő Péter bíboros számára az 1975-ös volt az első emlékezetes szentév: „Bár nagy zarándoklatot nem tehettem, de akkor szenteltek pappá.” Élete következő nagy eseménye is szentévhez kötődik, Szent II. János Pál 2000-ben szentelte püspökké: akkor a pápa „tizenkét püspököt szentelt, az volt a szándéka, hogy szimbolikusan rámutasson az apostolok küldetésére, arra, hogy az örömhírünk az egész világnak, minden népnek szól. Ebbe a magyarok is beletartoztak. Veres András püspök és a csángó származású Kósa Antal is a tizenkettő között volt”. 

A közösségek napja összekapcsolódik a ministránsok hagyományos esztergomi zarándoklatával. Ennek kapcsán Erdő Péter saját ministránsi élményeiről is beszélt, ami számára az első meghatározó tapasztalat volt az Eucharisztiáról, egyházi szolgálatról. „Megéreztem, hogy valami nagyon fontos, nagyon szent dolog. Rabul ejtett, majd a gimnazistaként, a szent három nap során végzett ministrálások voltak felejthetetlenek.”

Kuzmányi István az esztergom-budapesti főegyházmegyei szolgálat elismeréseként átadott Szent Adalbert-díj kapcsán annak névadójáról is kérdezte Erdő Pétert. A bíboros elmondta: Szent Adalbert tisztelete, akinek egész életét az jellemezte, hogy új népek között, új közösségben hirdesse Krisztus evangéliumát, példa egész Közép-Európa, Lengyelország, Csehország, a Baltikum számára. „A mi Egyházunk alapításában bizonnyal szerepe van, erről üzen, hogy a bazilika egyik titulusa Szent Adalbert és a nagyszeminárium épületét is Szent Adalbert Központnak nevezzük. Mi, magyarok, csehek, szlovákok, lengyelek, litvánok, sok-sok nemzet tekint reménységgel Szent Adalbert példájára mind a mai napig. Nem egyik vagy másik néphez akart menni, hanem mindenkihez, akit csak elért. Azt hiszem, hogy ebben nagyon is aktuális üzenete van számunkra.”

Erdő Péter vallott a könyvek szeretetéről is, ami kisgyermekkorától végigkíséri életét. „Elsős-másodikos koromtól kezdve mindig kaptam könyveket, egyiket a másik után olvastam. Stratégiai cikk a könyv az életemben. Regényeket, majd később lelki olvasmányokat. A könyvnek egész más a hangulata, sokkal stabilabbnak, sokkal súlyosabbnak érzi az ember azt, amit egy könyvben olvas. A forma és a tartalom kapcsolatának már a zsidóságban megvolt az előzménye, gondoljunk a tóratekercsre.”

A főpásztor felidézte azt is, 1970-ben, szemináriumba lépésekor nem volt egy teljes katolikus magyar nyelvű Bibliája. „Egyszerűen azért, mert nem lehetett kapni. Először latin Bibliához tudtunk hozzájutni, papi hagyatékból kaptunk Vulgatákat, az minden papnak régen megvolt. Mint alsóbb évesnek, egy tépett fedelű Vulgata jutott nekem, amit a mai napig használok. Beköttettem, az egyik kedvenc kiadásom.”

Mindszenty, a lelkipásztor – Török Csaba előadása

Török Csaba teológusnak, az esztergomi bazilika plébánosának előadása Mindszenty Józsefről azt a hálát és szeretetet fejezte ki, amit ő maga és az esztergomi hívek éreznek a hercegprímás iránt. Előadása Mindszenty mint Egyházát, népét szerető lelkipásztor – relatíve későn lett főpap, hosszú lelkipásztori évek után – képében mutatott rá néhány fontos vonásra. Török Csaba felhívta a figyelmet arra, az az általános felfogás, hogy a ’40-es évekig nagyon erős katolicizmus volt az országban, igaz abból a szempontból, hogy Magyarország valóban keresztény kultúrájú, identitású ország volt, a városokban azonban közel sem volt egyértelmű, hogy nagyon buzgó lett volna a hitélet. A papság tudatában volt annak, hogy az evangelizáció ügye sürgető, és nem elég, hogy van egy nagy katolikus tradíció, egy társadalmi státusszal rendelkező Egyház, aminek vannak a szolgálatát a társadalomban megjelenítő intézményei. Ha valódi, élő hitet szeretnénk, utakat kell találnunk az emberek felé, ahol ez az élő hit megszületik. Ez az oka annak, hogy Mindszenty számára a prédikálás szolgálata elsőrangú feladat volt. A vasárnapi misére egész héten készült, megírta és betűpontosan megtanulta azt a prédikációt, amit vasárnap elmondott, még akkor is, ha csak egy hívő volt is jelen, ami az amerikai nagykövetségen eltöltött 15 év alatt gyakran megtörtént. Közi-Horváth József atya, aki szolgált Mindszenty mellett, két dolgot emelt ki prédikációiból: magáról soha nem beszélt, és képes volt mindig egész Egyház egészében gondolkodni. Török Csaba Mindszentyt idézte: „Minden egyénnek, minden népnek, minden egyes nemzedéknek meg kell küzdeni a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad elereszteni az alkalmakat, a lehetőségeket, míg halálos fáradtság miatt sem mindaddig, amíg Isten meg nem áld bennünket.” Továbbá: „Isten az egyének és a nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el. Nekünk kell nekilátni, hogy azt előhúzzuk.”

Török Csaba szerint Mindszenty egész személyéből sugárzik valamiféle erő. Maga Mindszenty mondta magáról: Gyerekként sokat nézte a kovácsot munka közben. Csodálta, ahogy a fémdarabból valami értékeset létrehoz. Ő azonban nem a kovácsra és nem is kalapácsra akart hasonlítani, ő az üllő szeretett volna lenni, ami állja az ütéseket – Török Csaba rámutatott, ez a gyerekkori vízió valamiképpen az egész életútját előrevetíti. Ebbe az irányba mutat XII. Piusz mondata is Mindszentynek, amikor 32 bíborost kreálva Mindszenty fejére tette a bíborosi kalapot: „Te leszel a 32 közül az első, akinek vállalnia kell a vértanúságot.” Valóban, Mindszenty idején Magyarország nagyon nehéz helyzetben volt.

Török Csaba egy másik érdekes témára is felhívta a figyelmet, ami ma újra izgalmassá válik, ez a kisközösségek vagy bázisközösségek kérdése. XIII. Leó kezdeményezésére alakult ki annak kultúrája, hogy a plébánián belüli kisebb csoportokból mint bázisoktól épüljön föl az Egyház, és minden társadalmi csoportnak, életállapotnak legyen meg a saját egyházi közege. Ez lehet az evangelizálás útja. A közösségek az új evangelizáló buzgóságát, a világra nyitott párbeszédkészségét hozzák, megújítják az Egyházat. Ezek a bázisokon mozgó közösségek teszik lehetővé, hogy az Egyház üzenete eljusson a valóság szövetében olyan helyekre, ahova másképp nem jutna el. Ezek a hajszálerek, a plébániának pedig az a funkciója, hogy ezeket összekapcsolja és szinergiába vezesse. Ehhez járult hozzá, hogy Mindszenty Prohászka nyomán fontosnak tartotta a világiak apostolkodását, támaszkodott a művelt, lelkes hívekre, valamint épített a Serédi Jusztiniántól tanult házapostoli és utcaapostoli rendszerre. Így akart szolidaritási hálót építeni, háztól házig.  „A hit igazsága mindig és mindenkinek ugyanaz. De hogy milyen élethelyzetben, milyen emberi szituációkra reflektálva kellene azt elmondani, ahhoz tudnunk kell egymásról, ismerni kell egymást” – mondta a bazilika plébánosa.

Török Csaba kiemelte még a sajtó fontosságának kérdését Mindszenty életében. A magyarországi katolicizmus nagyon lassan ébredt a sajtó terén. Mindszenty hamar felismerte, már zalaegerszegi plébános korában, hogy a sajtó az igehirdetés útja lehet. A következő példa jól mutatja, mennyire fontosnak tartotta a médiát: Megtudta, hogy a Vatikáni Rádiónak nincs magyar adása. Okként a közlekedés nehézségére hivatkoztak. Mindszenty, aki amerikai adományból kapott egy autót, odaajándékozta a Vatikáni Rádiónak. Ha eddig probléma volt a közlekedés, most már ne legyen. Mindszenty számára fontos volt az újságírói hivatás, az egyik olyan foglalkozás volt, amit a katona és a tanár mellett elképzelt magának kamaszként, mégpedig azért, hogy ösztönözze az embereket a jóra. Mindszenty a papi hivatást választotta, amiben számára mind a három foglalkozás egyesült.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír