Erdő Péter: A zsidóság, az idősebb testvér elismerése élő kapcsolat saját gyökereinkkel

Kedves Barátaim!

Nagy öröm számomra, hogy ezen a mostani baráti összejövetelen egy olyan témáról szólhatok, ami azt hiszem, nem csak azokat érinti, akik most jelen vannak, de túlmutat Magyarország határain is. Az európai kultúra gyökereiről sok szó esett az elmúlt évtizedekben. Amikor alkotmányozási folyamat indult meg az Európai Unió számára, intenzív gondolkodás és párbeszéd folyt arról, hogy hogyan lehet Európát meghatározni. Robert Schumann, Alcide de Gasperi és Konrad Adenauer, akiket szívesen említenek mint az Európai Közösség alapító atyáit, még természetesnek vették, hogy mindenki tudja, mit jelent Európa. A II. világháborút követő évtized körülményei között magától értetődőnek, de mai fül számára kissé meghökkentőnek hangzik, hogy a Közösség tagjainak sorába Európa demokratikus nemzeteit várták. Természetesen az 1950-es években, hazánkban és az egész béketáborban is sok szó esett a demokráciáról, sőt a szocialista rendszert tartották az igazi demokráciának és szívesen illették a népi demokrácia jelzővel. Nyugaton épp ellenkezőleg, a Szovjetuniót és a befolyási övezetében lévő államokat nem tekinteték demokratikus berendezkedésűnek. Tehát a diktatúrák árnyékában, a nácizmus legyőzése után és a kommunista világtól immár elhatárolódva nevezték magukat a nyugati országok demokratikusnak. Ugyanakkor nemzetekről beszéltek, ami persze ugyancsak sokértelmű fogalom. A franciák racionalista államnemzete és a kulturális, nyelvi, etnikai alapon nyugvó, de valamilyen politikai összetartozásra is igényt tartó nemzet, vagy a bibliai értelemben vett vallási vonatkozásokat is hordozó nép különböző koncepciói ekkor még nem ütköztek élesen egymással. Mire azonban a kétezres évek elején az Európai Közösségből kifejlődött Európai Unió önmeghatározása időszerűvé vált, megindult egyfajta ideológiai azonosságkeresés. Mivel Európa nem úgy világrész, mint Afrika, Ausztrália vagy a két Amerika, természetes határai és jelentése is mindig némi bizonytalanságot hordozott. A VI-VII. század fordulóján kezdték el ezt a szót valamelyest szakkifejezésként használni. Szent Kolumbán például, akinek missziós és lelkipásztori tevékenysége Itália és a Brit-szigetek között bontakozott ki, az Európa szót már a „keresztény nyugat” értelmében használja. Eszerint akkor Európát nyugaton az óceán, keleten részben a bizánci világ, keleten és északon pedig a kereszténységre nem tért barbár népek határolták. Abban az időben a kereszténység világnézeti, kulturális, művészeti örökségét a jelentős kolostorok, szerzetesközösségek, a püspökségek és a fokozatosan kiépülő városi és vidéki egyházak – mai fogalmaink szerint többé-kevésbé a plébániák – hordozták. Mi volt ennek a vallási és kulturális értékközösségnek a tartalma? Feltétlenül és kiemelkedő módon a Biblia, amely elsősorban – itt-ott kissé már megromlott, de jó szándékú – latin fordításban közkézen forgott. Másfelől a liturgia szövegei. Papok és szerzetesek körében sajátosan a zsolozsma, az Imaórák Liturgiája. De megkívánták a keresztény hitre tért barbár királyságokban a püspökjelöltektől az Egyház tanításának és fegyelmének bizonyos ismeretét is. Ennek anyagát pedig elsősorban a zsinati határozatokból és pápai levelekből készített gyűjtemények hordozták. Aki napjában ötször vagy még többször közösségben imádkozta és énekelte a zsoltárokat és a bibliai olvasmányokat, az szükségképpen bensőséges viszonyba került a zsidó hagyomány szellemével.

A vágyak és remények, az isteni Gondviselésbe vetett bizalom, a szilárd meggyőződés abban, hogy a történelem célirányos folyamat, aminek Isten az Ura és a végső beteljesedése – ezek olyan ideálok voltak, amelyek értelmet adtak a közösség életének. Az egyetlen Isten, aki akaratát közli az emberiséggel, aki a tízparancsolatban megadja az egyéni és közösségi élet legfőbb szabályait, sugárzó fényével beragyogta az egyébként eléggé primitív viszonyok között élő népek életét.

Az első három évszázad kereszténysége számára a legnagyobb elméleti kihívást éppen az ószövetségi Törvényhez való viszony jelentette. Az első keresztény nemzedékek – akik túlnyomó többségükben a zsidóság soraiból kerültek ki – úgy érzeték, hogy a számtalan rituális előírás alól Krisztus megváltó műve felszabadította őket. Időközben, főként Jeruzsálem és a Templom pusztulása után a Törvény normatív üzenete szinte kizárólagos erőként határozta meg a zsidóság szellemi arculatát, legalábbis a környezet szemében. Ám a keresztények is szentnek tartották a Bibliát és a választott nép küldetését, így a Biblia erkölcsi üzenetét, főként a tízparancsot továbbra is kötelezőnek tekintették és gyakran tiszta, természetes, egyszerű törvény névvel illették. Az I-II. század fordulója táján a hitújoncok oktatására még olyan szövegeket használtak, amelyek tartalmazták a korábban a zsidóságba betérő prozeliták oktatásában használt két útról szóló tanítást, amely számos ókeresztény írásban, így a Didachéban, a Barnabás-levélben, a Szent Apostolok Egyházi Kánonjaiban és más szövegekben is megjelenik (2). Gyakran az erkölcsi tanítás kifejtésének módszere is tükrözte a rabbinikus előzmények hatását. Ugyancsak számos olyan, a késői zsidóság körében elterjedt alapvető meggyőződés, amelyeket minden bizonnyal maga a názáreti Jézus is vallott vagy tanítása során feltételezett, meghatározóvá vált a keresztények életében és hitvilágában. Ide tartozik például a halál utáni személyes élet, a test feltámadása, a halottakért való imádság értéke, az igazak örök boldogsága és a bűnösök szenvedése a halál után, a szentek és igazak közbenjárásának kérése a földön élők részére, a végső ítélet várása az idők végén, az az eszme, hogy a megdicsőült szentek majd együtt ítélkeznek a Mindenhatóval az utolsó napon, annak értéke, hogy valaki élete árán is megtartja a hűséget hitéhez és vallásának előírásaihoz és természetesen számos más meggyőződés és cselekmény, amelyek sokszor formájuk bizonyos részleteit illetően, vagy akár szellemiségük egy-egy vonatkozásában a zsidóság körében élő gyakorlatokat őriznek, bár megújult tartalommal. Ez utóbbiak közül legyen szabad a két legalapvetőbbet kiemelni: ezek a keresztség és az Eucharisztia.

De gyakran a keresztény tanítás bizonyos részleteiben is, néha a későbbi görög fogalomkészlettel történt megfogalmazás mögött, megdöbbenéssel fedezzük fel a zsidó misztika nyomait. Ha Alexandriai Philon magyarázatát olvassuk Ábrahám és a három vándor bibliai jelenetéről (3), óhatatlanul eszünkbe jutnak a korai keresztény közösségek dogmatizálás előtti megfogalmazásai arról a titokról, amit ma Szentháromságnak nevezünk.

De magának, a keresztény közösségnek az első szervezeti formái és a tisztségviselők bizonyos feladatai is egyértelműen idézik a hellenizált zsinagógai közösségek életét. Nehéz megrendültség nélkül szemlélni a Tóratekercs ünnepélyes behozatalát és a liturgikus menetet, ahol a diakónus tartja magasba a szentírási olvasmányok díszes kötetét. Ha ehhez még az is eszünkbe jut, hogy a kereszténység születése idején a görögül beszélő közösségekben a házánt sokszor diakonosznak nevezték (4), akkor megérint bennünket egyfajta, súlyos konfliktusokkal terhes és mégis tagadhatatlanul szerves folytonosság érzete. És akkor még nem szóltunk az egyházi bíráskodásról, amely már Szent Pálnál megjelenik, és amely ugyanolyan régi, mint maga az Egyház, hiszen a hitközség működéséről a korai keresztényeknek már megvolt a maguk tapasztalata (5).

Annál inkább figyelemre méltó, hogy ez a megbonthatatlanul szerves viszony hogyan ad teret később a teológiai utódlás eszméjének. Az Apostolok Cselekedeteiben a pünkösd csodájáról, a Szentlélek leszállásáról szólva egyrészt lenyűgöző azt olvasnunk, hogy a tanítványok együttesen és külön-külön kapják meg a Lelket, megrendítő azt is látni, hogy a papszentelés, a presbiterek szentelésének legősibb szövegeiben (6) éppúgy, mint mai szertartásában szó esik Mózes lelkéről, amelyet a vének, mind a hetvenen, a Biblia leírása szerint megkapnak (7). Néhány liturgiatörténész egyenesen azt állítja, hogy a presbitereknek, a keresztény közösségekben működő vének tanácsa tagjainak ez az avató imádsága szövegszerű összefüggésben áll a zsinagógai közösség hasonló tisztviselőinek avatási imájával, melynek pontos szövegemlékeivel sajnos nem rendelkezünk (8).

De visszatérve a pünkösdi csodára, az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy Szent Péter bátran hirdeti Jézus feltámadását és messiási küldetését és pontosan hivatkozik a prófétai szövegre, amely arra utal, hogy a Lélek kiárad a választott nép tagjaira, sőt még másokra is (9). Később, Jeruzsálem pusztulása után, mondjuk a III. században, a Didaszkália néven ismert ókeresztény iratban már arról van szó, hogy a Lélek elhagyta a jeruzsálemi Templomot és átszállt a keresztény egyházra (10). Ehhez képest a Nostra Ætate 50. évfordulója alkalmából kiadott római dokumentum 30-32. pontja határozottan állást foglal amellett, hogy az Újszövetség az Ószövetségnek nem helyettesítője, legfeljebb beteljesítője, mely a keresztények számára nem az Ószövetség megsemmisítése vagy helyettesítése, hanem kiteljesítése kell, hogy legyen (11) .

Ebben a kontextusban olvasva elgondolkodtatóak a középkori teológia egyes szövegei. No, nem azok, amelyek esetleg antijudaista polémiát tartalmaznak, hanem azok a skolasztikus írások, amelyek később az európai gondolkodást olyan mélyrehatóan befolyásolták, mint például Aquinói Szent Tamás művei. Különösen fontos és a nyugati gondolkodásban sarkalatos az igazság fogalmának a kérdése. Ez ugyanis a tudományos munka lehetőségének és ugyanakkor kritikai szemléletének is az alapja. Márpedig az Aquinói Mester szerint az igazság az értelem megfelelése a dolognak, adæquatio inter rem et intellectum (12). Aligha köztudott, hogy ez az igazságfogalom a középkori egyiptomi zsidó filozófiából ered, nevezetesen az afrikai zsidó orvos és filozófus, Isaac (Ben Solomon) Israelitől (13), akinek arabul írt műve, a Meghatározások könyve angol fordításban és tudós megjegyzésekkel Stern Sámuel Miklós gondozásában jelent meg (14). Ez csak egy példa arra a jelentős szellemi hatásra, amelyet az arab közvetítéssel megismert zsidó filozófia gyakorolt a középkori nyugati filozófusokra és teológusokra.

Természetesen a történelem során számos kölcsönhatás jelentkezett a nyugati kultúrkörben zsidóság és kereszténység között. Ez azt jelenti, hogy a nyugati kultúra kialakításában ez a szellemi hatásegyüttes egymással szerves kapcsolatban működött.

Mindezekre tekintettel, még a természettudományos fellendülés és az újkori fejlődés ihletői között is megtaláljuk ezt a kettős, de teljesen meg nem bontható örökséget. Ezért írja monumentális történeti művének (15) előszavában Heinrich Graetz, hogy a zsidóság öröksége átjárta a nyugati kultúrát, de hatásának jelentős részét a kereszténységen keresztül fejtette ki.

Ha Európa nem világosan lehatárolt földrajzi egység, de nem is egyetlen állam, hanem éppen közös és speciális kulturális értékekben keresi alapjait és összetartó erejét, akkor nem tekinthet el a zsidó-keresztény örökségtől, de nem tagadhatja le ennek nélkülözhetetlen elemét, a zsidóságot sem anélkül, hogy ne vesztené el annak az egyéni arculatnak a lényegét, amely pedig az éltető eleme.

A tágabb, a bizánci kultúrkört is magába foglaló, vagyis nem a Huntington-féle szűkebb és pesszimista értelemben vett, Európa nincs arra ítélve, hogy a kultúrák összeütközésének reménytelen és esélytelen puszta küzdőtere legyen, hanem ma is rendelkezhet az optimizmusnak, a küldetéstudatnak, a Teremtőbe és a Gondviselőbe vetett bizalomnak azzal az erejével, amely nem csak életének ihletője, hanem egyben annak is az alapja, hogy a jövőben is mondanivalója legyen az egész emberiség számára.

A zsidó-keresztény örökséget kettévágni vagy egymással antagonisztikus ellentétben álló részekre osztani keresztény szempontból a valóság tagadása és önpusztító lehetetlenség volna. Az idősebb testvér felismerése és elismerése pedig élő kapcsolatot ígér a saját gyökereinkkel. De talán az idősebb testvér számára sem teljesen felesleges a már-már feledésbe merült ősök egy-egy vonását felfedezni a fiatalabb testvér arcán.

Köszönöm szépen a figyelmet!

*

(1) Előadás a Zsidó - Keresztény Tanács „Az európai kultúra gyökerei” című kongresszusán. Budapest, Sapientia Szerzetesi Főiskola, 2019. november 14.

(2) STEWART-SYKES, A., On the Two Ways: Life or Death, Light or Darkness: Foundational Texts in the Tradition (Popular Patristics Series 41), Yonkers, NY 2011.

(3) De sacrificiis XV 59-60: FILONE DI ALESSANDRIA, Commentario allegorico alla Bibbia. Testo greco a fronte, a cura di RADICE, R. – REALE, G. (Bompiani, Il Pensiero occidentale), Milano 2005 (2011), 408-411.

(4) SCHÜRER, E., Storia del popolo giudaico al tempo di Gesù Cristo (175 aC-135 dC), ed. diretta e riveduta da VERMES, G. – MILLAR, V. – GOODMAN, M., edizione italiana a cura di GIANOTTO, C., Brescia 1997, II, 526.

(5) Vö. Lk 7,3; SCHÜRER, Storia del popolo giudaico II, 33-37.

(6) Traditio Apostolica 7,2. Vö. BOTTE, B. (ed.), La Tradition Apostolique de Saint Hippolyte. Essay de reconstitution, Münster 1963 (1972), 21. A szöveg más rekonstrukciója magyarázatokkal BRADSHOW, P. F. – JOHNSON, M. E. – PHILLIPS, L. E., in ATTRIDGE, H. W.(ed.), The Apostolic Tradition: A Commentary, Minneapolis, MN 2002, 56-57; STEWART-SYKES, A., Hippolytus: On the Apostolic Tradition (Popular Patristics Series 54), 2Yonkers, NY 2015, 96. 102.

(7) Szám 11,16-17: „Ekkor az Úr azt mondta Mózesnek: Hozz ide nekem Izrael vénei közül hetven férfit, olyanokat, akikről tudod, hogy valóban a nép vénei és vezetői. Vidd magaddal őket a megnyilatkozás sátora elé, s álljanak melléd. Akkor alászállok és majd beszélek veled; elveszek a rajtad levő lélekből, s rájuk ruházom. Így majd veled együtt viselik a nép terhét, s nem kell többé egyedül viselned”. Traditio Apostolica 7,3; a 7,2-3 versek magyar fordítása Erdő P., Az ókori egyházfegyelem elmékei. I-IV. század (Ókori Keresztény Írók 2), Budapest 2018, 135-136: „Urunk, Jézus Krisztus Atyja és Istene, tekints le erre a szolgádra, és add meg neki a kegyelem Lelkét, aki a presbitérium tanácsadója, hogy tiszta szívvel segítse és kormányozza a népet, ugyanúgy, ahogyan letekintettél választott népedre, és azt parancsoltad Mózesnek, hogy válasszon véneket, s eltöltötted őket Lelkeddel, melyet szolgádnak adtál”.

(8) Vö. DIX, G., The Ministry in the Early Church, in KIRK, K. E. (ed.), The Apostolic Ministry, London 1946, 218; BRADSHAW, P. F. et alii, The Apostolic Tradition: A Commentary, 58-59.

(9) ApCsel 2,16-21; Vö. Jo 3,1-5. Szent Péter a beszéd végén kereken kimondja: „Nektek szól ez az ígéret és fiaitoknak meg mindazoknak is, akiket a távollévők közül meghív Urunk, Istenünk” (ApCsel 2,39; vö. Jo 3,5).

(10) Didascalia VI, 5, 7.

(11) COMMISSIONE PER I RAPPORTI RELIGIOSI CON L’EBRAISMO, “Perché i doni e la chiamata di Dio sono irrevocabili” (Rm 11,29) – Riflessioni su questioni teologiche attinenti alle relazioni cattolico-ebraiche in occasione del 50 anniversario di Nostra aetate (n. 4), 2015. december 10, Città del Vaticano 2015. Magyarul: A ZSIDÓSÁGGAL VALÓ VALLÁSI KAPCSOLATOK BIZOTTSÁGA, “Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását”. Megfontolások a katolikus-zsidó kapcsolatokat érintő teológiai kérdésekről a Nostra aetate 50. évfordulója alkalmából (Római Dokumentumok 47), Budapest 2016, főként 26-27, n. 30-32.

(12) STheol. I, q. 16, art. 2, 2 (vö.uo. I, q. 21. art. 2 c.).

(13) Élt ca. 832-932. Vö. ISAAC (BEN SOLOMON) ISRAELI (AL-ISRĀ'ĪLĪ ISHĀK IBN SULAIMĀN), Liber de definicionibus, ed. J. T. Muckle (Archives d’histoire doctrinale et litteraire du moyen-âge XII-XIII), Paris 1937-1938.

(14) ISAAC (BEN SOLOMON) ISRAELI, The Book of Definitions, Preliminary Note, Translation and Commentary by S. M. Stern, in A. ALTMANN – S. M. STERN, Isaac Israeli: A Neoplatonist Philosopher of the Early Tenth Century. With a New Foreword by Alfred Ivry, Chicago University Press 2009, 3-78.

(15) Geschichte der Juden. Von den ältesten Zeiten bis zur Mitte des 19. Jahrhunderts, I-XI, Leipzig 1853-1875.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír