Erdő Péterrel ünnepelték a budapest-belvárosi főplébánia megalapításának 975. évfordulóját

A szertartás kezdetén Osztie Zoltán plébános megköszönte Erdő Péter bíborosnak, hogy elvállalta az ünnepi szentmise koncelebrálását.

Együtt ünnepelhetjük a mi nagy jubileumunkat, azt, hogy 975 éve létezik keresztény közösség a Duna bal partján.”

Ez a közösség olyan örökség, erőforrás, ami arra kötelezi őket, hogy továbbadják az elődeiktől kapott rengeteg kincset.

Zoltán atya megjegyezte: a 975 éves jubileum mellett a napokban megemlékeznek arról is, hogy hetvenöt évvel ezelőtt, 1948-ban szentelte fel a templom Molnár-C. Pál festőművész által készített új főoltárát Boldog Meszlényi Zoltán segédpüspök. Ugyanebben az esztendőben, a plébánia megalakulásának 900. évében, Nagyboldogasszony napján nagy hatású beszédet mondott a Március 15. téren Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Elhangzott többek között ez a mondat is: „Ez a templom elbeszél, tanít és eligazít az örök élet felé.”

Erdő Péter megköszönte a kedves fogadtatást, és úgy fogalmazott: „Büszkék lehetünk elődeinkre, akik megmutatták, hogy itt, a Duna-parton katolikus közösségi életet lehet és kell élni.” Ez a büszkeség pedig minket is arra kötelez, hogy a mai kor változó helyzeteiben is képesek legyünk megélni és vonzó módon továbbadni a hitünket. Ezért imádkozunk ezen a szentmisén és kérjük mennyei Édesanyánk, a Boldogságos Szűz Mária pártfogását.

Az evangélium Lukács könyvéből hangzott el (11,27–28). Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Paptestvérek, Diakónustestvérek, Krisztusban Kedves Testvéreim!

Nagy örömmel fogadtam el a meghívást a mostani ünnepi szentmisére. 975 év egy templom, egy plébánia életében, de még egy nemzet életében is történelmi idő. Ez a plébánia, ez a templom a kezdet kezdetétől királyi egyház volt, közvetlenül az esztergomi érsekhez tartozott, bár a körülötte lévő terület még más egyházmegye, a váci részét alkotta.

Miért tulajdonítottak a királyok ekkora jelentőséget ennek a templomnak? Minden bizonnyal azért, mert

már a magyar kereszténység kezdeteikor istentiszteleti helynek számított, mert a rómaiak is stratégiai pontnak tekintették ezt a hídfőállást, ahol kultuszhely alakult ki.

A jeles évforduló alkalmából missziós év kezdődik. Húsz esztendővel ezelőtt kezdeményeztük az egyházmegyében a régi népmissziók modern felújítását. Feltekintettünk a templomok előcsarnokában, vagy bejáratánál álló missziós keresztre, amelyen a régi évszámok fölött ez a mondat állt: „Mentsd meg a lelkedet!” Ez az üzenet ma is aktuális. Itt és most minden történelmi bizonytalanság és nehézség között Krisztus tanítása nyomán keressük az üdvösséget magunk, szeretteink és népünk minden tagja számára.

Nagyboldogasszony főünnepének előesti szentmiséjét mondjuk. Azt olvastuk Szent Lukács evangéliumában, hogy egy asszony boldognak kiáltotta Jézus anyját, mert ő hordta a szíve alatt, ő szülte, ő táplálta azt a csodálatos embert, akiben felismerte az Üdvözítőt. Igazi női hitvallást hallunk ebben a felkiáltásban. Olyan hitvallást, amit Jézus elfogad. A Mester helyeslő szavaiban pedig – „hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát és meg is tartják azt” (Lk 11,28) – nem valamiféle helyreigazítás rejlik. Sokkal inkább megvilágítja, teljessé teszi ennek az ismeretlen asszonynak a felkiáltását. Hiszen Szűz Mária valóban a legboldogabb, mert neki jutott Krisztus után a legnagyobb dicsőség, tehát boldogság is az üdvösségben.

Ugyanis a mennyei boldogságban is vannak fokozatok. A Mennyei Atya házában is sok különböző hely van. Amikor Jakab és János édesanyja azt kéri Jézustól, hogy az ő fiai ülhessenek majd jobb- és baloldalán országában, Jézus azt sem utasítja vissza. Nem azt mondja, hogy nem lesz hely jobbja és balja felől. Igaz ugyan, hogy az üdvösség állapotában a földi helyek és irányok értelme inkább csak jelképes. Ám az örök boldogságban a helyzetek különbözőségét maga Jézus is tanítja. Azt mondja ugyanis, hogy az a hely azt illeti, akinek készíttetett. És természetesen Szűz Máriára gondol, akit az Egyház a „Mennyország Királynéjaként” tisztel. A keresztény ókor imádságában már vallja, hogy királynője ő az apostoloknak, a prófétáknak, a vértanúknak. Méltán nevezzük az angyalok királynéjának is. Ő az, aki számára ez a legboldogabb hely öröktől fogva készült. Amikor pedig Jézus a tömegből kiabáló asszonynak válaszol, megvilágítja, hogy

Szűz Mária legfőbb érdeme nem az volt, hogy világra hozta őt, hanem már az, hogy a hitben igent mondott az angyal szavára, feltétel nélkül elfogadta Isten akaratát, és erre tette rá az egész életét.

Ez az igazság pedig nekünk is reményt ad. Hiszen Jézus szülőanyjának hivatása egyszeri és megismételhetetlen. Ebben nem követhetjük Szűz Máriát. De legnagyobb tettét, azt, hogy egész lelkével és életével igent mondott Isten akaratára, mindannyian utánozhatjuk. Így Mária mennybevételének ünnepe bátorítás és ígéret a mi számunkra is. Ez az ünnep dörömböl lelkünk ajtaján. Tényleg arról szól az életünk, hogy Isten akaratát kövessük? Rendszeresen olvassuk az újszövetségi szentírást és elmélkedünk róla? Tisztelettel, szeretettel, szenvedélyes érdeklődéssel tanulmányozzuk a katekizmust és az Egyház tanítását, hogy megtudjuk belőle, mit kíván tőlünk az Isten? És ha valamit felismerünk, nem mondjuk-e azt, hogy majd holnap visszatérünk a kérdésre? Nem mondjuk-e azt, hogy akinek segítenünk, adnunk kellene, annak elég lesz kevesebb is? Nem mondjuk-e azt – főleg –, hogy fáradtak vagyunk, hogy napról napra élünk, és nincs időnk, nincs energiánk az Isten akaratáról való elgondolkodásra?
Pedig hát ezért élünk.

Azért alkotott minket az Isten, hogy boldogok legyünk, mégpedig nemcsak ma, nemcsak jövőre, hanem örökké és határtalanul. De ezt a meghívást sokszor félretesszük.

Sokszor azt hisszük, hogy fontosabb dolgaink is vannak: adnunk-vennünk kell, építkezni és utazni, gyűjteni vagy szórakozni, vagy egyszerűen csak felejteni. És közben ott van a kezünkben a meghívó, az isteni meghívó az örök boldogságra. Ha azt egyszer komolyan vesszük, akkor már itt a földön is rend, békesség és öröm fog uralkodni az életünkben. Akkor meg fogjuk különböztetni a fontost a jelentéktelentől, a jót a rossztól.

Ehhez kérjük a világosságot és az erőt a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására. Ámen.

*

A szentmise végén, még a záró áldás előtt Osztie Zoltán plébános a templom borát és egy, a plébániaközösség által készített emlékplakettet ajándékozott a bíborosnak, megköszönve, hogy „briliáns” felkészültségével, rendkívüli tudásával oly sokat tett a magyar és a világegyházért. Rengeteg segítséget kapott tőle a belvárosi templom és az itteni közösség is. Külön köszönet illeti bíboros atyát azért az áldozatos munkáért, amit a 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusért és az idei pápalátogatásért végzett.

Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspöknek Zoltán atya megköszönte, hogy püspökké szentelésén a budapesti Szent István-bazilikában derűs, mosolygós arccal részesítette áldásban a köréje gyűlt híveket. Maradjon meg püspökként is ilyen mosolygósnak, a Szentlélek és a hívek örömére! – tette hozzá. A segéspüspök szintén a templom borát kapta ajándékba.

Ezt követően Erdő Péter bíboros, prímás díjakat adott azoknak, akik az elmúlt években különösen sokat tettek a belvárosi főplébánia közösségéért, a templomért. A díjazottak névsora: Baráth Lajos, Csorba Gábor, Derdák Éva és férje, Witzl Antal, Mátyásy Mária, Rochlitz Kinga, valaminta Vantal család.

Az ünnepi szentmise a pápai himnusz és a magyar himnusz eléneklésével ért véget.

A 975 éves jubileumi templombúcsút több napos programmal, szentmisékkel, 24 órás szentségimádással ünnepli a plébániai közösség. A kedd esti, búcsúi szentmise után gyertyás körmenetet tartanak a belvárosban.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Csapó József/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Magyar Kurír