Erdőmérnökből szerzetesnő – Sára nővér Ausztriából jár vissza Magyarországra lelki órákat tartani

– Egy soproni egyetemen végzett erdőmérnökből miképp lett szerzetesnővér?

– A Gondviselés vezetett erre az útra. Gimnazista koromban nem gyakoroltam a vallásom, viszont amikor elkezdtem tanulmányaimat Sopronban az egyetem erdőmérnöki karán, egyre több barátomról derült ki, hogy hívő, napi szinten éli meg a hitét, rendszeresen jár templomba. Elkezdtem én is részt venni a vasárnapi szentmiséken, a soproni Szent György-templom közösségéhez tartoztam. A hit valahogy új értelmet nyert számomra, egyre inkább az lett a vágyam, hogy minél többet tudjak meg Istenről. Ekkor tizenkilenc éves voltam, és hiszem, hogy Isten adta ezt a vágyat a szívembe. Elvégeztem egy nyolc hétig tartó lelkigyakorlatot, ami azt jelentette, hogy este kilenc körül visszavonultam a lelkigyakorlatos könyvvel a kezemben a kollégiumba, elmondtam az imákat, és elolvastam az aznapra kijelölt szövegeket.

Új vágy és új öröm jelent meg az életemben, és hétköznap is járni kezdtem misére. Lépésről lépésre haladtam előre, kerestem a lelki embereket, nyaranként pedig gyermektáborokban segítettem. Az erdőmérnöki diploma megszerzése után az egyetemen maradtam a hároméves doktoranduszképzésen, és ezzel párhuzamosan végeztem el a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán a katekéta-lelkipásztori munkatárs képzést azért is, hogy bővítsem az Istennel kapcsolatos ismereteimet. Olyan könyveket is el kellett így olvasnom a vizsgák miatt, amiket különben lehet, hogy nem vettem volna a kezembe. Miközben a számítógépen a köbmétereket írtam táblázatokba, a teológiai tanulmányaim iránt lelkesedtem igazán.

– Hogyan ismerte meg a Szeplőtelen Fogantatás Nővéreit?

– Amikor valaki elkezdi keresni a hivatását, akkor le kell tisztáznia, hogy ezt nem ő találja ki magának, hanem valóban Isten hívja arra a szolgálatra és helyre, ahol ennek a hívásnak engedelmeskedve élheti majd az életét. Több szerzetesrendnél is megfordultam érdeklődőként, azt kerestem, ahol azt érzem majd, hogy igen és pont. Volt három kritériumom: legyen múltja a rendnek, aktív legyen és nagyon Mária-tisztelő. Amikor Budapesten találkoztam az osztrák szerzetesközösséggel, azaz a Szeplőtelen Fogantatás Nővéreivel, akkor jött a felismerés, hogy igen, és pont ők azok. Ezt semmi nagy érzelmi fellángolás nem kísérte. Kilenc évvel ezelőtt, 2013 márciusában volt ez a találkozás, az év októberében beléptem, és 2014 májusában elkezdtem a novíciátust Vorauban. Néha megkérdezem magamtól, hogy mindezt hogyan tudtam akkor meglépni, mert ma nem biztos, hogy lenne hozzá bátorságom. A doktori iskolát kijártam Sopronban, de a disszertációmat már nem írtam meg.

– Hogy került Körmendre?

– Sarokpont volt Brenner János boldoggá avatása, mert amikor Szombathelyen zajlott az ünnepélyes szertartás, akkor nagyon mélyen megérintett az élete és az áldozata, bár én korábban is tiszteltem őt mindezért. A főnöknő engedélyével írtam egy levelet Székely János megyéspüspöknek, amelyben egy Brenner-ereklyét kértem a rendünk számára. Postafordultával jött is a válasz, teljesült a kérésünk. Később a Mátyás-templomban személyesen is meg tudtam köszönni a püspök úrnak az ajándékot, beszélgetni kezdtünk, és tulajdonképpen az ő javaslatára vagyok itt. Korábban sohasem jártam Körmenden, mindössze kétszer utaztam át a városon. Az idei az első tanévem a Batthyányban, lelki órákat tartok alsó tagozatosoknak és ötödikeseknek, valamint segítem a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket. Szeretek itt lenni, szeretem az itteni emberek természetességét. Az elmúlt években az osztrák iskolákban ezzel ellentétes tapasztalatokat is szereztem. Vorau kilencven kilométerre van Körmendtől, a hét többi napján a kolostorban vagy a főiskolán vagyok, ahol a diplomamunkámat írom. Jelenleg Heiligenkreuzban, a cisztercieknél tanulok teológiát, a hittanári szakot most augusztusban fejeztem be Sankt Pöltenben. Lassan kibontakozik, hogy az én hivatásom a hivatáson belül a tanítás, a fiatalokkal és a gyerekekkel való foglakozás.

– Milyen a karácsony a rendházban?

– A 24-ét és 25-ét ott töltjük magunk között, 26-án jöhet hozzánk a család. Most még a készülődés zajlik, alakult egy kis alkalmi együttes, karácsonyi dalokat gyakorlunk. Egymásnak nem adunk ajándékot, mert felesleges, hogy mindenki készítsen például harminc képet és kapjon hasonlókból szintén harmincat. Helyette általános ajándék van, kis csomagot kapunk, ugyanazt, mint a kórházunkban a betegek, kis csokit, mogyorót, ilyesmiket.

– Ki lehet jelenteni, hogy azt az életet éli, amit szeretett volna, ezért Vorauban és Körmenden is a helyén van?

– Ez így túl egyszerű lenne, hogy igen, ezt akartam, mert valójában azt akartam, hogy az legyen, amit Isten akar, és most is ezt szeretném. Tudom, hogy neki jobb terve van velem, mint amit én szeretnék magamnak. Ami a rendbe vonulással az életem beszűkülésének látszott, az épp a kiteljesedése lett. Egy korábban járatlan úton járok, amit Isten nyitott meg nekem. Sohasem szerettem a német nyelvet, és meg kellett tanulnom, ráadásul ehhez jött a stájer tájszólás. Soha nem játszottam hangszereken, most gitározom és énekelek, tanultam görögül és héberül, és itt vannak a teológiai tanulmányok is. A rendem betegápolással foglalkozik, én viszont iskolában tevékenykedek. Ez is mutatja, hogy Isten jobban tudja nálam, hogy mi illik hozzám, mint amit én gondolnék magamnak. Boldog vagyok, és csak annyit kell tennem, hogy kérjem Istent, hogy keresse ki, hogy mi a jó nekem, és ez a tőle való meglepetés egész biztos, hogy jó lesz nekem, mert ő az, aki révbe vezeti az életem. Persze vannak próbatételek, amikor Isten olyan szituációba állít, amihez nem fűlik a fogam, de tudom, hogy jó lesz a vége, mert Isten hűséges, és beteljesíti minden ígéretét. Éppen ezt ünnepeljük karácsonykor.

Forrás: CST/Körmendi Híradó

Fotó: Jámbori Tamás

Magyar Kurír