Erőforrások a hétköznapok szürkeségében – A Nyolc Boldogság Közösség nagyböjti imaestje Budapesten

Szeidel Péter CB, az Örökimádás templom igazgatója köszöntötte a híveket és Béri László Renátót a szentmise elején, amit a békéért ajánlottak fel.

A kaposvári egyházmegyei pap homíliájában Urunk színeváltozásának élményét magyarázta. Mint mondta, Péter, Jakab és János a Tábor hegyén egy tökéletes szeretetélményt, paradicsomkerti állapotot tapasztalt meg. Ahogyan Jézusból árad a fény, minden tökéletesen rendben van: nincs fájdalom, nincs szenvedés, béke van, és betölt az az érzés, hogy szeretve vagyunk. És mint ahogyan azt mindenki tenné, az apostolok benne akarnak maradni ebben a biztonságban.

Renátó atya arra biztatott, idézzünk fel saját életünkből ilyen Tábor hegyi élményt, amikor akár csak órákra vagy napokra, de azt éreztük, minden rendben van, Isten érzékelhetően jelen van, szeretve vagyunk. Ez lehetett akár emberi szeretet is, amikor valaki ránk árasztotta a saját szeretetét.

Ugyanakkor – hangsúlyozta – le kell jönnünk a Tábor hegyéről. Vissza kell térni a csöndes, szürke, hétköznapi életbe. De nem csalódottan, hanem azzal az élménnyel, ami ott megváltoztatott valamit bennünk. Ne vágyódjunk vissza a „Tábor hegyére” – figyelmeztetett –, fogadjuk el, hogy oda nem tudunk visszamenni. Annak az élménynek akkor és ott volt funkciója.

A Tábor hegyi tapasztalatból mit viszünk magunkkal? Mi az, ami erőforrás a hétköznapok szürkeségében? – tette fel a kérdést. – Egyrészt az, hogy azt az igent, amit az Atya mondott Jézusnak, hogy az ő szeretett gyermeke, ugyanazt mondja nekünk is, mindnyájunknak. Ugyanolyan mértékkel szeret minket az Isten.

Jézus identitása a mi önazonosságunkká válik. Az, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, elvehetetlen kincsünk. Ez az alap, amire építhetjük az éltünket.

Szabad az az ember, aki ebbe belegyökerezik, mert már nem kell bizonygatnia, ki is ő – tette hozzá.

A másik erőforrásunk Jézus jelenléte. Ugyanaz a Jézus, akit a Tábor hegyén a tanítványok láttak ragyogni, ott volt mellettük a hegyről lejövet csendes, alázatos módon. Isten ott van bennünk életünk első percétől kezdve, bármikor hozzáférhetünk, rácsatlakozhatunk, élhetünk ebből a csendes valóságból – buzdított.

A szentmise után kezdődött imaesten szinte mindenki ott maradt. Bajnóczi Szilvia Sára CB nővér elmondta, azért is jött létre ez a nagyböjti alkalom, hogy a Nyolc Boldogság Közösség imaéletének kincseit megosszák a jelenlévőkkel.

Béri Renátó elmélkedése elején rámutatott, hogy Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz tanítása szárnyakat adhat lelki életünknek. A 16. századi spanyol kármelita szerzetes leírta kimeríthetetlen gazdagságú gondolatait és az életrajzát. Ő az első nő, aki egyháztanító lett, egyetemes, mindenkinek szóló tanításával. Ennek középpontjában az áll, mit jelent Isten szeretetét tapasztalati úton befogadni, hogy szívünkből, és ne csak az eszünkkel tudjuk: Isten jelen van és szeret bennünket.

A belső várkastély Avilai Szent Teréz egyik leghíresebb műve, lényegi üzenete, hogy Isten bennünk lakik.

Teremtettségünktől fogva az emberi személy hordozza magában elvehetetlenül és kiszakíthatatlanul Isten jelenlétét.

„Teréz azt írja, még a legádázabb, legsötétebb bűn sem képes arra, hogy Istent rávegye arra, hogy kiköltözzön belőlünk.” A bűnt Teréz egy pokróchoz hasonlítja, amelyet rádobunk az isteni napra, ami így nem tudja a sugarait szétárasztani, de attól még ott van.

Nekünk, keresztényeknek újra kell tanulni, hogy nincs az a körülmény, ami miatt elveszíthetjük Isten jelenlétét és szeretetét.”

Az életünk arról szól, hogy megtanuljunk ebből élni és erre rácsatlakozni. A belső várkastély hét lakása ennek a bennünk élő isteni szeretetnek a fokozatos tudatosulása.

Honnan jött ez a tanítás? Hiszen nem tanították Teréznek – vetette fel a kérdést Béri Renátó. – Saját tapasztalatából ugyanis jól tudta, milyen enélkül élni, tudta, milyen Isten szeretetét keresni ott, ahol az nem található – magyarázta. – Teréz maga írta le, hogy így élt negyvenéves koráig, a megtéréséig. Bár húszéves korától volt kármelita szerzetesnő, saját bevallása szerint szerzetessége első húsz évét nem megtérve élte: valami hiányzott, fogalma sem volt arról, mit jelent Isten jelenlétében élni. Lehet úgy is vallásos vagy szerzetesi életet élni, hogy közben nincs istentapasztalat – fűzte hozzá a szónok.

Teréz külsőleg tartotta magát a szabályokhoz, de belül üresnek élte meg életét. Megtérése után erről az állapotról azt írja: bűnben élt. Bűnösnek érezte magát, mert minden lehetősége meglett volna Istennel szeretetkapcsolatban élni, hiszen szerzetesnő volt, mégsem született meg a szívében ez a tapasztalat. Azt a szeretetet, amit csak Istenben lehet egyedül megtapasztalni, Teréz mindenhol máshol kereste, csak Istenben nem. Amit belül hordozunk, kívül kereste, az emberi kapcsolataiban.

Ha megtaláljuk, ami csak belül található meg, akkor a kívülre irányuló kapcsolataink is még boldogabbak és örömtelibbek lesznek.”

Béri Renátó elmondta, Teréz egy kivételes szépségű és kisugárzású személyiség volt, lenyűgöző kommunikációs tehetség, akivel az emberek szerettek beszélgetni. Divatos, sikkes dolog volt hozzá járni, sőt elöljárói küldték őt a gazdag emberekhez is, hiszen a kolostorban 180 nővér élt akkor, kellettek az adományok. Ő volt az „aranytojást tojó tyúk”. Teréz ezt nehezményezte, ugyanakkor élvezte is: mint mindenki, szerette, hogy szeretik őt az emberek. Ekkor még nem fedezte fel magában azt a belső erőforrást, a szeretettudatot, amit csak Isten tud megadni.

Megtérése előtt Teréz akkora feszültségben élt, hogy testileg többször megbetegedett. Pszichoszomatikus megbetegedései lelke háborúságáról szóltak. A betegség olyan fokra hágott, hogy egyszer halottnak is nyilvánították őt, hiszen akkor még nem tudták, hogy „csak” kómába esett. Már a gyászmisét és a halotti zsolozsmát is elmondták érte, amikor édesapja kérte, hogy még ne temessék el a lányát. Teréz két napra rá felébredt a kómából.

Negyvenéves korában következett be a fordulat: megtérése. Éppen nagyböjt volt, Teréz magánkápolnájába bevittek egy festményt vagy szobrot, ami a megsebzett Krisztust ábrázolta a megostorozás után. Teréz megvilágosodott: Krisztus sebzettségét szemlélve elérte a szeretet tapasztalata. Elhárult az akadály az Atya és az ő szíve között.

Rájött, hogy amit mindig és mindenhol keresett, de soha nem talált meg, az ott van benne – Krisztus által.

Ezzel az új tapasztalattal kezdett el imádkozni, immár Isten állandó jelenlétében. Innen nézett vissza előző életére, és ennek fényben látta meg, hogy korábbi élete összes eseménye kellett ahhoz, hogy felébredjen. Felfedezte küldetését, hogy ne csak a kármelita rendet, hanem Isten egész népét tanítsa arról, mit jelent valóban Isten jelenlétében élni.

A papok nem engedték beszélni, így hát kiadásra szánt könyvet írt erről.

Bajnóczi Sára a tanítás után arra hívott, engedjük meg, hogy a Jóisten bennünket is „megszeretgessen”. Járuljunk a Jézus-ikon elé, és csodálkozzunk rá, hogy

Isten jól érzi magát a szívünkben, belső világunkban.

Az elmélyülést segítő énekeket a Nyolc Boldogság Közösség baráti körének kórusa és zenekara adta elő, miközben hosszú sorokban vonultak a jelenlévők a Jézus-ikon elé, ahol imádkoztak és gyertyát gyújtottak.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír