Értjük-e még Gaudít? – Száz évvel ezelőtt hunyt el a Sagrada Família megálmodója

Barcelona még alszik, a Gràcia negyed felől, a dombról indulunk, kanyargunk a kihalt kis utcákon át, majd lefelé ereszkedünk a széles Passeig úton, február derekán, a tavaszelő csípős-szeles reggelén, amikor az ébredező nap még alacsonyan jár. Közeledünk a célunkhoz, legalábbis ezt gondoljuk, amikor a párás levegőn átszűrődő fény ködéből, mint egy látomás, feldereng a távolban valami sötét és hatalmas – égbe meredő tornyokkal. Egyikünk diadalittasan felkiált, hiszen elsőként ő láthatta meg: „ott van!”

De valami nem stimmel, a térkép szerint tőlünk balra, vagy öt utcányira kell lennie. Megállunk, belefúrjuk tekintetünket a fénylő ködbe, majd sietve haladunk a látvány, (látomás?) irányába. Ahogy közeledünk, tisztul a kép: néhány útkereszteződéssel lejjebb, a kinyíló tér közepén több emelet magas, haragoszöld, szálegyenes ciprusfák állnak, sűrűn egymás mellett. Különös, hogy nem érzünk csalódottságot; mert ez nem is csalódás, ez megvilágosodás.

Szeretnéd tudni, honnan kaptam az ihletet? A fa felfelé nő, megtartja az ágait, azok pedig a gallyakat, azok pedig a leveleket. És minden egyes rész harmonikusan, csodálatosan növekedett, miután Isten, a művész megalkotta.”

Antoni Gaudí szavai ezek, amelyeket barátai, fiatal katalán építésztársai (Isidre Puig i Boada, Cèsar Martinell i Brunet, Joan Bergós i Massó) mentettek át az utókornak az emlékirataikban. A mester személyes feljegyzéseinek jelentős része ugyanis 1936-ban elégett, amikor a spanyol polgárháború idején az anarchisták betörtek az épülő Sagrada Família-templom közvetlen közelében kialakított építészműhelyébe és felgyújtották azt.

De térjünk vissza a fákhoz, az ágakhoz, a növényi és az állati formákhoz, amelyek Gaudít megihlették fő műve, a Sagrada Família (Szent Család-) templom tervezésekor is. Térjünk vissza „Isten könyvéhez” – ahogy ő mondta –, a természethez, amelyet a hívő katalán művész alaposan megfigyelt, és ami látott, azt beépítette műveinek architektúrájába. Erre utal egy másik mondása, amely rámutat organikus építészetének lényegére:

Az egyenes vonal az embereké, a görbe Istené.”

Valóban a hullámzó, domború és homorú formák jellemzik művészetét. Szaknyelven – ahogy maga is használta e szavakat – hiperboloidok, paraboloidok és helikoidok. Ilyen formák láthatók a fák törzsén, az abból kinőtt ágakon, az állatok testének sziluettjén, a pikkelyeken, csontokon vagy a tengeri kagylókban.

Azt mondtuk, Gaudí megfigyelte a természetet, és valóban tudatos alkotó volt, struktúrájukban átgondolt, lenyűgözően fantáziadús épületei maradandók: a szépség és a funkcionalitás szintézisei.

Gaudí a „józanság lelkét” kapta – hogy ezzel az újszövetségi szóhasználattal éljünk –, ugyanakkor mélyebben, tágasabb szívvel is keresztény: a természet megfigyelése nála szemlélődés.

Építőművészetét misztikusnak is mondják.

Ahogy közeledünk a 172,5 méter magas Sagradához, elhagyva az égbe meredő ciprusokat, a templom toronyerdeje első látásra robusztus, grandiózus, félelmetes, a teremtés erejét, nagyságát mutatja. Aztán egyre közelebbről nézve, ahogy elmerülünk a részletekben, a ráncos, kitüremkedésekkel teli oszlopok, falak megtelnek csúszó-mászó állatfigurákkal, csigákkal, madarakkal, növényi formákkal.

A homlokzaton pedig láthatóvá válnak Jézus életének jelenetei, az angyalok, az apostolok, az evangéliumi férfiak és asszonyok, a templombelsőben pedig az oszloprengeteg, az „ágak és lombok között” átszűrődő fényekkel. S amikor kilépünk, és újra eltávolodunk a templomtól, majd visszanézünk rá, már olyan, mintha élne. Ahogy az enyhe szélben hajladozó falevél megejtően szép és leírhatatlanul bonyolult mozgása, tánca megfelelő közelségből látható csupán, úgy a hegyvonulatok vagy a tengeröblök csak nagy távolságból mutatják lényük teljes képét az ember számára.

Gaudí a Teremtőt dicséri, akár a részletekben elmerülve, akár az égbe magasodó tornyok, hatalmas ívek által.

Mi, mai keresztények feltehetjük magunknak a kérdést: értjük-e még a Sagrada alkotójának lelki alapállását és a megformált kövekben rögzített mondanivalót? De úgy is fogalmazhatnánk: értjük-e már a kereszténységünk tágasságát? Van-e tapasztalatunk arról, hogy „a természet az Istennel való találkozás helye”, ahogy azt a világhírű lelki író, Jálics Ferenc SJ vallotta a szemlélődésről írt alapművében?

A száz esztendővel ezelőtt, 1926. június 10-én elhunyt Antoni Gaudít – akit Ferenc pápa tiszteletreméltónak nyilvánított, továbblendítve a 2003-ban megkezdett boldoggáavatási eljárását –, az embert és az építészt méltatva elgondolkodhatunk azon is, hogy

idén, a Gaudí-évben a Barcelonába milliószám ellátogató és a város jelképét megcsodáló turista vajon érti-e a hívő művész üzenetét? Meglehet, hogy érti, de bizonyosan érzi.

A modernista Le Corbusier, a francia építészet kiemelkedő alakja írta: „Gaudí nagy művész volt. Csak azok neve marad fenn, akik az emberek fogékony szívét megérintik.”

Másrészt, ha már napjainkról van szó, megjegyezzük, hogy a világhírű spanyol építész, a letisztultan látványos hídszerkezeteiről ismert Santiago Calatrava (a New York-i Ground Zerónál újraépített görög ortodox templom tervezője), aki Gaudí szellemi örökösének vallja magát, a Sagrada alkotóját abból a szempontból tartja előremutatónak, hogy felfedezte és alkalmazta a természetben rejlő strukturális logikát, amelyet a 21. században a modern számítógépes mérnöki tervezésbe is át lehet ültetni.

Gaudí géniusza, hogy egyszerre eredeti és előremutató. Univerzális és büszke, hűséges katalán, a néphez közeli; művei a múltat is magukba emelik.

Tört mozaikjainak pazar színvilága, a köveknek ez a „virágzása” sem előzmény nélküli; elég, ha elzarándokolunk a Barcelona tengerpartjának közelében az 1300-as években épült, a katalán gótikát hűen mutató Santa Maria del Mar templomba, és feltekintünk a mennyezetre, a záróköveket övező levélmintázatokra.

A Sagrada Famílián kívül (hivatalos neve Temple Expiatori de la Sagrada Família – A Szent Család engesztelőtemploma) Gaudí számos más alkotása is bizonyítja a művész zsenijét (lásd képünkön az álomszerű, elengedett fantáziával és biztos arányérzékkel megoldott, felülmúlhatatlan Casa Batllót, amelynek mozaikjain Jézus- és Mária-monogramok is kacskaringóznak).

Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a mester műveinek tudatosan és részletekbe menően kidolgozott forma- és színszimbolikájával, építészeti megoldásainak elemzésével, ezekre most nem térünk ki. Úgy gondolom, hogy a nagy művészek nagy alkotásait elsősorban látni kell, azután újra és újra találkozni a művekkel, amelyek önmagukért beszélnek – Gaudí esetében pedig még Valaki másról is.

Fotó: Körössy László, Csedő Enikő

Körössy László/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.