Eucharisztikus konferenciát tartottak a Felvidéken

A konferenciát a Glória Társulat elnöke, Mahulányi József nyitotta meg köszöntő beszédével, majd Kiss Róbertnek, a Nagyszombati Főegyházmegye általános helynökének bevezető gondolatai következtek. A napközi imaóra elimádkozása után Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek előadásában a résztvevők megismerkedhettek Horváth Győző egykori kalocsai segédpüspöknek – aki Csallóköz szülötte – a szentmiseáldozat gyümölcseiről szóló könyvével.

A konferencia következő részében az egyházjog szempontjainak figyelembevételével tartott előadást Szlávik Antal hidaskürti plébános A klerikus és az Eucharisztia asztala címmel, melyben az Egyházi Törvénykönyv 276. kánonját értelmezte.

Az ebédet követően Bábel Balázs érsek az Eucharisztia teológiáját foglalta össze a NEK előkészülete jegyében. A délután folyamán Juhász Attila egri teológiai tanár reflexiójában értékelte az online szentmisék lelkipásztori tapasztalatait a pandémia idején, majd Zsidó János plébános fejtette ki az Eucharisztia tanítását a kisközösségek életében. A gyakorlati szempontok között Józsa Attila atya az Eucharisztia és az egyházzene, valamint a liturgikus ének fontosságát ecsetelte a papnevelésben és a lelkipásztorkodásban.

A konferencia záró gondolatait Parák József besztercebányai püspöki helynök osztotta meg a részvevőkkel, majd a programot szentmise zárta Bábel érsek vezetésével a dunaszerdahely-sikabonyi Mindenszentek templomban.

Az érsek szentbeszédében az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jelmondatáról beszélt: „Minden forrásom belőled fakad!” Ez a Bibliából, pontosabban a 86. zsoltárból való, metaforává váló gondolat végighúzódik mind a Szentírás, mind a liturgia szókészletén. Ugyanis a forrás magától értetődő valóság, ami különösen a sivatagos tájakon a legnagyobb kincs. Hallhattuk, hogy amikor az ószövetségi nép a pusztában vándorolt, majdnem szomjan halt, de Isten Mózes által vizet fakasztott nekik ebben a pusztában. A mi környezetünkben lépten-nyomon akad kút, nem érezzük, nem érezhetjük annyira a szomjúságot, de elég egy fél nap ahhoz, hogy szörnyűnek érezzük azt a kínt, amikor nem jutunk vízhez. Ebből adódóan ez egy jó hasonlattá vált a Szentírás és a liturgia számára, hogy valami nagyon fontosat akarjon vele jelképezni. Ezért is magát az Istent is forrásnak mondja a Szentírás: az én forrásom az Isten. Majd az Újszövetségben Jézus Krisztus válik forrássá, mint az Isten fia. A szikláról – melyből Mózes a vizet fakasztotta – később az apostoli igehirdetés úgy elmélkedik, úgy gondolkodik, hogy „a szikla pedig Krisztus volt”. Ő volt a forrás.

Forrássá válik az Egyház is az emberek számára, mint egy ősszentség, melyben megvan a keresztség. De jelen van az Eucharisztia is: forrás számunkra, a lélek forrása, éltető eleme, mely nélkül nem tudunk létezni. Ismét vissza kell nyúlni az Ószövetségbe, mert a zsoltár – melyet meg is zenésítettek, s parafrázisként le is fordítottak: „Mint szarvas kívánkozik a forrásvízre, úgy vágyódik a lelkem utánad, Istenem!” – egy vissza-visszatérő gondolata lett az Isten utáni vágyódásnak. Szent Jeromos úgy elmélkedik erről, hogy a szarvasok mi vagyunk, mi vágyódunk a forrásvízre, az Istenre. Szent Ágoston pedig ezt a gondolatot folytatva azt írja: nekünk a forráshoz sietni kell! De nem ímmel-ámmal, hanem mint a szarvasok, úgy kellene nekünk is futnunk Isten elé.

A kérdés a következő: ha ilyen nagy fontosságúak számunkra a szentségek, az éltető források, kiemelve most az Eucharisztiát, akkor miért írták elő az Egyházban, hogy évente gyónjál és húsvétkor áldozzál? Egy jó dologra is ösztökélni kell az embert? Lehetne azt mondani, hogy helytelen szemlélet, hogy az Eucharisztia isteni volta és az ember bűnössége válaszfalat állított maga az Eucharisztia és az ember közé. Korábban egy paptestvérem kiadott egy könyvet Porszem az Oltáriszentség előtt címmel. Való igaz, porszemek vagyunk, és elég koszos porszemek, mert bűnösök, gyarló emberek vagyunk. Hát akkor méltók vagyunk mi áldozni? A 17. században ezt a kérdést vette alapul a janzenizmus mint irányzat: azt vallották, hogy az ember nem méltó az áldozásra, maximum évente egyszer, de a legjobb, ha a halálos ágyon, gyónás után, és azzal be is fejezi földi életét. Sokan „áldozatul” estek ennek az irányzatnak, többek között Rákóczi Ferenc is. A janzenizmus vallói nem is áldoztak: faluhelyen húsvét után még a gyóntatószéket is felvitték a padlásra, majd nagyböjtre visszahozták – és senki nem áldozott.

De csupán ez lehet az oka, hogy az isteni fölséggel szemben méltatlanok vagyunk? Én úgy gondolom, hogy más is szerepet játszhat ebben. Véleményem szerint nem tudjuk valójában, hogy mi is vagy ki is az Oltáriszentség. Nem igazán értékeljük, mint az ősegyház, ahol azt mondták, hogy inkább meghalnak, de akkor is bemutatják a szentmisét, mert nem tudnak Eucharisztia nélkül élni. Ismerős lehet a kis Tarzíciusz esete, aki vitte az Oltáriszentséget a betegeknek és talán még a börtönbe is, de inkább meghalt, minthogy odaadja a pogányoknak. Mi valahogy nem ismerjük eléggé.

Egy latin mondás szerint – „Ignoti nulla cupido” – nem vágyódunk arra, amit nem ismerünk. Vagy úgy is fogalmazhatjuk, hogy a tudatlannak nincsenek vágyai. Nem vágyódunk rá, mert nem tudjuk, ki van az Oltáriszentségben! Ámbár mi vágyódó lények is vagyunk: mert abban a pillanatban, mikor nem vágyódunk már semmi után, meghalunk. Megfigyelték, hogy ha nincs cél, vágyódás – akár időskorban vagy a szörnyű táborokban –, akkor meg is hal az ember: vágy nélkül nem tud élni. Csakhogy milyen vágyaink vannak? Ezért kellett szabályozni a 9. és 10. parancsolatnak is a vágyakat.

S ha már a forrásnál vagyunk, akkor érdemes visszamenni az Ószövetség legelejére, arra a pontra, amikor Jákob egy óriási kutat ás. Nagy kincs volt akkor és most is az a Közel-Keleten a kút. Odajártak itatni és az emberek is inni. A zsidóknak örök ellenfelei voltak a filiszteusok, mindig harcoltak egymással, gondoljunk csak Sámsonra. Amikor pedig betemették ezt a kutat, akkor a nép majdnem szomjan halt. De jött Izsák, aki újra kiásta, „kitakarította” a kutat és a nép élő vízhez jutott. Ez is egy példa 4000 évvel ezelőttről, egy történet a forrásról. De mit kezdjünk ezzel?

Origenész egyházatya allegorikusan a Szentírás magyarázatánál annyit mond: „a kút a mi lelkünk”. Mert Isten képére vagyunk teremtve, s ebből tiszta víznek kellene fakadnia az Isten utáni vágyódásként. Igen ám, de jön az ördög és mindent, minden vackot beledobál ebbe a kútba, betemeti és nem tud feltörni belőle a víz. El kell jönnie a mi Izsákunknak, Jézus Krisztusnak, hogy kitisztogassa ezt a kutat. Ezen gondolatokat nagyon jól lehet a mai világra, a mai időkre, mai életünkre vetíteni. Mert ma mesteri módon értenek ahhoz, hogy az ember vágyait felkeltsék: külön pszichológiai szakma, szakág született csupán az ember vágyai miatt. A reklámipar ebből él: ezt kell megvenned, ezt és ezt kell magadra kenned, ezt és ezt kell megenned. Hangsúlyozom, mesteri, mondhatni ördögi módon eltekeri az ember vágyait az Istenről. A világ színes forgataga pont arra jó, hogy minden természetfeletti dolgot kikapcsoljon.

Itt van például a járvány: az ember azt várta, hogy utána tele lesznek a templomaink, mint a nagy pestisjárványok után, hogy hálát adnak a menekvésért. Sajnos nem. Az első dolguk az volt most az embereknek, hogy buliztak, nyaraltak itthon és külföldön, mert eddig be voltak zárva, s ami eddig zárva volt előttünk, azt pótolni kell. Nagy késztetést éreznek arra – időt és energiát nem sajnálva –, hogy pótoljanak mindent, amit eddig elmulasztottak. Ezzel pótolják, ezekkel helyettesítik az ember nagy vágyait. Csakhogy az embernek végtelen vágya van, és azt véges dolgokkal behelyettesíteni csak ideig lehet. Ez a mi bajunk! Nem vágyódunk az isteni dolgokra, mert sok minden mással elterelik a figyelmünket. Ezért egy lelkigyakorlat, egy eucharisztikus kongresszus, a mai együttlétünk is arra való, hogy tisztogassa lelkünket, lelkünk még inkább Isten felé forduljon. Ha pedig meglátjuk ennek igazi értékét, akkor nem válik számunkra kérdésessé, hogy miért kell egy papnak naponta szentmisét bemutatni, s egy hívő embernek miért kell minél többször szentmisén jelen lenni. Hogy ne kötelességnek érezze, érezzük – mert parancs –, hanem vágyódjunk utána, mert meghívottak vagyunk.

Ez lenne a jó, ha így találnánk meg az Eucharisztiában azt a minden-forrást, amely Istenből fakad. Akkor ez a forrás mint élő vízforrás vinne minket előre, s nem csak a pillanatnyi, biológiai szomjunkat oltaná, hanem az Isten utáni vágyunkat is. Adja Isten, hogy az iránta való vágy felerősödjék bennünk és megtaláljuk az igaz forrást magában az Istenben, Jézus Krisztusban és szentségeiben, különösen az Eucharisztiában.

Forrás: Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye

Fotó: Nagy Attila

Magyar Kurír