Európai műveltségű, szociálisan érzékeny tanár volt – Bábel Balázs hittanórája Lukács Lászlóról

Az érsek kifejtette: egykori gimnáziumi tanára a magyar egyház jelentős személyisége volt, külföldön is ismert és elismert teológus irodalmár, a magyar katolikus média kiemelkedő alakja, pápai bizottságok tagja, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola megalapítója.

Bábel Balázs felidézte: Lukács László jómódú polgári családba született, édesapja neves és sokak által szeretett gyermekorvos volt. Ha a fia nem jelentkezett volna az ötvenes években a piarista rendbe, egészségügyi miniszter lett volna belőle.

Lukács László 1954-ben érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd rögtön belépett a rendbe. Egyik későbbi nyilatkozatában azt mondta: mint ifjú pap tanár fiatalokat akart nevelni, a rendalapító Kalazanci Szent József szellemében az örök isteni igazságokra akarta vezetni az embereket, így a diákjait is, mindezt szerzetesi módon, mert nagyon nagyra tartotta a szerzetességet az Egyházban. Kalazanci Szent József kiemelten foglalkozott a szegényekkel, és ennek szellemében végezte hivatását Lukács László is.

Bábel Balázs a hatvanas években volt Kecskeméten piarista diák. Az ottani gimnáziumba akkoriban elsősorban szegény sorsú, paraszti származású gyerekek jártak. „Közel sem úri jómódból kerültünk oda” – mondta a főpásztor. Hozzátette: Lukács László élte a szerzetes tanárok egyszerű életét. Nagy szobája volt, tele könyvekkel. A piarista tanároknak abban az időben nem volt külön fürdőszobájuk, és közös volt a WC is.

Lukács atya, aki polgári jólétből ment piaristának, vállalta ezt, és később is jellemző volt rá a nagyfokú szociális érzékenység, fogékonyság az emberek gondjai iránt.

Teréz anyával lelki barátságban állt, ő hívta Magyarországra még a nyolcvanas években. Ugyanilyen fontos volt számára a kultúra, amelynek értékeit magába szívta és továbbadta. Kollégiumi nevelőként sok mindenre odafigyelt, felhívta diákjai figyelmét a komolyabb filmekre, levetítette ezeket nekik, megmondta, milyen szempontokra figyeljenek, utána pedig megbeszélték az alkotásokat, csakúgy, mint a színházi előadásokat. Ezek mellett is rengeteg témáról beszélgetett velük, gyakran tele volt a szobája diákokkal, még a könyveken is csüngtek. Magyart, angolt, hittant és művészettörténetet tanított nekik. Lukács László európai műveltségű tanár volt, „nagy szemnyitogatást végzett a diákok körében” – mondta az egykori kecskeméti diák.

Bábel Balázs visszaemlékezett arra is, hogy a hetvenes években már meghívták Lukács Lászlót a városi művelődési házba, ahol irodalomórákat tartott. Rengetegen mentek el meghallgatni, mert hamar felismerték, hogy Kecskeméten nincs hozzá hasonló formátumú tanár. Hozzájárult ehhez az is, hogy Isten áldotta nyelvtehetség volt, angolul, franciául, németül és spanyolul felsőfokon beszélt, rálátott a nyugat-európai kultúrára. Különösen szerette Romano Guardinit, Thomas Mertont, Joseph Ratzingert. Nagyon kedvelte Arany Jánost, Babits Mihályt, Dsida Jenőt, Pilinszky Jánost…

Az irodalmat rendszeresen beépítette a hittanórákba.

Barátságot ápolt Rónay Györggyel, akihez rokoni szálak is fűzték, a Kecskeméten élő költők közül pedig Buda Ferenccel. Elhívta őket a gimnáziumba is.

A főpásztor Lukács atya kedvencei közül kiemelte Romano Guardinit, akit Joseph Ratzinger előfutárának nevezett. Idézett Az Úr című könyvéből: „A Jézusban lévő Logoszt, az isteni természetet, az Örök Atya fiát akarja megrajzolni.” Lukács László Guardinitől azt tanulta meg, hogy a kereszténység elválaszthatatlan a kultúrától, az irodalomtól és a művészettől. Az irodalom és művészetek iránti szeretet Lukács László életében is megvalósult.

Thomas Merton trappista szerzetes, a 20. század egyik legnagyobb konvertitája pedig a szerzetesi életideált mutatta meg neki – mutatott rá Bábel Balázs érsek. Merton önéletírását, a Hétlépcsős hegyet Lukács László fordította le. Amit az utószóban írt róla, azt magáról is írhatta volna: „Merton nem annyira teológus, hanem inkább az Isten szeretetétől lángra gyulladt próféta, aki életét szánja arra, hogy ez a tűz minél hatalmasabb erővel égjen a földön. Tudja, hogy az ember csak legbensőbb lényegében egyesülhet igazán Istennel, az értelem, meggyőzés kevés, a szív megtérésére van szükség. Ezért

prófétai lelkülettel, keresztény lelkiismerettel követi nyomon a közéletnek és magánéletnek hétköznapi gyakorlatát is.

Beszédes bizonysága ennek az 1965-ben kiadott naplója, a magát bűnrészesnek érző útitárs megjegyzései, kritikai reflexiói, kérdései korunk emberéhez.”

Bábel Balázs kifejtette: Merton a szív, és nem az értelem teológusa volt. Ezért is volt Lukács László egyik kedvence, csakúgy mint Szent John Henry Newman angol bíboros, akinek jelmondata: „A szív szól a szívhez”. Mindig az isteni szeretet oldaláról közelítette meg a valóságot, az életet, az üdvösségtörténetet. Ez jellemző volt Lukács tanár úrra is – mondta Bábel Balázs.

Felidézte: amikor még őt tanította, fiatalemberként Lukács László nem érzékenyült el. Néhány év múlva aztán egy lelkigyakorlaton látta, hogy folyik a könnye. Ez többször megismétlődött, amikor a szeretetről, a szenvedésről, a szentháromságos Istenről beszélt. Ez nem színjáték volt a részéről, hanem őszinte érzelemkifejezés, annyira beleélte magát Isten szeretetének valóságába.

Bábel Balázsnak megvannak még a gimnáziumi jegyzetei, így ma is bármikor megnézheti, miről beszélt nekik hittanórán Lukács tanár úr. Az első téma az volt, hogy az emberi megismerésnek két formája van, a hit és a tudomány, de ezek nincsenek ellentétben egymással. Amikor Bábel Balázs gimnazista volt, a hivatalos álláspont azt sulykolta: hit és tudomány ellentéte kibékíthetetlen, hívő ember nem lehet tudós. 

Lukács László hittanóráin ismertette azt is, hogyan alakult ki az Istenbe vetett hit, mit mondtak erről a marxisták, az ateisták. Hogyan jelenik meg a szívben, illetve az értelemben, amikor az ember felfedezi Isten létét. Szóba került az is, hogyan van jelen a világban a vallás, amelynek rítusa valamiképpen mindenütt ott van. A kommunizmus, a marxizmus is „vallás” volt, csak az istentagadók vallása – fűzte hozzá Bábel Balázs.

Lukács tanár úr hosszan értekezett az emberről, arról, mit mond a legfőbb teremtményről a görög-római kultúra, majd a kereszténység.

Példaként hozta az Antigonét és a zsoltárokat. Arra is kitért, mit mond a modern korban az emberről a marxizmus, a freudizmus. Nagyon nagy fejezetet szentelt az egzisztencializmusnak, ez a hatvanas években alig került szóba, Lukács László pedig részletesen beszélt diákjainak Albert Camus-ről, Gabriel Marcelről. Természetesen hozta a marxizmus ellenérveit is, illetve azt: mi az, ami elfogadható a keresztény ember számára a marxizmusból, a darwinizmusból, a freudizmusból.

Előadásában Bábel Balázs érsek kitért arra is, hogy Lukács László létrehozta a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, így lett egy közös felsőoktatási intézménye a szerzeteseknek, ahol pasztorációra, hitoktatásra készítik fel a növendékeket és minden oda járó hallgatót.

Bábel Balázs Lukács László atya fő művének nevezte Az igazság munkatársa – Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa élete és műve című monográfiáját, amely összefoglalja és elemzi Ratzinger pápa gondolatait és munkásságát. Kiemeli ebben, hogy a pápa legnagyobb műve A Názáreti Jézus című háromkötetes munka. Ezt írja róla: „A könyv azonban jóval több újszövetségi egzegézisnél, vagy akár rendszerező krisztológiai traktátusnál. Szerzője egy hosszú élet imádságos elmélkedéseinek összegzését adja, amelynek középpontjában Jézus Krisztus áll.

Elsődleges célja, hogy az olvasót kísérje Jézushoz vezető, illetve Jézussal járt útján. Segítse a vele való találkozást, barátságuk elmélyülését.

Ezért is teszi fel a kérdéseket, ismerjük-e egyáltalán Jézust? Értjük őt? Nem kell mindig azon fáradoznunk, hogy egészen új módon ismerjük meg…” A könyvben Lukács László atya azt is kiemeli, hogy Benedek pápának elszomorító, lesújtó véleménye volt a mai európai kereszténységről, de mindig élt benne a remény is, hogy az Úr nem hagyja el az Egyházát.

A főpásztor felidézte: Lukács László a Vigilia főszerkesztőjeként minden lapszámban írt előszót. Előkereste novemberi elmélkedéseit, hiszen azok az elmúlással kapcsolatosak. Halála előtt néhány héttel, amikor már csaknem négy hónapja feküdt kórházban, rengeteget szenvedett, felfekvései is voltak már, azt mondta telefonon Bábel Balázsnak: „Úgy érzem, minden bűnömet levezeklem itt.” Mindazonáltal rendületlenül élt benne a remény.

Elmélkedésének végén a főpásztor felolvasott Lukács László egyik Vigiliában írt novemberi eszmefuttatásából: „A hívő ember nemcsak a haldoklók jajkiáltását hallja, hanem a föltámadottak örömujjongását is. Elmúlás és öröklét, töredék és beteljesülés. Fájdalom és remény eget és földet átfogó szintézisben él. Így tudja egybefogni szeretteit is. Azokat, akik körülöttük élnek, és akikkel együtt küszködik a teljesebb életért, a teljesebb szeretetért és örömért, és azokat is, akiket magához tartozónak érez, annak ellenére, hogy már nincsenek a földön, az élők sorában. Ezen a ponton fénylik fel a feltámadt Krisztus mindent betöltő világossága, az Atyának igazságos ítéletét is átölelő irgalmassága.

Ha majd föltámadok, mindeneket magamhoz vonzok, mondta.

Itt már lehull minden, ami földi. Aki nem zárkózott be véglegesen önzésének magánzárkájába, remélheti, hogy rajta is beteljesül a keresztre feszítettnek szava: »Még ma velem leszel a paradicsomban«.”

Szerző: Bodnár Dániel

Forrás: Astriceum Érseki Múzeum YouTube-csatornája

Fotó: Merényi Zita (a nyitókép kivételével minden felvétel Lukács László SchP temetésén készült)

Magyar Kurír