Párbeszéd a liturgiáról: Evangélium

Az evangélium meghirdetése az igeliturgia csúcspontja. Bár az ige liturgiájában, a maga teljességében Isten szól hozzánk, ez a mozzanat kiemelkedik a többi közül. Az alleluja éneklésével – állva – már a feltámadt Urat fogadjuk, akit Isten nevén szólítunk.

Az evangéliumokat az apostoli Egyház igehirdetésének második hullámában foglalták írásba, amikor a keresztény közösségekben megérett az igény arra, hogy a keresztre feszített, de feltámadt názáreti Jézus életének hitelesített elbeszéléseit adhassák tovább. A négy evangélium tehát húsvét fényében fogant, elejétől a végéig átjárja őket a kereszt és a feltámadás titka. Az elbeszélők nem semleges történetmondók, hanem a húsvéti hit örömének (evangélium = örömhír, jó hír) továbbadása vezeti őket. A názáreti Jézus életében és tetteiben azt láttatják, amit halála és feltámadása hitelesít: ő a prófétáktól megjövendölt Messiás, Isten felkentje, aki egyszer s mindenkorra megváltja és összegyűjti népét, benne áll helyre Isten országa. Életének az evangélium lapjain tükröződő tanúsága ezt hirdeti hol rejtettebben (Márk evangéliuma), hol egészen nyíltan (János evangéliuma).

Amikor tehát a szentmisében meghirdetjük az örömhírt, az esemény az eseményen belül. Maga a Feltámadott jön a körünkbe és szól hozzánk. Péterrel együtt megvalljuk: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68). Tulajdonképpen az evangélium minden meghirdetésénél ott állunk Jézus üres sírjánál, és az evangélium felolvasója is a feltámadás hírnökévé lesz, akár az asszonyok, „akik gyorsan eltávoztak a sírtól, és félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak” (Mt 28,8).

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír