Évtizedek és szezonok

Előkerülnek a naptárak, jön a szűrés, megnézzük, melyek a számunkra legfontosabb alkalmak, mi fér bele az időbe és a „térbe”, mit enged a költségvetés, a racionalitás. Az életben valóban sok mindenen lehet (és érdemes is) spórolni, ám a kultúrán – amely lényegében világunk átfogó megismerésének lehetőségét rejti magában – semmiképpen. Mindennapjainkban, a hétköznapok történéseiben, tevékenységeink, eszmecseréink, „játszmáink” sorában jóformán minden halasztható, pótolható, ismételhető, visszahozható, reprodukálható. A kihagyhatatlan találkozás nem.

A kultúra nem más, mint a kihagyhatatlan találkozások, a változtató „szembesülések” fóruma.

A mai napig, ha valamit bánok, azok csak az akadályoztatások miatt vagy oktalanságból elszalasztott ilyen alkalmak. Amit esetleg még megtehettem volna... Túl nagy nyugtalanság azonban nincs bennem. E téren is igyekeztem, hogy minél kevesebb bánni valóm legyen. Tekintettel arra, hogy korán kezdhettem a kultúrába való beágyazódást, már több mint négy évtizednyi gyúanyaggal gazdálkodhatok.

A 21. század harmadik évtizedében járva, visszaemlékezéseket, történelmi munkákat olvasva egyre többször jutnak eszembe a 20. század kiválóságai közül a még elcsípett művészek, alkotók, a „nagy generáció”, a különböző „aranykorok” képviselői, akik még ismerték, látták, akik létrehozták, megteremtették… – akikre hivatkoznak és immár örökre hivatkozni fognak. Napirenden a játék a gondolatokkal: az 1905-ben született komponista, aki Rómában Respighi tanítványa volt; az énekes, aki 1936-ban állt először színpadra; karmesterek, akik a késő romantikusokkal parolázhattak vagy „jó diplomataként” a Közel- és Távol-Keletet és a Nyugatot elsők között kötötték össze sokféle szállal;  zenészek, akiket egykor Sztálin egzecíroztatott, aztán az üldözött géniuszok hiteles népszerűsítői lettek; világhírű írók, akik kortárs klasszikusokból legendává értek; színészek, alkotók, jelentős irodalmi-gondolati korpuszt teremtő egyházfők, a régmúlt valóságát feltáró kutatók; az ősbemutatók izgalmai… 

Meggyőződésem – konstans tapasztalatom –, hogy nincs mélységibb gazdagodás, erősebb élmény, és nemritkán istenélmény annál, mint amit a nagy idők hiteles tanúival, a közlő-közvetítő kiválasztottakkal való alkalmi „közösség” jelent, illetve amit a spiritualitást, a legmagasabb rendűt tapinthatóvá tevő, megmagyarázhatatlan katarzis teremt. Nem tudok különb elfoglaltságot, mint szüntelen jelen lenni a múlhatatlan, a következő évtizedeket, akár évszázadokat is meghatározó, befolyásoló közös értékeink születésénél.

A kultúrában való elmerülés, a jelennel és a múlttal való folytonos interakció lehetővé teszi, hogy egy idő után már nem tudunk úgy utazni, régi és új könyveket „szemlézni”, felvételeket hallgatni-nézni, múzeumokat járni, hogy ne éreznénk: ezekhez valami módon már nekünk is közünk van.

Az emberiség mindenkori csúcsteljesítményeinek befogadásával, „megosztott” figyelmünkkel és elvehetetlen emlékeinkkel képesek leszünk birtokba venni az egész világot. Mindent a „jó részéből”, mindent, amit igazán érdemes.

A nyarat váltva indul az új évad. Lépjünk, tegyünk, hiszen miénk a teremtett világ.

Fotó: Lambert Attila

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.