Fáber Szent Péter: A lélek útján – Feljegyzések Isten ajándékairól

Fogadalmuk szerint „tökéletes szegénységben szolgálnak Istennek, szüzességet fogadnak, segítenek a lelkeken, és ebből a célból a Szentföldre utaznak”.

Pierre Favre 1506. április 13-án született Le Villaret-ben. Családja mélyen vallásos volt, két nagybátyja karthauzi prior volt. Tizenkét évesen határozta el, hogy életét „Isten, a mi Urunk szolgálatának szenteli”. Bár szülei világi életre szánták, kérésére tanulni küldték, így került 1525-ben a párizsi egyetemre. Itt alapos teológiai és filozófiai képzésben részesült, ám Fáber Pétert a kollégiumi élet más módon is megváltoztatta. A Szent Borbála kollégiumban szobatársa volt Xavéri Ferenc és Loyolai Ignác. Utóbbival sajátos kapcsolatba került. Az elöljárók Fáber Pétert bízták meg Ignác oktatásával, aki viszont tanítója lelki mesterévé vált. 1534 májusában szentelték pappá, így ő celebrálta azt a szentmisét, melyet követően a hét barát letette a fogadalmat. Ezután Fáber Péter élete egybefonódott a Jézus Társasága történetével.

Fáber Pétert 1539-ben III. Pál pápa Pármába küldte, ahol a protestáns újítókkal szemben kellett misszionálnia. Később Wormsba került. Fáber Péter a reformációt a katolikus egyház problémájának látta. Elsősorban pasztorális, és nem teológiai kérdésként kezelte: lelki beszélgetésekkel és lelkigyakorlatokkal igyekezett hatást elérni. 1542-ben rövid spanyolországi kitérő után ismét Németországba ment. Mainzban találkozott Canisius Péterrel, akit sikerült megnyernie a „lelkigyakorlatoknak”. Ezután Kölnben, a portugál udvarban, majd Spanyolországban működött. Munkája gyümölcsét sehol nem tudta bevárni, mindig újabb és újabb feladatot kapott. 1546-ban elindult a tridenti zsinatra, de Rómába érve július 17-én elhunyt.

Fáber Péter 1542-ben, második németországi útján kezdte el írni a Memorialét. Eredetileg a „lelki haladás” elősegítésének céljából vetette papírra gondolatait. Erre azért is szüksége volt, mert nem egyszer volt lehangolt, sokszor érezte a „régi Ádám” jeleit magában. A melankólia idején sem érezte azonban, hogy Isten egy pillanatra is magára hagyná őt.

A lelki napló első részében összefoglalja életének addigi eseményeit. A továbbiakban a vele történt eseményekre már sokkal ritkábban tér ki, fontosabbak számára azok a „vágyak”, melyek a lelki élete szempontjából a helyes úton irányíthatják. Sorra veszi azokat a gondolatokat, melyek az adott napon – leginkább a szentmise olvasmányaihoz, vagy az ünnepelt szent életéhez kapcsolódóan – hosszabb elmélkedésre ösztönözték. Bár ezek a meditációk meglehetősen személyesnek tűnnek, az olvasó egy kis odafigyeléssel saját életére is alkalmazhatja. Ez azoknál az elmélkedéseknél kétségtelenül könnyebb, ahol Fáber Péter a saját maga számára összefoglalja, mit és hogyan kell tennie a következő időszakban. Ahhoz, hogy például mindenben meglássuk Istent, Fáber Péter azt javasolja, hogy önmagunk közepén leljük meg Jézus Krisztust. Ez csak úgy lehetséges, ha az Atya mindehhez erőt ad, ezt pedig a Szentlélektől kell kérnünk.

A már említett lelkipásztori gondolkodás jól látszik Fáber Péter azon sorainál, ahol a reformáció sikerét taglalja. Nem teológiai elemzést végez. Ő elsősorban azt látja veszélynek, hogy a katolikus egyháztól elpártoló sokáig nem is veszi észre, hogy merrefelé tart. Szerinte azonban mindehhez az szükséges, hogy az illető először hitében „ellanyhuljon”. Leírása szerint a reformátorok a katolikus hitet „szenvedélyként” értelmezték, melytől mindenkinek meg kell szabadulnia. Fáber Péter nagy veszélynek látja, ha valaki egyedül próbálja meg értelmezni a Szentírást, mindenfajta segítség és vezetés nélkül.

Fáber Péter lelki naplója nem csak azok számára lehet érdekes, akik kíváncsiak az első jezsuiták egyikének életére, gondolataira. Ez a könyv elsősorban elmélkedések sorozata, érdemes tehát így kézbe venni és forgatni lapjait.

Ferenc pápa 2013. december 17-én az ünnepélyes forma helyett „egyenértékű szentté avatással” (canonisatio aequipollens) avatta szentté Fáber Pétert.

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa