Fáradhatatlan, de vitatható gondolkodó – Hans Küng halálára

Április 7-én délelőtt tíz órától perceken át zúgtak a harangok a svájci Luzern kantonban fekvő Surseeben: a település elhunyt díszpolgárának, Hans Küngnek adóztak tisztelettel. Küng számára mindig is fontosak voltak svájci gyökerei, s bár hat évtizeden át Németországban élt és alkotott, rendszeresen részt vett svájci népszavazásokon, sőt önéletrajzának első kötetében mindenekelőtt azt mutatta be, hogyan vívta ki magának a svájciak számára oly fontos szabadságot. Ám bármekkora tiszteletet is érdemel huszonnégy kötetben sok ezer oldalon kiadott életműve, még közvetlenül halálhíre után is lehetetlen elhallgatni, hogy művei számos ponton vitathatók és vitára hívnak. Maga Küng lett volna azonban az utolsó, aki tagadta volna a vele folytatott vita létjogosultságát, és valójában csak azoknak van joguk vitatni nézeteit, akik jól ismerik gondolatait. De milyen is volt az a szabadság, amelyet követelt magának?

1968, a tübingeni egyetem előadóterme. Hans Küng, a fiatal katolikus professzor vitatkozik a lázadás mámorában égő diákokkal. Az egyetemisták, akik nem sokat adnak a tekintélyre, élesen és nyersen nekitámadnak negyvenéves tanáruknak, aki azonban teológiatörténeti és filozófiai ismereteivel sorra sarokba szorítja őket. „Teljesen kézben tartom az anyagot”, emlékezett vissza később, „szemben a diákokkal, akik csak vagdalkoznak.” A 68-as lázadások idején már pontosan megmutatkozott

a Hans Küng szemében oly kívánatos szabadság egyik alapvonása: megalapozott ismereteken, tudáson, beható kutatáson és tájékozódáson kell alapulnia, nem lehet légből kapott és alaptalan.

A fiatal professzor ekkor már világhírű. 1957-ben megjelent doktori értekezésében bámulatos éleslátással hasonlította össze Karl Barth és a katolikus teológia megigazulással kapcsolatos meggyőződéseit, s előremutató eredményeire nyomban felfigyeltek. A II. vatikáni zsinat meghirdetése után nyomban programadó könyvet adott ki a zsinat által taglalandó kérdésekről, és 1962-ben Avery Dulles úgy nyilatkozott, hogy a zsinat előkészítésére törekvő teológiai munkák közül Küngé a legértékesebb és legátfogóbb. A sikerszerző nemcsak amerikai előadókörútján aratott szédítő sikert (ezres hallgatóközönsége van), de a zsinat munkájában is kivette a részét, a Lumen gentium kezdetű dokumentum például elképzelhetetlen nélküle.

A hatvanas évek második felében viszont egyre merészebb követelésekkel állt elő az egyház reformjával kapcsolatban, de 1967-ben kiadott egyháztanában kifejtett vitatható elgondolásainál (például szükséghelyzetben bármely megkeresztelt ember bemutathatja az eucharisztiát) nagyobb vitahullámot váltott ki 1970-ben a pápai tévedhetetlenségről írt könyve. A műben Küng egyrészt történeti összefüggésben, másrészt a keresztény hitre vonatkozó kijelentések általános problémája felől vizsgálja meg az I. vatikáni zsinat tévedhetetlenségi dogmáját, amelyet korrekcióra szorulónak ítél. Hatalmas vihar támadt a könyv nyomán, mások mellett Karl Rahner is határozottan szembefordult Küng álláspontjával, a Hittani Kongregáció pedig 1971 májusától a problémás kérdések tisztázását várta el a szerzőtől (a kongregáció 1973. június 24-én Mysterium ecclesiae kezdetű nyilatkozatában össze is foglalta a tanítóhivatallal és az egyház természetével kapcsolatos újabb teológiai nehézségeket). A folyamat végeredménye az lett, hogy 1979-ben a rottenburg-stuttgarti püspök megvonta a katolikus teológia tanításának engedélyét Küngtől, aki ettől fogva a tübingeni egyetem ökumenikus kutatóintézetét vezette. Még közel négy évtizeddel az ügy után, 2016-ban is kiáltvánnyal fordult Ferenc pápához, azt hangsúlyozva, hogy az egyház reformja nem lehetséges a pápai tévedhetetlenség tételének korrekciója nélkül. Ezzel azonban nem tud egyetérteni a katolikus teológia – miközben azok restségét sem hagyhatja jóvá, akik nem igyekeznek megérteni a dogma valódi tartalmát.

Az egyetemistákkal való 1968-as találkozáshoz hasonlóan beszédes egy másik találkozás is: 1975-ben vagyunk, a bázeli Dóm téren, Hans Urs von Balthasar és Hans Küng beszélgetnek a könyveikről. Az előbbi sajnálkozva említi, hogy egyik könyvéből a megjelenése után eltelt sok-sok év alatt is csupán néhány száz példány talált gazdára, az utóbbi büszkén állítja, hogy az elmúlt évben a keresztény egzisztenciáról kiadott könyvét már százötvenezren vették meg. Bár nem ildomos ilyen ítéletet megfogalmazni, én nem félek kijelenteni, hogy Küng óriási sikerének valamiféle egyoldalú felszínesség volt a kulcsa. Vannak rendkívül mély és súlyos könyvei, ám ezek soha nem váltak népszerűvé (például a Hegel krisztológiájáról szóló) – tetszést akkor tudott aratni, amikor úgy próbálta közel vinni a kereszténységet a „modern” emberhez, hogy fontos összetevőit zárójelbe tette. Vegyük csak 1974-es bestsellerének (Christ sein) két mondatát: „Az Isten és az ember (vagy a két »természet«) között végbemenő csere kérdése hallatlanul érdekfeszítő volt a hellenista hallgatóság számára, semmi jelentősége nincs már viszont korunkban, amikor az emberek Isten hiányát és »elsötétülését« érzékelik. A mi problémánk ma már nem annyira a megistenülés, hanem az, hogy miként válhat emberré az ember.” Az olvasó érti, hogy miért kifogásolja a szerző az egyházatyák megistenülésről, átistenülésről szóló tanítását, de közben azt is érzi, hogy az egész bírálatban van valami menthetetlen leegyszerűsítés. Sajnos gyakran az a benyomásunk adódhat, hogy Küng szabadságigényében van valami olcsó.

És végül egy harmadik találkozás: 2005. szeptember 24-én Castel Gandolfóban találkozott egymással XVI. Benedek pápa és Hans Küng. Mindketten jobbnak látták, ha nem érintik a problémás tanbeli kérdéseket, és szívélyes hangulatú beszélgetésük inkább két olyan téma körül forgott, amely a kilencvenes évek elejétől hangsúlyosan fontos volt a tübingeni professzor számára: az egyik a világéthosz terve, a másik a természettudomány és a hit kapcsolata volt. Az előbbi hatalmas projekt alighanem a legismertebb vállalkozása Hans Küngnek. A világvallások közötti béke és párbeszéd oly sürgető igényét nemcsak a vallások beható tanulmányozásával akarta támogatni (idevágó testes könyvei óriási tudós felkészültségről tanúskodnak), de azzal is, hogy olyan etikai elveket fektet le, amelyek minden vallás számára elfogadhatók. Bírálói persze azt mondják, mi értelme olyan vallási gyökerű etikának, amely végső soron a vallások nélkül is megáll a lábán, ám találkozójuk után XVI. Benedek leszögezte, hogy igen nagyra tartja az alapvető emberi értékek újfajta megvilágítására irányuló küngi törekvést, amely javarészt összhangban is van saját pápasága alapszándékával. A filozófia és a természettudomány kereszténységhez fűződő viszonya terén Küng életművének szintén még hosszú ideig lesz mondanivalója a kereszténység számára, amit nemcsak Isten létét megvédő filozófiai fejtegetéseinek sikere tanúsít, de az is, hogy a 2005-ös eszmecsere után is rendszeresen levelet váltott egymással filozófiai-tudományos kérdésekben Benedek pápa és a tübingeni professzor.

Már csak ezért is jó lenne, ha Hans Küng nem csupán vitatható nézetei (például az asszisztált öngyilkosság támogatása) miatt élne az emlékezetünkben. Alapvetően fontos volt számára papsága, amelyhez tanítási engedélyének megvonása után is szívből ragaszkodott. Önéletrajzának három kötetéből a világutazó és a számos világnagysággal közvetlen kapcsolatban álló társasági ember is elénk lép, s humorának is jelét adja, szívesen idézi például a róla szóló vicceket. Kérdés persze, hogy életműve akkor is fontos lesz-e, ha már nem élnek azok, akikre személyisége közvetlenül hatással volt, de egyelőre kétségkívül nem is ez a legfontosabb.

Szerző: Görföl Tibor

Fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír