Fedezd fel a kapcsolatot elvesztett magzatoddal! – Oltalom Útja gyógyító lelkinap Piliscsabán

Piliscsaba egyik csendes utcájában egy kedves családi házhoz érkezünk. Tulipánok nyílnak az előkertben, hátrébb tyúkok kapirgálnak. A reggeli borongós időt nem bánják a madarak, örömteli csivitelésük betölti a környéket. Mosolygósan invitál be minket a ház asszonya, gyümölcsteával kínál. A konyhában ülünk le beszélgetni.

„Több helyi édesanyával közösen végeztük az első Igent mondok online női lelkigyakorlatot” – kezdi történetét Anna, akit még advent idején megérintett egy fiait nevelő anyatársának imája: „Hálát adok neked, Atyám, hogy értünk odaadtad egyszülött Fiadat, én nem lennék képes erre.” Ez a mondat mélyen bevésődött a szívébe, és ráébresztette: ő maga sem tudna lemondani a gyermekeiről. Bár több pap és lelkivezető is megerősítette őt abban, hogy ez az ösztönös anyai érzés teljesen rendben van, Anna mégis úgy érezte, gátolja őt Istennel való kapcsolatában az, hogy gyermekeit nem tudja feltétel nélkül átadni az Úrnak. A lelkigyakorlatot azzal a szándékkal kezdte el, hogy dolgozzon ezen a gyermekeihez fűződő érzésén. Akkor már várandós volt az ötödik gyermekével. Rögtön a lelkigyakorlat első hetében

ezt a kérdést kapta Istentől: „Miért félted őket tőlem?” Valóban, miért is? – visszhangozott Anna lelkében. Annyi minden mástól lehetne óvni gyermekeit: ártó kapcsolatoktól, a média hatásaitól vagy járványoktól. Miért pont Istentől kellene féltenie őket, aki maga a végtelen szeretet és jóság?

„Rögtön meg is született bennem az elhatározás: felajánlom és átadom őket az Úrnak, nála vannak a legjobb helyen, hiszen ő még nálam is jobban szereti a gyermekeimet.” A nagycsaládos, várandós édesanya imasétára indult a közeli erdőbe, s a rózsafüzértitkok helyére gyermekei nevét helyettesítette be: „Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus, akinek Domonkos fiamat felajánlom… Így mondtam sorban a gyermekeim nevét: Borbála, Dorottya, Benedek, és a kis magzat, akit akkor vártam, Bernadett. Ez az ima elképesztő megkönnyebbülést és felszabadulást hozott az életembe” – vallja Anna. Úgy érezte, ezzel minden a helyére került, mindent rá tudott bízni Istenre, az egész életét a gyermekeivel együtt, s így belső várkastélyának utolsó kis szobájába is beengedte a Mindenhatót.

Vasárnap volt, amikor Anna mindent Isten kezébe helyezett, és másnap elvesztette Bernadettet, szíve alatt hordott magzatát. „Nagyon erős válasz volt ez a felajánló imámra – emlékezik vissza. – A mérhetetlen fájdalom ellenére hittem abban, hogy nincsenek véletlenek, csak a Gondviselő terve van, amit mi sokszor nem látunk át. Nem éreztem haragot az Úr iránt.” Úgy vélte, Isten komolyan vette felajánló imáját és elfogadta azt. Az orvosi vizsgálatok során aztán kiderült, hogy a baba már napok óta nem élt. „Isten megadta nekem azt a szabadságot, hogy átadjam neki a babámat, amikor ő már tudta, hogy nincs többé velem, csak a pici teste. Így a felajánlásom is teljes volt, és világossá vált számomra, Isten már azelőtt elfogadta tőlem Bernadettet, hogy őszintén és teljesen felajánlottam volna neki.”

Lelkigyakorlatozó társai közül sokan beszélgetéssel, meghallgatással próbálták vigasztalni, fájdalmát enyhíteni, és Anna megérezte, hogy ezek a megosztások nem csupán rá, hanem beszélgetőtársaira is gyógyítóan hatnak. Lassanként kiderült, hogy

számtalan édesanya élte át a magzatvesztés fájdalmát, és beszélni akarnak róla.

Az érintettekkel való beszélgetései során Anna felismerte, hogy az édesanyák az elfogadás folyamatának más-más szakaszában járnak, s az, hogy hol tartanak éppen, nincs szoros összefüggésben azzal, hogy mikor élték át a veszteséget. Volt, aki a húsz évvel korábbi történetét fájdalmasabbnak élte meg, mint ő az övét, amellyel éppen akkoriban kellett szembenéznie. „A Jóisten kegyelme elárasztott és teljesen velem volt.” Anna mindvégig érezte, hogy az Istenanya vezeti őt vesztesége feldolgozásának útján, és a gyógyulással együtt egy küldetést is ad neki. Imában kapott élményét így fogalmazta meg: „Ahogy én gyógyítalak téged, úgy a te segítségeddel gyógyítani tudunk majd másokat” – sugallta neki Mária és Jézus.

Anna hangsúlyozza: „Itt nem az én történetem és személyem kezdett kibontakozni, hanem az Oltalom Útja: Jézus gyógyító ereje és az a szándéka, hogy segíteni akar a magzatukat elvesztett édesanyáknak, be akarja gyógyítani sebeiket, a kisbabák kapcsolatba akarnak kerülni az édesanyjukkal, Szűz Mária pedig sorstársként kapcsolódni szeretne az érintettekhez. Bár Máriának nem volt magzatvesztése, édesanyaként mégis ugyanazt a fájdalmat élte át fia, Jézus elvesztésekor.

Az Oltalom Útja egy mélyen átimádkozott lelkigyakorlat

– folytatja Anna. A piliscsabai asszonyok – vele együtt heten – felosztották maguk között a napokat, s heti egy-egy óra szentségimádást vállaltak azért, hogy a munka során végig a Szentlélekre és az ő indításaira tudjanak figyelni, és ne a saját elképzeléseiket valósítsák meg. Hétről hétre összejártak, imádkoztak, és figyeltek az ihletésekre. Ennek gyümölcseként vált világossá számukra, hogy Markolt Sebestyén szobrászt felkérik az átadás szobrának megalkotására. Annát régi jó barátság fűzi a művészhez.

Várandós Boldogasszony szobrának kicsinyített mását éppen azon a napon kapta tőle ajándékba , amikor megtudta, hogy kisbabát vár. (A szobrász alkotása az egyetlen várandós Mária-szobor Magyarországon; a pálos rend budaszentlőrinci kolostorának templomromjainál áll.) Markolt Sebestyén nagy örömmel vállalta a feladatot. A lelkinap kidolgozásánál olyan szakemberek is jelen voltak, akik szakmai kompetenciájukkal támogatták a munkát. Volt közöttük egy, a gyászfeldolgozás folyamatának lelki hátterét jól ismerő pszichológus és egy zarándoklatvezető is, aki az erdei minizarándoklat kialakításában segített.  „Nem mi válogattuk össze a csapatot, a Lélek terelt össze így minket.”

Azt akartuk, hogy az Oltalom Útján rögtön a kezdeteknél Jézusra terelődjön a figyelem: arra, hogy az Úr jó, és mi a fájdalmunkkal együtt is boldogok lehetünk”

– mondja Anna, és hozzáteszi: Fontos volt annak a felismerése, hogy ha a veszteségre fókuszálunk, ott fájdalommal szembesülünk. Ha azonban a gyermekre nézünk, nevet adunk neki, akkor megtaláljuk azt a kapcsolatot, amit látszólag elvesztettünk. Amikor Jézusra összpontosítunk, megérezhetjük gyógyító szeretetét, Máriára figyelve pedig az együttérzését. A lelkinap során ezért nem a személyes történetek a leglényegesebbek, hanem az, hogy Jézus kapcsolatban akar lenni velünk, azt akarja, hogy bízzunk benne és elhiggyük: az ő gondviselésébe a halál is belefér.

Anna így mesélt arról, hogy milyen akadályokkal kellett szembenézniük az Oltalom Útja alakulása során: „Már létrejött a lelkinap, elkészült a szobor, de nem volt helyünk, ahol az alkalmakat megtarthattuk volna. Olyanok voltunk, mint a szállást kereső Szent Család, mentünk jobbra, balra, és sehol nem találtunk befogadásra. Elutasítással, kritikával, negatív megnyilvánulásokkal kellett szembesülnünk. Azt éltük meg, ami egy új kezdeményezésnél gyakran tetten érhető: ha valaki kap egy küldetést, egyből jönnek az akadályok. Ezeket sokszor az Úr adja, éppen azért, hogy afelé haladjunk tovább, amit ő eltervezett, és ne arra, amit mi magunk kitaláltunk.”

Az Oltalom Útja csapatának megvolt az elképzelése azzal kapcsolatban, hogy hol lenne jó felállítani a lelkinaphoz kapcsolódó Mária-szobrot, de bárhogy szerették volna, nem sikerült. Bár ezt akkor nagyon nehezen élték meg, Anna utólag már azt mondja: „Mária nem ott akart állni.” Egyszerűen meg kellett találniuk a szobor helyét. Mivel nagyon erős volt a küldetéstudatuk, mélyen átimádkozták a lelkinapot, és sokan biztatták őket, tudták: nem arról van szó, hogy rossz lenne a küldetés, vagy ne kellene foglalkozniuk vele. A szobrász azzal vigasztalta Annát, hogy egyszer majd kiterít előtte egy térképet Jézus, és megmutatja, hol lesz a szobor helye. „Ezen akkor nagyot nevettem – mosolyog Anna –, de pontosan így történt. Az egyházközségi nővéreknél jártam egy megbeszélésen, teljesen más témában, amikor az egyikük azt mesélte nekem, hogy elkészültek az általuk oly régóta vágyott Mária-kert tervei, s csak egy a gondjuk: nincs a kertben szobor. Majd elővett egy térképet, és rámutatott egy üres helyre. Azonnal tudtam, hogy ez nekem szól, Jézus megmutatta, hol szeretné, ha felállítanánk a szobrot.” Így került az Egyházközségi Nővérek Társasága piliscsabai rendházának kertjébe Markolt Sebestyén Oltalmazó Szűzanya szobra.

Azért, hogy a lelkinapon Jézus, a gyógyító legyen a középpontban, az Oltalom Útján egy vezetett szentségimádással indulnak el a résztvevők. A félórás imádást követően sorstársi megosztással folytatódik a program, ekkor mindegyik édesanya elmesélheti a saját történetét. A mély és őszinte beszélgetések után az erdőbe mennek, ahol közösen végigjárják az Oltalom Útjának hét állomását. Egy kis füzetben olvasható imádságok és szentírási igehelyek segítségével elmélkedve az édesanyák lehetőséget kapnak arra, hogy felfedezzék a bennük lévő érzéseket és átadják azokat Jézusnak. Ha ezt a döntést akkor és ott meg tudják hozni, a gyógyulás megtörténik, kinek azonnal, kinek évekkel később. Sokan azért nem gyógyulnak meg, mert nem akarnak: dédelgetik, nézegetik a múltjukat, és benne ragadnak. „Ezen az úton legalább kimondatjuk a résztvevőkkel, hogy a kérdéseknek vége, elengedem a fájdalmat, megbocsátok – az orvosnak, magamnak, a férjemnek vagy a Jóistennek. Aki ezt a döntést meghozza, az a kegyelmet is megkapja ahhoz, hogy az érzései utolérjék az elhatározását” – fogalmaz Anna.

A zarándoklaton az édesanyák, miután maguk mögött hagyták a veszteséget és a fájdalmat, Máriához és gyermekükhöz fordulnak:

az út során nevet adnak elvesztett magzatuknak. A névadásban a gyermekük iránti felelősségvállalás nyilvánul meg, konkrét személlyé válik a baba, aki addig csak homályos kép volt.

Az erdei zarándoklatról az egyházközségi nővérek rendházának kertjébe érkeznek meg a résztvevők, a szoborhoz.

A zarándokút elején minden édesanya kap egy kis követ, az út egyik állomásán ráírja elvesztett gyermeke nevét, majd a szoborhoz érve Mária lábaihoz helyezi. A névadás szertartását a szobornál végzik, ehhez az Egyház hivatalos szertartáskönyvéből vett, a gyászszertartáson elhangzó részt használják. A lelkinap megosztással végződik. Az egyik résztvevő így összegezte tapasztalatait: „Egy új, élő kapcsolatot kaptam. Nem is fogom elengedni soha.”

Fotó: Lambert Attila 

Nádudvari Dorottya/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 11-i számában jelent meg.