Fejérdy András székfoglaló előadást tartott a Szent István Tudományos Akadémián

Fejérdy András Irracionális és fanatikus antikommunizmus? – A vatikáni keleti politika XII. Piusztól XXIII. Jánosig a 2020-ban megnyitott vatikáni források tükrében című székfoglaló előadásában arra kereste a választ, mennyiben módosítják a XII. Piusz pontifikátusára vonatkozó újonnan kutathatóvá vált levéltári források a Szentszék második világháború utáni keleti politikájáról kialakult képet. 

Az alábbiakban az elhangzottak összefoglalóját adjuk közre.

Fejérdy András kiindulópontként azt a történetírásban hosszú ideig meghatározó értelmezést idézte fel, amely XII. Piusz „irracionális és fanatikus” antikommunizmusát hangsúlyozta, és alapvető ellentétet feltételezett az ő konfrontatív politikája, valamint a XXIII. Jánossal és a II. Vatikáni Zsinattal kezdődő párbeszéd között. Az előadó szerint az új források ennél összetettebb kép megrajzolását teszik lehetővé:

XII. Piusz határozottan ideológiai antikommunizmusa nem jelentette a kommunista államokkal való tárgyalás elvi elutasítását.

Az előadás elsőként a második világháború utolsó éveiben és közvetlenül utána történt szentszéki–szovjet kapcsolatfelvételi kísérleteket tekintette át.

Stanislas Orlemanski 1944-es moszkvai útját, Edward J. Flynn 1945-ös közvetítési kísérletét, majd Nagy Töhötöm magyar jezsuita 1946-os félhivatalos megbízatását elemezve Fejérdy András azt mutatta be, hogy XII. Piusz nem zárta ki egy Moszkvával kialakítandó modus vivendi lehetőségét. A tárgyalást azonban feltételekhez kötötte: a kezdeményezést a szovjet féltől várta, amelynek előzetesen a vallásszabadság biztosításával kellett bizonyítania szándékai komolyságát, Róma pedig a helyszíni tájékozódást is szükségesnek tartotta. Az előadó ezért

XII. Piusz magatartását nem egyszerűen elutasító, hanem inkább feltételesen nyitott, kiváró politikaként jellemezte.

Ezt követően az előadó a diplomáciai kapcsolatoktól a kelet-közép-európai egyházak belső kormányzatának kérdései felé fordult, és a rendkívüli egyházi fakultások alkalmazásának időbeli változásán keresztül érzékeltette, hogy a Szentszék 1945 és 1948 között még nem tekintette véglegesnek a térség szovjetizálását. Amikor azonban 1948-ra nyilvánvalóvá vált a kommunista egyházpolitika tartós berendezkedése és a Rómával való kapcsolattartás ellehetetlenülése,

XII. Piusz ismét kész volt a világháború legsúlyosabb szakaszában megadott, egészen széles körű fakultásokkal felruházni a helyi egyházi vezetőket.

Az előadó ezután két olyan területet vizsgált meg, amelyeket hagyományosan XII. Piusz kérlelhetetlen antikommunizmusának bizonyítékaként szoktak értelmezni. Az 1949-es, kommunizmusról szóló dekrétum keletkezéstörténetén keresztül arra mutatott rá, hogy a pápa a döntéshozatal során kifejezetten tekintettel volt a vasfüggöny mögött élő katolikusokat fenyegető lehetséges következményekre. Hasonlóan körültekintő magatartást tanúsított az 1950-es évek progresszív katolikus és békepapi mozgalmaival szemben. Róma ezeket a Szentszéktől független nemzeti egyházak létrehozására irányuló kommunista stratégia veszélyes eszközeinek tekintette,

XII. Piusz mégis több alkalommal fékezte a szigorúbb fegyelmi intézkedéseket, ha azok a helyi egyház további elszigetelődését, újabb állami retorziók alkalmazását, vagy egy esetleges egyházszakadás veszélyét eredményezhették.

Fejérdy András szerint ezek az esetek jól példázzák XII. Piusz politikájának kettősségét: a tanbeli egyértelműséghez a gyakorlati következmények gondos mérlegelése társult.

Az egyháztörténész érvelése szerint a vatikáni keleti politikában 1956 jelentett egyfajta fordulópontot. A magyar forradalom leverése XII. Piuszt abban erősítette meg, hogy Moszkva gesztusai előzetes garanciák nélkül nem adnak biztos alapot a tárgyalásokhoz. XXIII. János ugyanakkor ugyanebből a történelmi tapasztalatból részben eltérő következtetést vont le:

a kommunista rendszerek tartós fennmaradásával kell számolni, ezért az egyház nem várhat gyökeres politikai fordulatra. A teljes egyházi szabadság helyreállításának távlati célja mellett így felértékelődtek a részleges gyakorlati eredmények is, mint például a püspöki székek betöltése vagy a Rómával való kapcsolattartás javítása.

Az előadó ebben az összefüggésben a II. Vatikáni Zsinat katalizátorszerepét hangsúlyozta: a zsinat teremtett olyan új kapcsolattartási fórumot, amelyből 1963-tól közvetlen tárgyalások fejlődhettek ki a Szentszék és több kelet-közép-európai kommunista állam között.

Összegzésében Fejérdy András arra a következtetésre jutott, hogy

XII. Piusz és XXIII. János keleti politikája között egyszerre figyelhető meg folytonosság és változás.

Az alapvető cél, az egyház működési szabadságának biztosítása, mindkét pontifikátus alatt változatlan maradt; a politikai realitások és az elérhető eredmények megítélése azonban változott. Míg XII. Piusz megfelelő előzetes garanciákhoz kötötte a tárgyalásokat, XXIII. János már magát a tárgyalási folyamatot is ilyen garanciák és részleges eredmények megszerzésének eszközeként fogta fel. Ebben az értelemben

XII. Piusz kiváró, „passzív Ostpolitikja” nem ellentéte, hanem inkább egyik előzménye volt az 1958 után kibontakozó aktívabb vatikáni keleti politikának.

A székfoglaló visszanézhető az akadémia YouTube-csatornáján.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír