Felelősségünk, hogy a következő generáció mennyire tud sikeres lenni – Beszélgetés Szilágyi Áronnal

A Nemzeti Tehetség Központ – melynek Áron korábban instruktora, most tehetségnagykövete – által támogatott tízállomásos világ körüli útjának utolsó állomása november 5-én a New York-i magyar főkonzulátus volt. A film közös megtekintését kerekasztal-beszélgetés követte, melyet Gór-Nagy Miklós gazdasági attasé (korábbi világbajnok vízilabdázó) vezetett és Rasztovich Emese az NTK képviseletében volt jelen. Ezt követően portálunk megbízásából lelkes önkéntes amerikai tudósítónk, Antal-Ferencz Ildikó beszélgetett a magyar olimpikonnal.

Szilágyi Áron minden bizonnyal nemzetközi szinten is a legismertebb magyar sportolók közé tartozik: ő a világ egyetlen háromszoros egyéni kardvívó olimpiai bajnoka, emellett immár világ- és Európa-bajnok is, sőt Tokióban olimpiai bronzérmet is szerzett a férfikardcsapattal. Sportsikerei és díjai mellett tudatosságáért, elkötelezettségért és hitelességéért nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon sokan tisztelik; számos fiatal sportoló, tehetség példaképe ő, aki ötvözve tehetségét, alázatosságát és kitartását, méltán került a magyar kardvívás történetének legnagyobbjai közé. Ugyanakkor versenyek előtt egyéni rutinjai, különleges koncentrálóképessége és az átlagosnál zárkózottabb személyisége okán jóval kevesebbet tudunk róla – akár sport-, akár magánéletéről –, mint általában Magyarország más sporthírességeiről.

A Vasas SC versenyzőjét eddig körülvevő csendet törte meg Muhi András Pires Egy mindenkiért című, 80 perces kreatív dokumentumfilmje, amely játékfilmes stílusban meséli el a nagyszabású sportkarrier kulcsfontosságú periódusát, amelyről utólag kiderült: akkor még messze nem teljesedett ki.

Szilágyi Áron tokiói olimpia előtti életútjának méltó és hiánypótló megörökítése – hiszen soha nem volt rá példa a sport- és filmtörténetben, hogy egy olimpiai bajnokot egy teljes ötkarikás cikluson át kövessen egy stáb –, végre exkluzív bepillantást enged élsportolói és magánéletének kevéssé ismert kulisszái mögé is. Gyerekkori fotóiról emlékezhetünk a kilencévesen elkezdett sportkarrierre, de nyomon követhetjük azt is, ahogy házasságot köt, vagy ahogy leadja diplomáját két asszó között – sikeres karrierje mellett két diplomával is rendelkezik, nemzetközi tanulmányok és pszichológia szakon. Láthatjuk, ahogy győz és örül, ahogy veszít és szenved, ahogy újra és újra felülkerekedik önmagán, ahogy felesége, Betti szurkol neki, majd vigasztalja egy-egy vereség után, vagy ahogy egy hősiesen kiharcolt aranyérem után önfeledten dobálják a páston a csapattársai. A Nemzeti Tehetség Központ – mely Stipendium Peregrinum Ösztöndíjprogramjának Szilágyi Áron 2020-ban instruktora volt, 2022-től pedig tehetségnagykövete – által támogatott filmbemutató körút megismerteti velünk az ötkarikás sikersztori mögött álló komplex személyiséget, akiről többek között kiderül, hogy bár szeret egyedül lenni, mégis kiváló csapattag, nagyon jó a humora; megtudjuk, miért tartja fontosnak a tehetséggondozást és a továbbtanulást, miért várta annyira, hogy magánéletében (is) elköteleződjön, és hogyan támogatják egymást feleségével a saját karrier építésében. (Egyetlen körülményt nem ismerünk meg mélyebben: hogyan pihen, töltődik fel.)

Muhi András Pires rendező – akivel korábban a labdarúgó-válogatottról szóló Magyar csapat – még 50 perc című dokumentumfilmje kapcsán találkozhattunk – öt év alatt, több mint száz forgatási napon át közel hatszáz óra nyersanyagot forgatott a kulisszák mögött Szilágyi Áronnal és a magyar kardválogatottal. A film nézése közben a néző gyakorlatilag együtt utazhat az élsportolóval, a kardválogatottal, a masszőrrel (és annak kislányával) és persze Áron feleségével is, így megérezhetjük, miért és hogyan lesz valaki egy a sok millió közül; bepillantást nyerhetünk a nagy titokba: vagyis abba, hogy melyek azok a tényezők, amelyek a világ tetejére repítették őt. A film tízrészes világ körüli útjának utolsó állomása a New York-i főkonzulátus volt.

– Mi volt a célotok a filmmel?

– Amikor Andrissal megegyeztünk, hogy belefogunk, több célunk is volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha elkészülhet egy ennyire komoly dokumentumfilm egy vívóról; hogy egy sokszor kevésbé fókuszban lévő olimpiai sportág egyéni sportolójának élete érdekes téma lehet. És nem gondoltam volna, hogy ha mégis lehetséges, akkor én leszek az a kiválasztott, akiről a film elkészült. Nagyon megtisztelve éreztem magam. Úgy gondoltuk Andrissal, hogy ez egy küldetés is, amit nemcsak magunknak, hanem a magyar és az egyetemes vívásnak csinálunk, amiből sokat profitálhat a sportágunk – én legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Egyrészt akik nem ismerik a vívást, de megnézik a filmet, közelebb kerülhetnek egy kicsit ehhez a sportághoz, például utána megnéznek egy közvetítést, majd követni kezdik magát a sportot; másrészt a vívók motivációt nyerhetnek a filmből.

A fiatalok érezhetik azt, hogy majd egyszer róluk is készülhet egy ilyen dokumentumfilm, és ez nagy erőt adhat sportkarrierjük elkezdéséhez vagy folytatásához.

– Ehhez kapcsolódik, amit a tehetséggondozásról korábban nyilatkoztál, és ma itt is említetted: „a közösség felelőssége; míg a későbbi siker nem egyéni diadal, hanem mindenki dicsősége”. Kifejtenéd?

– A tehetségtámogatásba és -gondozásba sok minden belefér, de szerintem alapvetően az a gondolat, hogy a közösség törekszik arra – programokat dolgoz ki, törődik a tehetségekkel –, nagyon nemes gondolat, amivel érdemes foglalkozni. Magyarországon rengeteg egyesület, intézmény, alapítvány működik, nagyszerű programokkal, és nemcsak a sport, hanem a kultúra, a tudomány, a zene területén, vagy akár máshol is. Én ennek nagyon örülök, és azt gondolom, hogy ha valamit hitelesen tudok támogatni, akkor ez az, mert engem is hamar – 16 éves koromtól kezdve – felfedeztek, bekerültem tehetségtámogató programokba, és ez meghatározta azt, hogy milyen gyorsan tudtam beépülni a magyar, majd a nemzetközi mezőnybe, és milyen gyorsan tudtam eredményeket elérni.

Számomra természetes az, hogy most, 32 évesen én is próbálok segíteni, ahol tudok, igyekszem népszerűsíteni ezeket a programokat.

New Yorkban vagyunk, itt nem kell magyarázni, hogy egy jó sztorinak mekkora ereje van, mennyit tud hozzáadni egy projekthez. Azért vállaltam a tehetségnagykövet szerepet, mert úgy érzem, a saját történetemmel is hitelesen tudom azt képviselni.

– Nagyon sok ember példaképe vagy, ugyanakkor a léc mára már nagyon magasra került. Azt is nyilatkoztad: nem akarsz a következő generációkra terhet rakni…

– A vívásban, ahogy a legtöbb sportban is, egyre nagyobb a verseny a sportolók között nemzetközi szinten, mert egyre több nemzet űzi egyre profibb felkészültségi programokkal és egyre jobb infrastruktúrával. Ahhoz, hogy mi, magyarok egyáltalán meg tudjuk őrizni azt az eredményességi szintünket, amit eddig hoztunk, az már önmagában is nagyon nagy eredmény, amit nem szabad természetesnek venni. Ahogy nem szabad engem összehasonlítani Gerevich Aladárral, úgy nem szabad a következő generációt sem hozzám vagy bárki máshoz – Szász Emeséhez vagy Imre Gézához – hasonlítani. Tehát mindenkit a maga korában, a saját ellenfeleivel szemben érdemes bármilyen összehasonlításnak alávetni. Ugyanakkor

nekünk is felelősségünk, hogy a következő generáció mennyire tud majd sikeres lenni.

Én is szeretnék a sportágamnak visszaadni a jövőben, valószínűleg nem edzőként – nehezen tudom magamat elképzelni abban a szerepkörben –, de valamilyen formában mindenképpen.

– „Ami ma elég, az holnap kevés; és ezt mindennap elmondom magamnak” – hangzik el filmben. Minden sportra igaz, hogy egy élsportolónak mindennap meg kell magát haladnia?

– Sőt, szerintem nem csak a sportra igaz.

Annak, aki komolyan építi a karrierjét, akinek erős a hivatástudata és sikerorientált, elengedhetetlen az, hogy folyamatosan megújuljon; már csak azért is, hogy ne égjen ki.

Én ezzel sokat foglalkozom; sosem hagyom, hogy a következő felkészülésem ugyanúgy nézzen ki, mint a megelőző, valamit mindig próbálok a stábommal hozzárakni, beleépíteni, valami újat kipróbálni. Ha kell, megborotválkozni, ha kell, szakállat növeszteni, ahogy a filmben is látható (nevet), de azért ennél szofisztikáltabb dolgokra is gondolok. Egyébként sem bírom jól a monotonitást, ami egy élsportoló számára nem egy jó tulajdonság; talán ezért is van szükségem a változatosságra a felkészüléseknél.

– És hogyan élted meg a filmforgatást, nem zavart az élsportolói felkészülésedben vagy a magánéletedben?

– Muhi András csodálatos munkát végzett, a csapatunk tagja lett. Először csak eljött a válogatott edzésére, elhozta a kameráját, de nem vette elő, csak bemutatkozott, és meg akart velünk ismerkedni. Második alkalommal már elővette, de nem igazán filmezett. Szóval ez egy nagyon lassú folyamat volt, mert tudta, hogy először bizalmi kapcsolatot kell kiépítenie velünk – nemcsak velem, hanem csapattársaimmal, az edzőinkkel és mindenkivel, aki körülöttünk dolgozott. Aztán eljött a versenyekre velünk, de eleinte nem jött túl közel, így nem volt útban. Amikor először éreztem azt, hogy nem akarok a kamerába beszélni, nem akarok vele foglalkozni, az a 2017-es lipcsei világbajnokság után történt, ami látszik is a filmen: kérdezni akart valamit az elvesztett verseny után, de én nem válaszoltam neki. Szerintem abban a pillanatban rájött munkájának korlátjára, utána egyszer sem fordult elő hasonló helyzet. Nagyon türelmes és figyelmes volt.

– „Álmaim legnagyobb részében kikapok...” – árulod el a filmben. Mennyire általános ez a sportban?

– Nem vagyok az álomfejtés szakértője, de azt gondolom, hogy ezek csak a félelmeim kivetülései.

Mitől tartanék vívóként és sportolóként, ha nem attól, hogy kikapok egy versenyen?

Ez a legalapvetőbb félelem az életemben, ami néha megjelenik az álmaimban is. Én magam nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget, azt gondolom, hogy egy természetes folyamat része, de a rendezőnek nagyon tetszett ez a pár mondatom, ami végül azért is került bele, hogy kicsit megnyissuk a film spirituális oldalát is.

– Ha már spiritualitás: a film megmutatja a magánéletedet is, az esküvőtöket, egy reptéri és egy vacsora előtti konyhai jelenetet, feleséged szurkolásait és vigasztalásait a vereségek után… Ő mit szólt a filmhez?

– A film természetesen közös döntés volt. Sokat beszélgettünk róla, és úgy voltunk vele:

ha mutatunk bármit is magunkból, a kapcsolatunkból, akkor az egy film legyen, ne bulvárcikkek szülessenek rólunk,

inkább legyen egy történetben megjelenítve, aminek van mélysége, és amiből igazán megérthető, hogy mit jelent neki, hogy én sportoló vagyok; hogyan működünk mi együtt, egy élsportoló és egy volt sportoló, aki nagyon komolyan veszi a hivatását. Sok vágatot néztünk meg együtt, és sokat formálódtak azok a jelenetek, amiben ő is szerepel, amíg végül kialakult az a verzió, amivel mindketten elégedettek voltunk.

– A filmből sokat megtudunk rólad, kivéve azt, hogyan pihensz, töltődsz fel a versenyek után.

– Nincs különleges módszerem, általában a kiemelt versenyek után kiveszek szabadságot, és próbálok nem is gondolni a vívásra – feleségemmel, Bettivel elutazunk valahová, és olyasmiket csinálunk, ami elviszi a fókuszt a sportról máshová. Ez nem könnyű, akár több hétbe is beletelhet, mert a vívás számomra olyasmi, mint egy drog, hetekbe tart nem gondolni rá, „lejönni róla”, de mindenképpen szükségem van rá ahhoz, hogy ne égjek ki. Általában egy szezon után egy hónapos szabadságra megyek, de Tokió után négy hónapig nem vívtam, ami után rettentően nehéz volt újrakezdeni, de tartom magam ahhoz, hogy jó döntés volt.

– A kerekasztal-beszélgetésen is szóba jött az általad nemrég alapított Magyar Élsportolók Érdekvédelmi Fóruma (MEEF), ami hiánypótló kezdeményezésként segíti az élsportolók civil karrierre való áttérését. Hogy alakul a szervezet tevékenysége, mik a középtávú céljaitok?

– Több fronton is fejlődik a szervezet: egyrészt most az elsődleges célunk a következő hónapokra a tagtoborzás: legalább a százas létszámot szeretnénk átlépni év végére; másrészt folyamatosan dolgozzuk ki azokat a programokat, amelyek segíthetnek a sportolóknak. A duális karrier volt az első téma, amit zászlónkra tűztünk, de hosszú távon minden (él)sportolót érintő érdekvédelmi kérdéssel foglalkozni szeretnénk, nemcsak a civil karrierre való áttérésben szeretnénk segíteni, hanem alapvetően az a szervezet szeretnénk lenni, amelyik teljeskörűen képviseli a sportolók érdekeit bármilyen helyzetben, ha bármilyen javaslatuk, észrevételük van a szponzorokkal, egyesületekkel, szövetséggel, olimpiai bizottsággal, sportállamtitkársággal szemben, tudjanak hozzánk fordulni, mi pedig konstruktív párbeszédet kezdeményezzünk, illetve profi válaszokat tudjunk nekik adni.

– A közelmúltban Rómában az általános kihallgatáson találkozott Ferenc pápával. Miért tartotta fontosnak a találkozást? Hogyan élte meg?

– Ferenc pápához elsősorban nem a hit által kapcsolódtam, számomra ő a világon az egyik legfontosabb spirituális és vallási vezető, akinek a hangjára tömegek mozdulnak meg, és ezáltal a világban történő folyamatokra tud hatással lenni.

Számomra hatalmas élmény volt azt látni, hogy amikor tízezer ember körülveszi, akkor is mosolygós, természetes személy, aki nagy örömmel és nagyon szívesen fogadta a jelenlévőket az audiencián.

Volt szerencsém pár mondatot személyesen is váltani Ferenc pápával. Örülök, hogy vannak ilyen kiemelkedő vallási vezetők, akik pozitív hatással vannak a világra. Rövid beszédében arra tért ki, hogy ne a negatívumokat lássuk meg, hanem vegyük észre a mindennapi csodákat, legfőképpen a családban és a párkapcsolatban. Ezt friss, ötéves házasként nagyon aktuális és fontos tanácsnak éreztem. Ez az üzenet jókor és jó helyen érkezett, igyekezni fogok az elkövetkező időszakban magamévá tenni.

Fotó: Szilágyi Áron közösségi oldala; MTI; Antal-Ferencz Ildikó

Magyar Kurír