Felföldi László: Az emberek várják, hogy megszólítsuk őket

A Megtestesülés plébánián növekedés, folyamatos fejlődés tapasztalható, amely nemcsak a plébánián belül, de a város felé is üzenetet hordoz. Ezt a munkát Debrecen városa Pro –Urbe díjjal is elismerte 2013. április 11-én a Város Napján. Hogyan kezdődött az építkezés?

A Megtestesülés templom 2000-ben épült. Akkor, mintegy harminc hívő ember tartozott ide. 2003-ban a templom plébánosává neveztek ki, azóta folyamatosan fejlődik a közösségünk, jelenleg mintegy ötszáz hívő tartozik hozzánk, 22 plébániai csoport erősíti közösségünket. Elsődleges feladatnak tartom a munkatársak megtalálását és képzését. Egy közösséget ugyanis a belső munkatársak járják, segítik. Ők látják valóban a lehetőségeket, belső megoldásra váró gondokat, a pap kicsit elvonatkoztatott helyzetben van, csak egy szempontot tud figyelembe venni.

Mi a munkatárssá válás útja?

Figyelni kell azokra, akik jelentkeznek, és azokra, akik soha nem lépnének ki a padokból. Meg kell szólítani az embereket, észre kell vennünk, hogy bennük komoly tartalék van. Ha ezt felszínre hozzuk, szolgálni tudják majd a közösséget. Számtalanszor megtapasztalom, szinte várták, hogy megszólítsa valaki őket, mert készen állnak a munkára. Egy idő után sokkal könnyebb, mert a templomba járók látják, hogy mennyien dolgoznak, és úgy érzik, ők is képesek volnának ebben a közösségben jelen lenni és segíteni. Sokféle csoportba lehet bekapcsolódni. Fontos, hogy mindenki találja meg a saját helyét, a lehetőségét. Megvannak a hagyományos plébániai csoportok, a ministránsok, nyugdíjasok, a családok, a katemumen és Nikodémus segítők, liturgikusok, akolitusok. Van szabadegyetemünk, baba-mama klubunk, óvodás csoportunk. Néhány férfi gazdasági tanácsot alkot. Bármilyen gazdasági témában megkérdezhetők. De vannak pszichológusok, ha valakivel gond van, az ő segítségüket kérem. Vannak óvónők, akik a kisebb gyerekek nevelésében adnak tanácsot, segítséget. Igyekszem minden területen a szakembert megtalálni.

Megfelelő ember a megfelelő feladatra. Ehhez ismerni kell az embereket.

Közösségi Egyház a célunk. Ennek útja a személyes ismeretség. Lehetőséget adnak erre a csoportok, ahol van mód találkozni és van idő beszélgetni. Számos program is segít, a kirándulások, családi nap, melyeken kötetlenebb, és nagyon emberi formában lehet együtt lenni. Meg kell szólítani az embereket. A temetés missziós lehetőség. A híveim jelentős része a temetésekről van. Ott mindenki megszólítható, és én élek is ezzel. A hozzátartozókat meghívom a szentmisére és személyesen is elbeszélgetek velük. Ilyenkor az ember elhagyatottnak érzi magát és mi másra lenne szüksége, ha nem az Úr Jézus vigasztaló üzenetére. Ezt kezdeményezni kell.

A plébánia ötszáz fős közössége sok időt és energiát igényel. Honnan van az erő?

Nem az a lényeges, hogy az én életembe belefér-e mindez. Az az ajándék, hogy az ő életükbe belefér. Ők ajándékozzák azt a sok-sok órát, szolgálatot a családjuk és a munkájuk mellett az Egyház közösségének. Nagyon komoly áldozatokat vállalnak az emberek. Egy papnak azt kell látni, hogy minden közösség más, és eltérőek az igények, szükségletek. Számos dolog lehet, amit szeretnék, de félre kell tenni, ha az adott helyen nincs rá igény. Azt viszont vegyük észre, mire kell a hangsúlyt fektetni. Nálunk például a legnagyobb igény a felnőttek képzésére, a katekumenekkel való foglalkozásra van. 

Ritkán fordul elő, hogy a plébánián valakit a saját szakterületén szólítanak meg, és kompetenciával ruháznak fel.

A közösségen belül ez a létkérdés. Meg kell találni azokat a területeket, ahol az egyházközség tagjai otthon érzik magukat. Akkor tudnak hatásosan dolgozni és segíteni. Ezért rendszeresen felteszem a kérdést, hol tudnál segíteni, miben lennél otthon. Már a gyerekeknél el kell ezt kezdeni. Akik hangszeren játszanak, a szentmisén kísérik a zsoltárokat, mások énekelnek. A fiúkat bevonjuk a liturgiába, a ministrálásba. Az ifjak a Facebook kommunikációt működtetik. Szép lassan mindenki belenő abba, hogy van saját feladata, és megszületik az „én plébániám” élménye. A családban is megvan ez. A fiatalok nagyon sokszor úgy élnek a saját otthonukban, mint egy wellness szállodában. Mindent megkapnak, kiszolgálják őket, és a fiataloknak elvárásaik vannak. Nem tesznek mindezért semmit, úgy gondolják, ez nekik jár. Ezzel torz képet alakítunk ki bennük az életről, a családról.  A szülő nem azért van, hogy kiszolgáljon, hanem hogy megtanítsa a gyermekét élni. Pici kortól tapasztalja meg a gyerek, a családért neki is áldozatokat kell hozni. Így lesz erős a kötődés az otthonhoz, családhoz. Nekünk az egyházközségben abban van az erőnk, hogy negyven-ötven ember dolgozik az egyházközségen belül, és azt teljességgel a sajátjának érzi. Ez az erő vonzást gyakorol kívülre is.

Gyakran kopogtatnak?

Majdnem minden héten jön valaki. Hallotta, hogy ebben a templomban szívesen beszélgetnek vele. Nemcsak én, hanem a csoportban is. Ennek van kisugárzása, és odatalálnak az érdeklődők. Ahogy a tékozló fiú példabeszédében, pusztán az, hogy az atya terített asztallal és nyitott szívvel vár, messze kihat, és ezt megérzik az emberek. Szokták kérdezni, honnan van ennyi katekumen? Hiszen én nem tudok nekik üzenetet küldeni, megszólítani, de mégis valahogy eljut hozzájuk, hogy az atyai ház nyitva van, és oda hazamehetnek.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír