Párbeszéd a liturgiáról: Felmutatni az Urat (1. rész)

A magyar felmutatni igét egyre gyakrabban használjuk olyan összefüggésben, amikor valamilyen értéket szeretnénk a lehető legtöbb ember számára láthatóvá tenni, fókuszba helyezni. Talán mondhatjuk, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ebben az értelemben egy gigantikus „úrfelmutatás”, amely során az Eucharisztiában önmagát adó, velünk találkozó Isten iránti bizalmat, ragaszkodást és hálát akarjuk a hívő közösségben felébreszteni, újra felszítani, és a velünk élő, de a hitünkben nem osztozó embereknek is felmutatni valamit abból a kincsből, amit a találkozásnak ez a szentsége számunkra, katolikusok számára jelent.

A felmutatásnak ez a gesztusa magának a szentmisének az ünneplésétől sem idegen, hiszen végigkíséri a bevonulástól az áldozásig, mindig valamilyen különleges eseményhez kötődve. Az Eucharisztia ünneplésének logikáját az Ige és az áldozat ünneplésének kettőse határozza meg.

Az ige liturgiájának ünnepélyes végzésében központi szerepet kap az evangéliumoskönyv, amely túlmutat önmagán, s az evangéliumban a népéhez szóló Krisztus jelenlétének egyik letéteményese. Innen „szabadítja ki” a meghirdető szava az aznap felénk kiáltó Igét. Így a bevonuláskor, az alleluja éneklésekor magasba emelve megjeleníti a népe körébe bevonuló, tanító Krisztust, aki, mint Isten Igéje a meghirdetés által, a szívbe befogadva válik hatékony teremtő szóvá. Ezt a teremtő Igét mutatjuk fel, amikor a könyvet fölemeljük.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír