Párbeszéd a liturgiáról: Felmutatni az Urat (2. rész)

A felmutatás mozzanata az áldozati liturgiában is fontos szerepet kap, négy alkalommal is, mindannyiszor azokat a csúcspillanatokat jelölve meg, amikor az ünneplő közösség figyelme különösen is a titokra összpontosul. Az adományok előkészítése során felmutatjuk a kenyeret és a bort, a „föld és a szőlőtő termését, az emberi munka gyümölcsét”, miközben Istent áldjuk ezekért az adományokért, melyek számunkra a titok hordozóivá válnak az átlényegülés során. Ez a két alapvető, a zsidó ünnepi étkezési hagyomány nyomán Jézus által kiválasztott táplálék, a kenyér és bor a maga egyszerűségében magába sűríti emberi életünk munkáját, örömét, kreativitását, átalakító erejét. Mindezt hálával mutatjuk fel Istennek, akitől kaptuk, s helyezzük a Szentlélek átalakító erejébe, aki a találkozás szentségévé teszi ezeket.

Az úrfelmutatás szó szoros értelemében vett gesztusa a konszekrációhoz kötődik. A szent színek, a kenyér és a bor átlényegülését Krisztus valóságos testévé és elevenítő vérévé a katolikus szentségtani hagyomány ahhoz a pillanathoz kapcsolja, amikor a pap szájából az Atyához intézett hálaadó eucharisztikus ima részeként felhangzanak Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavai. Az ünneplést vezető ekkor emeli először a magasba a kenyér, majd a bor színében köztünk lévő Krisztust. Templomainkban, közösségeinkben a térdre boruló imádás kapcsolódik ehhez: csendes megilletődöttséggel fogadjuk Isten alázatát, alászállását, egyszerű és végtelen odaadását.

(Folytatjuk.)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír