Ferenc, a nép pápája – Daniel Luchetti filmje Jorge Mario Bergoglióról

A film 2013 márciusában kezdődik, amikor XVI. Benedek pápa lemondása után összeül a konklávé, hogy a bíborosok új egyházfőt válasszanak. A pápaválasztás előestéjén a Buenos Aires-i érsek, Jorge Mario Bergoglio visszavonul szobájába, ahol fölteszi magának a kérdést: „Mit keresek én Rómában? Az én koromban mások már nyugdíjba vonulnak.” A gondolataiba mélyedt kardinális lelki szemei előtt ifjúkorától kezdve idéződnek fel életének főbb történései. A fiatal Jorge Mario Bergoglio kémikusnak készül, szerelmes egy Gabriella nevű lányba, és érzései viszonzásra találnak. Barátaival focimeccsekre járnak, már ekkor nagy San Lorenzo-drukker, sőt, ő maga is szívesen kergeti a labdát. Nagy nyilvánoság előtt bátran éltetik az ekkor már száműzetésben élő Juan Peron egykori elnököt, elsősorban a szociális érzékenysége miatt. Ugyanakkor már ekkor megmutatkozik Jorge Mario hűsége: hajlandó kitenni magát cimborái rosszallásának, mikor kiáll az Egyház mellett, noha  Peron és a klérus között súlyos ellentét feszült. Sőt: legnagyobb döbbenetükre bejelenti, hogy belép a jezsuita rendbe. Gabriellával való utolsó randevúja után templomba megy, látjuk, ahogy megáll az oltár előtt. Időskorában így emlékszik vissza erre a pillanatra: „Nem kellett keresnem, ott volt, rám várt, megfogta a felé nyújtott kezemet, ahogyan egy apa teszi a fiával, és elindultunk.” A fiatal Bergoglio lemond szerelméről „egy nagyobb szeretet” jegyében, és ettől kezdve teljesen Istennek szenteli életét, rábízva magát a Szentlélekre. Ekkor fogalmazódik meg benne: neki az egész emberiség lesz a családja.

Már egészen fiatal korában megmutatkozik nyitottsága a másként gondolkodók iránt. Nagy hatással van rá a kémiai laborban egy Eszter nevű ateista kommunista munkatársa, aki e szavakkal biztatja Jorge Mariót: „Mindig a saját vágyaidat tartsd szem előtt, mert  a közösség boldogsága végül is az egyes egyének boldogságából áll össze! Ha mindenki arra törekedne, hogy boldogabb legyen, ahelyett, hogy másoknak ártson, mindnyájunk elégedettebb lenne.”

Luchetti filmje jól érzékelteti, hogy a fiatal Jorge Mario Bergoglio másokhoz való nyitottsága épp a Krisztusba vetett szilárd hitéből fakad, így kiemelkedően fontos számára az irgalom, a szolidaritás, a szeretet, és legyen szó bárkiről, mindig a jó szándékot feltételezi róla. Ezért tekinti barátjának a kommunista Esztert, kereszteli meg a bírónő, Alicia házasságon kívül született gyermekét, hívja meg az Egyházzal ellenséges, világhírű argentin írót, Jorge Luis Borgest, hogy tartson órát a diákoknak a középiskolában, ahol irodalmat tanít. Amikor a jezsuita rend generálisa, Pedro Arrupe argentin tartományfőnöknek nevezi ki őt, e szavakkal indokolja döntését: Bergoglio egyszerre hűséges a doktrínához és elfogadó az emberekkel szemben, ezért erre a tisztségre ő a legalkalmasabb jelölt.

A film szerint az Egyház többféleképpen viszonyult az 1976-1983 között hatalmon lévő argentin katonai diktatúrához, mely Argentína történetének egyik legvéresebb időszaka volt, amelyben az áldozatok, a bebörtönzöttek száma meghaladta a több tízezret. Számos egyházi személyt is elítéltek, ítéltek halálra. A klérus magatartása óvatos, sőt már-már közömbös volt a terrorral szemben. Jorge Mario egyik paptestvére, a külvárosból érkezett Angelelli atya különleges szeretettel fordul a szegények, az élet kitaszítottjai felé. Prédikációiban nyíltan bírálja a juntát: „Minden testvér a testvérünk, mondja nekünk az evangélium. Ez az egész országra érvényes. Mindenkire. Hívőkre és nem hívőkre egyaránt. Vagy talán továbbra is azt hisszük, hogy a békét és az igazságot elhozhatja nekünk egy olyan rendszer, amely a gazdagságot és az anyagi javakat helyezi az első helyre? Közben pedig szakszervezeti vezetőket és papokat gyilkol?” Videla rendszere azonban nem tűrte a szembeszegülést, az igazság mellett kiálló pap sorsa a vértanúság lett.

A jezsuita Jálics Ferenc és szerzetestársa, Orlando Yorio az evangéliumot hirdetik a legszegényebbeknek, és a mindennapi kenyerükről is gondoskodnak. De mivel a nyomorban élők közül vannak, akik fegyverrel küzdenek a totalitárius rendszer ellen, veszélybe kerül az életük. A tartományfőnök, Bergoglio súlyos dilemma elé kerül: tisztában van azzal, hogy a két jezsuita Jézus tanításának szellemében cselekszik, de figyelmezteti őket: a rend nem tudja megvédelmezni őket a hatalom kegyetlenségével szemben. Ők azonban lelkiismeretük szavát követik, és kitartanak a társadalom perifériájára sodródott szegények ügye mellett. A csak erőszakban gondolkodó hatalom katonáinak semmi sem szent: az Eucharisztia kiszolgálása közben hurcolják el a két papot. Bergoglio jezsuita tartományfőnökként megpróbál mindent, amire lehetősége van: felkeresi a pápai nunciust, hogy közbenjárását kérje a két elhurcolt szerzetesért, akiknek egyetlen „bűne”, hogy bátran és megalkuvásmentesen kiállnak a legszegényebbek mellett. Még Videla elnök jobb kezéhez, Massera admirálishoz is elmegy az érdekükben. Végül misét celebrál magának az elnöknek, hogy a legfőbb földi hatalomnál is közbenjáron a két elhurcolt jezsuitáért. Alázatos hangnemben emel szót nem csupán értük, de minden elhurcoltért, és azt kéri tőle, segítsen, hogy „egy kis keresztény reményt adhassunk nekik”. Azt, hogy ezekről a szolidaritási akcióiról még az egyházi körökben is csak kevesen tudtak, érzékelteti az a jelenet, amikor Bergoglio, már Jálics Ferenc és Orlando Yorio kiszabadulása után, összetűzésbe kerül egy apácával, aki közli vele, hogy a két szerzetes látni sem akarja őt.

Jorge Mario Bergoglio a katonai junta hét esztendeje alatt a „legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok” szellemében cselekszik. Nem lázad nyíltan a terror ellen, de a háttérben lehetőségeihez képest mindent elkövet, hogy enyhítse a kiszolgáltatottak szenvedését. Az általa felügyelt kollégiumban menedéket nyújt a szeminaristáknak, elbújtatja a diktatúrával szembeforduló Alicia bírónőt és gyermekeit. Az, hogy a földalatti mozgalomban mennyire jól cseng Jorge Mario Bergoglio neve, mutatja az a jelenet, amikor egy fiatal kommunista keresi fel, mondván: azt hallotta, hogy itt segítenek az üldözötteken. Világnézeti szakadék választja el kettőjüket, de Bergogliót ez nem érdekli: nem a kommunista ateistát, hanem a védelemre szoruló embert látja az ifjú marxistában. Az ugyancsak kommunista Eszter is hozzá fordul, amikor várandós lánya eltűnik. Jorge Mario Bergoglio lépéseket tesz az érdekükben, de tehetetlen az üldözöttek sorsával szemben érzéketlen, csak a durva erőszakot ismerő és alkalmazó hatalommal szemben. A film talán legmegrázóbb jelenete, amikor az injekcióval elkábított asszonyokat – köztük Esztert és várandós lányát – felviszik egy repülőgépre, ahol meztelenre vetkőztetik, majd levetik őket az óceánba.

Bergogliót folyamatosan lelkiismeret-furdalás gyötri, mert úgy érzi: csak nagyon keveset tehet az üldözöttek védelmében. Mentőakcióiról azonban senkinek nem beszélhet, még saját édesanyjának sem, aki nem érti, miért olyan fáradt és szomorú, amikor „paradicsomi” nyugalomban élhet. Bergoglio nem szól, csupán az arca és a tekintete árulja el valódi érzelmeit: gyötrődéseivel magára marad, egyedül a Megváltó Krisztusnak árulja el legtitkosabb érzéseit, és Szűz Mária közbenjárását kéri.

A diktatúra bukása után a tartományfőnöki tisztségétől megvált Jorge Mario egy, a fővárostól hétszáz kilométerre fekvő faluba kerül, amire így emlékszik vissza: „Úgy akartak megszabadulni tőlem, hogy a perifériára küldtek, de jót tettek velem, mert közelebb kerülhettem Jézushoz.” Tipikus falusi környezet veszi körül, az emberek mellett tyúkok, disznók, de ő nem száműzetésnek fogja fel mindezt, hanem lehetőségnek, hogy reményt nyújtson a reménytelenségben.

Érzékletesen ábrázolja a film, hogy a diktatúra megdöntése után sem lesz sokkal élhetőbb a világ Argentínában. Az üldözések, letartóztatások megszűnnek ugyan, de a demokrácia a vadkapitalizmust hozza el, amiben a pénz lez a legfőbb Mammon. Egyértelműen kiderül ez abból a jelenetből, amikor a fiatal, technokrata gondolkodású hivatalnok tárgyal az immár püspökhelyettes Bergoglióval. Egy dúsgazdag pénzügyi csoport kinézett magának egy telket, s elhatározta, hogy ledózerolja az ott élők nyomorúságos házikóit, egyetlen tulajdonukat. Az ügyletről még az ország elnökénél is magasabban álló körök döntenek, a teljhatalmú pénzemberek. „Tudja, mennyit ér ez a terület?” – kérdezi a hivatalnok.  „Tudja, mennyit érnek ezek az emberek?” – kérdez vissza Bergoglio. Két, egymástól merőben ellentétes világnézet, amelyek között aligha képzelhető el az átjárás: nem csoda, hogy a hivatalnok csúnyán becsapja a békességre törekvő püspökhelyettest, aki a tüntető lakók és a pénzhatalmat képviselő férfi kérdésére – kinek az oldalán áll – egyaránt azt válaszolja: Jézus Krisztus oldalán. A helyzet megoldása lehetetlennek látszik, de Jézustól tudjuk: ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. A Bergogliót maga mellé vevő püspök imája megrendíti a kivezényelt katonaságot, akik nem alkalmaznak erőszakot az otthonukat védők ellen.

A már bíboros, érsek Jorge Mario Bergoglio tényként szögezi le: a diktatúra bukását követően a dolgok lényege mit sem változott. „A népünk továbbra is nyomorban él. Vannak az elnyomók és az elnyomottak.” Arra rímel ez, amit immár pápaként fogalmazott meg: „Ez a gazdaság öl.” S az erőszak sem múlt el a világból. Az ifjú pap, Pedro atya esete bizonyítja ezt, aki a periférián élők szolgálatát látja el, ahol dívik a drogkereskedelem. A dílereknek zavaró a pap jelenléte, egyszer le is akarják lőni, s bár a golyó célt téveszt, de ettől kezdve élete állandó veszélyben forog. Ő azonban hallani sem akar arról, hogy elhelyezzék innen, és ezt mondja a konklávéra készülő bíboros, érseknek: „Teljesítsd a kötelességedet! Mint ahogy én is teljesítem az enyémet. Különös érzés látni, hogy számodra mindenki egyformán fontos. Mindenkire hasonló figyelemmel figyelsz.”

A film befejező részében Jorge Mario Bergogliónak a Rómába utazása előtti utolsó prédikációját halljuk a nyomorban élő falu lakói előtt: „Hol van a testvérem? Ennek a kérdésnek ki kell terjednie házról, házra, utcáról utcára,  amíg be nem férkőzik Káin legrosszabb gyermekeinek szívébe. Ti is látjátok nap mint nap a rabszolgaként dolgozókat, akik illegális munkahelyeken halnak meg, ti is látjátok a lányokat, akik prostitúcióra kényszerülnek, a fiúkat, akik kénytelenek lopni és drogot árulni. És látjátok az olyan papokat is, mint Pedro atya, akit halállal fenyegetnek a drogbárók. Nem tehetünk úgy, mint a leviták, nem fordíthatjuk el tekintetünket minderről, hanem azt kell mondanunk ezeknek a gonosztevőknek: ne bántsátok az én testvéremet,  inkább engem fenyegessetek! Mert én  felelős vagyok mindazokért, aki mögött ott áll Jézus, és azt mondja: én veletek leszek mindennap, mindnyájatokkal az idők végeztéig.” Miközben a bíboros, érsek beszél, hol a fiatal, hol az idős Bergogliót látjuk, mintha azt fejeznék ki az alkotók: az ifjú papot ugyanaz a krisztusi lelkület jellemezte, mint a később pápává választott főpásztort. „A parancsot nekem elsősorban a lelkiismeretem adja” – mondja, és ehhez egész földi életében hű maradt.

A filmben ábrázolt Jorge Mario Bergoglio személyisége elővételezi a későbbi Ferenc pápáét: számukra minden ember egyformán fontos, mindenkiben Isten egyszeri és megismételhetetlen teremtményét látják, végtelen irgalmat és szeretetet tanúsítanak a rábízottak iránt, ami pápa esetében az egész emberiséget jelenti. Egyszerre hirdették és élték: „Mindannyian felelősek vagyunk nemcsak magunkért, de egymásért is.”

Ferenc, a nép pápája, argentin-német életrajzi film, 2015;
rendező: Daniele Luchetti.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.