Ferenc pápa apostoli levelet adott ki Szalézi Szent Ferencről, aki felismerte az idők jeleit

Szalézi Szent Ferenc korának kiváló értelmezője volt, aki új módon „szomjazott Isten után”, és „rendkívüli lelkivezető” volt, aki segíteni tudott az embereknek, hogy szívükben keressék az Urat, és megtalálják Őt a szeretetben. Így jellemzi Ferenc pápa Szalézi Szent Ferencet a Totum amoris est (Minden a szereteté) című új apostoli levelében, amelyet az egyházdoktor, az újságírók és kommunikátorok védőszentje, a száműzött genfi püspök halálának 400. évfordulója alkalmából írt. A francia szent 1567. augusztus 21-én született Felső-Savoyában, Sales kastélyában, és 1622. december 28-án halt meg Lyonban. A pápa szerint az volt a nagy hivatása, hogy „minden élethelyzetben feltette magának a kérdést: hol található a legnagyobb szeretet”. Nem meglepő tehát, hogy Szent II. János Pál pápa „az isteni szeretet doktorának” nevezte őt, nemcsak azért, mert „komoly értekezést írt erről a témáról, hanem mindenekelőtt azért, mert kiváló tanúságtevője volt ennek a szeretetnek”.

A pápa Szalézi Szent Ferenc korunknak hagyott örökségéről elmélkedve „rugalmasságát és előrelátó látásmódját” megvilágosítónak találja. A 17. század elején Párizsban a szent életű püspök – akit XVI. Benedek emeritus pápa egykor „apostolnak, prédikátornak, írónak, a cselekvés és az imádság emberének” nevezett – „világosan érzékelte, hogy az idők változnak”. Talán „soha nem gondolta volna, hogy ezek a változások ekkora lehetőséget jelentenek az evangélium hirdetésére. Isten igéje, amelyet ifjúkorától szeretett, most új és váratlan távlatokat nyitott meg előtte egy gyorsan változó világban. „Ugyanez a feladat vár ránk most a korszakos változások időszakában is” – mondja a pápa.

„Kihívás, hogy olyan Egyház legyünk, amely kifelé tekint, és mentes minden világiasságtól, még akkor is, ha ebben a világban élünk, osztozunk az emberek életében és útjában a figyelmes meghallgatás és elfogadás által. Ezt tette Szalézi Szent Ferenc is, amikor Isten kegyelme segítségével megkülönböztette korának eseményeit. Ma arra kér bennünket, hogy tegyük félre az indokolatlan aggódást önmagunkért, struktúráinkért és azért, hogy mit gondol rólunk a társadalom, és ehelyett vegyük figyelembe népünk valódi lelki szükségleteit és elvárásait.”

Szalézi Szent Ferenc szerint az istenélmény „az emberi szív velejárója” – állapítja meg Ferenc pápa. Ezt a gondolatot, amely egész Istenre összpontosító életét alátámasztja, „egyszerűséggel és pontossággal” magyarázza az Értekezés az istenszeretetről című művében, a következő szavakkal: „Istenre gondolva az ember azonnal bizonyos örömöt érez a szívében, ami arról tanúskodik, hogy Isten az emberi szív Istene.” Ezekkel a szavakkal összegzi gondolatát: „A szívben és a szíven keresztül jutunk el oda, hogy megismerjük Istent és egyúttal önmagunkat, saját eredetünket és mélységeinket, valamint beteljesülésünket a szeretetre való felhívásban.”  Felfedezzük tehát, hogy a hit nem „passzív és érzelemmentes ráhagyatkozás egy hústól és történelemtől megfosztott tanra”, hanem „elsősorban a szív magatartása”, amely Jézus életének szemléléséből születik – fogalmaz Ferenc pápa. Szalézi Szent Ferenc „a megtestesülés iskolájában megtanulta értelmezni a történelmet, és magabiztosan és bizalommal viszonyulni az élethez.”

Szalézi Szent Ferenc „rájött, hogy a vágy minden igazi lelki élet gyökere, de egyben lealacsonyításának is az oka”. Emiatt „felismerte annak fontosságát, hogy a vágyat állandóan próbára tegyük a megkülönböztetés gyakorlása révén”, és „a szeretetben találta meg ennek az értékelésnek a végső kritériumát”, amikor feltette magának a kérdést „az élet minden helyzetében, hogy hol található a legnagyobb szeretet”.

A pápa szerint Szalézi Szent Ferenc lelki életről való elmélkedése „kimagasló teológiai jelentőségű”, mivel „minden valódi teológia alapvető dimenzióját” testesíti meg. Az első maga a lelki élet, mert „a teológusok az ima olvasztótégelyéből emelkednek ki”. A második dimenzió az „egyházban és az egyházzal való gondolkodás képességére” vonatkozik, mivel a keresztény teológusok arra hivatottak, hogy munkájukat „a közösség életében elmerülve” végezzék. Fontos lelki műveket írt, mint például a Bevezetés a lelkiéletbe és az Értekezés az istenszeretetről, valamint több ezer levelet küldött kolostoroknak, királyi udvarokban élő férfiaknak és nőknek, valamint hétköznapi embereknek.

Lelkivezetőként – magyarázza a pápa – Szalézi Szent Ferenc új módon beszél, más módszerrel. Egy olyan módszert használ, amely „felhagyott minden keménységgel, és teljes mértékben tisztelte az ájtatos lélek méltóságát és ajándékait, bármilyen gyengesége is legyen”. Ebben a megközelítésben találhatjuk meg „a szalézi optimizmust”, amely egy maradandó jel a spiritualitás történetében, amely Bosco Szent Jánossal virágzott fel mintegy két évszázaddal később. Szalézi Szent Ferenc élete vége felé így látta korát: „A világ olyan kényessé válik, hogy egy kis idő múlva senki sem mer többé hozzányúlni, csak bársonykesztyűvel, és sebeit csak illatosított kötszerekkel kezeli. Mégis mit számít ez, ha csak férfiak és nők gyógyulnak meg és végül üdvözülnek? A szeretet, a mi királynőnk mindent megtesz a gyermekeiért.” A pápa megállapítja, hogy ez „nem jámbor közhely vagy a lemondás kifejezése volt a vereséggel szemben”. Inkább „az a felismerés volt, hogy a világ változik, és annak a jele, hogy teljesen evangéliumi értelemben kell válaszolni ezekre a változásokra”.

Így Szalézi Szent Ferenc még a protestánsokkal való szembenézés során is „egyre inkább felismerte a teológiai vita szükségessége mellett a személyes kapcsolatok és a szeretet hatékonyságát”. A reformátusokkal folytatott viták során ügyes vitázó volt, de a párbeszéd embere is, eredeti lelkipásztori gyakorlatok feltalálója, mint például a híres affiches-é, azaz rövid szövegeké, amelyeket mindenhol kifüggesztettek, sőt a házak ajtaja alá is becsúsztattak – ezért is választották az újságírók védőszentjévé.

Az apostoli levél második része Szalézi Szent Ferenc korunkra vonatkozó örökségét vizsgálja, áttekintve néhány „alapvető fontosságú döntését, amelyet azért hozott, hogy a magunk részéről az Evangéliumból fakadó bölcsességgel válaszolhassunk a mai változásokra”. E döntések közül az első az volt, hogy „újraértelmezzük és újból felkínáljuk minden embernek az Istennel való kapcsolatunk szépségét”. Az isteni Gondviselés vonzza szívünket Isten szeretetéhez minden kényszer és „vasláncok” helyett „meghívások, vonzás és szent sugalmazások által”. Ez a „meggyőzés tiszteletben tartja emberi szabadságunkat”.

Szalézi Szent Ferenc második meghatározó döntése az áhítat megközelítésének kérdéséhez kapcsolódott. Itt is, akárcsak napjainkban, az új kor hajnala számos kérdést vetett fel. Bevezetés az lelkiéletbe című könyve elején a szent püspök tisztázza az áhítat jelentését, megjegyezve, hogy „ha nem tudod megkülönböztetni az igazi áhítatot, akkor tévedésbe eshetsz, és arra pazarolhatod az idődet, hogy haszontalan és babonás áhítat után futsz”. A francia szent számos példát említ a hamis áhítatra: azoktól kezdve, akik életüket a böjtnek szentelik és azt hiszik, hogy áhítatosak, mert nem esznek és nem isznak, „de nem foglalkoznak azzal, hogy nyelvüket pletykák és rágalmazás által felebarátaik vérével áztatják”, egészen azokig, akik „imák sorát mormolják, de figyelmen kívül hagyják a gonoszt, gőgösek és bántók maradnak”. Vannak olyanok is, akik hajlandók alamizsnát adni a szegényeknek, de egy cseppnyi irgalmat sem tudnak kicsavarni a szívükből, hogy megbocsássanak ellenségeiknek.

Ezzel szemben az igazi áhítat Szalézi Szent Ferenc szerint „nem más, mint az őszinte istenszeretet, a jószívűség megnyilvánulása, ezért távolról sem valami elvont dolog” – magyarázza Ferenc pápa. Ezért nagyot tévednek azok, akik azt hiszik, hogy az áhítat valamilyen csendes és félreeső környezetre korlátozódik. „Az áhítat mindenkinek szól, minden helyzetben, és mindannyian gyakorolhatjuk azt a saját hivatásunknak megfelelően” – hangsúlyozza a pápa. „A világias város közepén élve, miközben a belső lelki életet ápoljuk, a tökéletesség vágyát egyesíteni kell az élet minden állapotával, és fel kell fedezni egy belső békét, amely nem választ el minket a világtól, hanem megtanít benne élni és megbecsülni azt, de egyben megőrizni is a megfelelő elhatárolódást tőle. Ez volt Szalézi Szent Ferenc célja, és ez a mi korunkban is értékes lecke az emberek számára” – mutat rá a pápa.

Az apostoli levél utolsó, Az élet extázisa című részében Ferenc pápa összefoglalja gondolatait Szalézi Szent Ferenc életével kapcsolatban. Megállapítja, hogy akik azt hiszik, hogy felemelkednek Istenhez, de nem szeretik felebarátjukat, becsapják önmagukat és másokat is. Ehelyett a keresztény élet azt jelenti, hogy „felfedezzük a szeretet örömét és ennek a szeretetnek a forrását, amely vonzza a szívet, ami Jézus Krisztus élete”, aki életét adta értünk.

„Szalézi Szent Ferenc szerint tehát noha a keresztény élet soha nem mentes az eksztázistól, az eksztázis nem hiteles az igazán keresztény élet nélkül. Valójában az eksztázis, az elragadtatás nélküli életnek megvan az a kockázata, hogy a vak engedelmességre, az örömtől megfosztott Evangéliumra alacsonyul le. Másrészt az élet nélküli extázis könnyen áldozatul esik a gonosz illúzióinak és csalásainak. A keresztény élet nagy polaritásait nem lehet feloldani és kiküszöbölni. Mindegyik megőrzi a másik hitelességét. Az igazság tehát nem létezik igazságosság nélkül, élvezet felelősség nélkül, spontaneitás törvény nélkül, és fordítva” – figyelmeztet Ferenc pápa Szalézi Szent Ferenc halálának 400. évfordulójára kiadott Totum amoris est (Minden a szereteté) című apostoli levelében.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír