Ferenc pápa az ökumenikus imán Dél-Szudánban: Aki Krisztust követi, az mindig a békét választja

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Köztársasági elnök úr,

tisztelt vallási és világi hatóságok,

kedves testvéreim és nővéreim!

E szeretett és meggyötört földről most sok ima szállt az ég felé: különböző hangok egyesültek, és egyetlen hangot alkottak. Isten szent népeként együtt imádkoztunk ezért a sérült népért. Keresztényként az imádság az első és legfontosabb feladatunk, hogy jól dolgozzunk és legyen erőnk járni. Imádkozni, dolgozni és járni: gondolkodjunk el ezen a három igén!

Mindenekelőtt: imádkozni. A keresztény közösségeknek az emberiség előmozdítása, a szolidaritás és a béke iránti nagy elkötelezettsége hiábavaló lenne ima nélkül. Nem tudjuk ugyanis előmozdítani a békét anélkül, hogy előbb ne hívnánk segítségül Jézust, a „béke fejedelmét” (Iz 9,5).

Amit másokért teszünk és amit másokkal megosztunk, az elsősorban ingyenes ajándék, melyet üres kezünkbe tőle kapunk: kegyelem, tiszta kegyelem.

Azért vagyunk keresztények, mert Krisztus ingyenesen szeret bennünket.

Ma délelőtt Mózes alakjáról beszéltem, és most, éppen az ima kapcsán szeretnék felidézni egy számára és népe számára döntő eseményt, amely akkor történt, amikor éppen csak elkezdte kísérni őket a szabadság felé vezető úton. A Vörös-tenger partjához érve drámai jelenet tárul az ő és az izraeliták szeme elé: előttük a víz áthatolhatatlan gátja, mögöttük pedig a lovasszekerekkel érkező ellenséges hadsereg. Nem emlékeztet-e ez a kép ennek az országnak az első lépéseire, melyet mind halálos vizek, a katasztrofális árvizek, mind pedig kegyetlenül erőszakos háborúk sújtottak? Nos, ebben a kétségbeejtő helyzetben Mózes azt mondja a népnek: „Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr segítségét” (Kiv 14,13). Kérdezem: honnan volt Mózesnek ilyen bizonyossága, miközben a nép továbbra is rémüldözve panaszkodott? Ez az erő az Úrra való hallgatásból fakadt (vö. Kiv 14,2–4), aki megígérte neki, hogy kinyilvánítja dicsőségét. A vele való egység, a belé vetett – imádságban ápolt – bizalom volt az a titok, amely által Mózes képes volt a népet az elnyomásból a szabadságba vezetni.

Ugyanez a helyzet velünk is: az imádság erőt ad ahhoz, hogy előre haladjunk, hogy legyőzzük félelmeinket, hogy megpillantsuk – a sötétségben is – a szabadulást, melyet Isten készít. Mi több, az ima vonzza Isten szabadítását a népre. A közbenjáró ima, mely Mózes életét jellemezte (vö. Kiv 32,11–14), az, ami nekünk, Isten szent népének pásztorainak különösen feladatunk. Ahhoz, hogy a béke Ura beavatkozzon ott, ahol az emberek nem képesek békét teremteni, imára van szükség: kitartó, állandó közbenjáró imára. Testvéreim, nővéreim, támogassuk egymást ebben:

különböző felekezeteinkben érezzük magunkat egységben, egy családként, és érezzük kötelességünknek, hogy mindenkiért imádkozunk.

Egyházközségeinkben, templomainkban, istentiszteleteinken és dicsőítő gyülekezeteinkben imádkozzunk kitartóan és egy akarattal (vö. ApCsel 1,14), hogy Dél-Szudán, mint Isten népe a Szentírásban, „eljusson az ígéret földjére”: hogy nyugodtan és igazságosan rendelkezhessen a birtokában lévő termékeny és gazdag földdel, és hogy betöltse a megígért, de sajnos még el nem érkezett béke.

Másodszor, pontosan a béke ügyéért dolgoznunk kell. Mivel Jézus azt akarja, hogy „békességszerzők” legyünk (Mt 5,9), azt akarja, hogy Egyháza ne csak az Istennel való bensőséges egység jele és eszköze legyen, hanem az egész emberi nem egységének is (vö. Lumen gentium, 1). Krisztus ugyanis, ahogy Pál apostol emlékeztet bennünket, „a mi békességünk”, éppen az egység helyreállításának értelmében: ő az, aki „a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte” (vö. Ef 2,14). Ez Isten békéje: nem csupán fegyverszünet a konfliktusok között, hanem testvéri közösség, amely az egybekapcsolódásból, nem pedig egymás elnyeléséből, a másiknak való megbocsátásból, nem pedig a másik legyőzéséből, a kiengesztelődésből, nem pedig a másik megváltoztatásából ered. Oly nagy a Menny békevágya, hogy már Krisztus születésekor ezt hirdették az angyalok: „békesség a földön az embereknek, akiket ő szeret” (Lk 2,14). És olyan nagy volt Jézus gyötrődése ennek az általa hozott ajándéknak az elutasítása miatt, hogy sírva fakadt Jeruzsálemen, és azt mondta: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre volna” (Lk 19,42).

Mi, kedves testvéreim és nővéreim, fáradhatatlanul dolgozunk ezért a békéért, amelynek építésére Jézusnak és az Atyának a Lelke hív bennünket: azért a békéért, amely integrálja a sokféleséget, amely a sokféleségben megvalósuló egységet segíti elő. Ez a Szentlélek békéje, aki harmonizálja a különbözőségeket, míg az Istennel és az emberrel ellenséges lélek a sokféleséget megosztásra használja. Ezzel kapcsolatban a Szentírás azt mondja: „Aki nem az igazságosságot teszi, az nem Istentől való. Ugyanígy az sem, aki nem szereti testvérét” (1Jn 3,10). Szeretteim, azoknak, akik kereszténynek nevezik magukat, választaniuk kell, hol állnak.

Aki Krisztust követi, az mindig a békét választja; aki háborút és erőszakot szít, az elárulja az Urat és megtagadja evangéliumát.

A stílus, melyet Jézus tanít nekünk, világos: mindenkit szeretni kell, mivel mindenkit gyermekeként szeret a mi közös mennyei Atyánk. A keresztény ember szeretete nem csak a közeliekre, hanem mindenkire irányul, mert Jézusban mindenki felebarátunk, testvérünk és nővérünk, még az ellenség is (vö. Mt 5,38–48); még inkább azok, akik ugyanahhoz a néphez tartoznak, még ha különböző etnikumúak is. „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (Jn 15,12): ez Jézus parancsa, amely ellentmond a vallás minden törzsi felfogásának. Hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21): ez Jézus szívből jövő imája az Atyához mindannyiunkért, hívőkért.

Törekedjünk, testvéreim és nővéreim, erre a testvéri egységre közöttünk, keresztények között, és segítsük egymást abban, hogy eljusson a béke üzenete a társadalomba, hogy terjedjen Jézus erőszakmentességének stílusa, hogy azokban, akik hívőnek vallják magukat, ne legyen többé helye a bosszú szellemén alapuló kultúrának; hogy

az evangélium ne csak egy szép vallási beszéd legyen, hanem prófécia, mely valósággá válik a történelemben.

Dolgozzunk ezért: szövéssel és varrással dolgozzunk a békéért, sosem vágással vagy tépéssel! Kövessük Jézust, és mögötte közös lépésekkel haladjunk a béke útján (vö. Lk 1,79)!

Eljutottunk hát a harmadik igéhez: az imádkozás és a dolgozás után a járás. Itt a keresztény közösségek az évtizedek során határozottan elkötelezték magukat a kiengesztelődés útjainak előmozdítása mellett. Szeretném megköszönni nektek a hitnek ezt a ragyogó tanúságtételét, amely nemcsak szavakban, hanem tettekben is elismeri, hogy a történelmi megosztottság előtt egy megváltoztathatatlan valóság áll: keresztények vagyunk, Krisztushoz tartozunk. Jó, hogy ennyi konfliktus közepette a keresztény hovatartozás sosem bontotta meg a lakosságot, hanem az egység elősegítője volt, és mindmáig az is. Dél-Szudán ökumenikus öröksége értékes kincs, Jézus nevének dicsérete, az Egyháznak, az ő Jegyesének szeretete egyetemes példa a keresztények egységének útjára. Ez olyan örökség, amelyet ugyanabban a szellemben kell őrizni: az elmúlt évszázadok egyházi megosztottsága ne befolyásolja az örömhír hallgatóit, hanem az evangélium magvetése segítse a nagyobb egység terjedését. A törzsi és pártos szemlélet, amely az országban az erőszakot táplálja, ne ássa alá a vallások és felekezetek közötti kapcsolatokat; épp ellenkezőleg, a hívők egységéről szóló tanúságtétel áradjon át az emberekre.

Ebben az összefüggésben, befejezésül két kulcsszót szeretnék javasolni utunk folytatásához: emlékezés és elkötelezettség. Emlékezés: a lépések, amelyeket tesztek, elődeitek nyomdokain haladnak. Ne féljetek attól, hogy nem tudtok megbirkózni a feladattal, hanem érezzétek magatokat biztatva azok által, akik előkészítették az utat: mint egy váltófutásban, vegyétek át a stafétabotot, hogy meggyorsítsátok a teljes és látható közösség céljának elérését. És aztán az elkötelezettség:

az egység felé tartotok, amikor a szeretet konkrét, amikor együtt segítitek a peremre szorultakat, a sérülteket és a kitaszítottakat.

Ti már most is nagyon sok területen teszik ezt, különösen az egészségügyre, az oktatásra, a jótékonykodásra gondolok: mennyi sürgős és nélkülözhetetlen segítséget nyújtotok a lakosságnak! Köszönöm ezt! Folytassátok a jó munkát: sohasem versenytársakként, hanem családtagként; testvérekként és nővérekként, akik a szenvedők, Jézus kedvencei iránti együttérzés által megdicsőítik Istent, és tanúságot tesznek a közösségről, melyet ő szeret.

Szeretteim, testvéreim és én zarándokként jöttünk közétek, Isten úton lévő szent népéhez. Mindig közel leszünk hozzátok, még ha fizikailag távol leszünk is. Onnan induljunk újra, hogy mindennap imádkozunk egymásért és egymással, hogy együtt dolgozunk Jézus békéjének tanúiként és közvetítőiként, hogy egyazon úton járunk, konkrét lépéseket téve a szeretet és az egység érdekében. Mindenben buzgón és igaz szívvel szeressük egymást (vö. 1Pét 1,22)!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír