Ferenc pápa a bahreini székesegyházban: Az egység a különbözőségekben rejlik

Az alábbiakban Ferenc pápa beszédét közöljük magyar fordításban.

Királyi Felség, Igazságügyi Miniszter Úr, köszönjük, hogy jelenlétükkel megtisztelnek bennünket.

„Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.” (ApCsel 2,9–11)

Őszentsége, kedves Bartholomaiosz testvérem, kedves testvéreim, olyan, mintha ezek a szavak nekünk íródtak volna ma: sok népből valók vagyunk, sok nyelvet beszélünk, sokfelől jöttünk és sok rítust képviselünk, itt vagyunk együtt, és azért vagyunk itt, mert az Isten nagy dolgokat vitt véghez! Jeruzsálemben, pünkösd napján, bár sokféle régióból érkeztek, az emberek mégis úgy érezték, hogy egy Lélekben egyesülnek: a sokféle származás és nyelv ma, mint akkor is, nem problémát jelent, hanem erőforrást. Egy antik szerző azt írta, hogy „ha valaki azt fogja mondani egyikünknek: Te megkaptad a Szentlelket, miért nem beszélsz minden nyelven? Azt kell válaszolnod: Természetesen minden nyelven beszélek, ugyanis benne vagyok Krisztus testében, azaz az Egyházban, amely minden nyelven beszél” (egy 6. századi afrikai szerző beszéde: PL 65, 743).

Testvéreim, ez ránk is vonatkozik, mert „mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel”. (1Kor 12,13). Sajnos a köztünk lévő szakadásokkal megsebeztük az Úr szent testét, de a Szentlélek, aki minden tagot egyesít, nagyobb a mi testi megosztottságainknál. Ezért joggal mondhatjuk, hogy ami összeköt bennünket, az messze meghaladja azt, ami elválaszt, és hogy minél inkább a Lélek szerint járunk, annál inkább hajlunk arra, hogy vágyjuk és Isten segítségével helyreállítsuk a köztünk lévő teljes egységet.

Térjünk vissza a pünkösdi szöveghez, amelyen elmélkedve két dolog visszhangzott bennem, amelyek hasznosnak tűnnek a közös utunk szempontjából, és amelyeket ezért szeretnék megosztani veletek: az egység a sokféleségben és az élet tanúságtétele.

Egység a sokféleségben. Pünkösdkor a tanítványok, ahogyan az Apostolok Cselekedetei mondja, „ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak”. (2,1) Látjuk, hogy a mindannyiukra leszálló Lélek éppen azt a pillanatot választja, amikor mindannyian együtt vannak. Imádhatták volna Istent és tehettek volna jót felebarátaikkal akár külön-külön is, de az ajtók akkor tárulnak szélesre Isten műve előtt, amikor az egység irányába mozdulnak. A keresztények népe arra van elhívva, hogy egybegyűljön, hogy Isten csodái valóra váljanak. Itt lenni Bahreinben, mint Krisztus kicsiny nyája, amely különböző helyeken és felekezetekben szétszóródva él, segít megérezni az egység, a hitben való osztozás szükségességét. Ahogyan ezen a szigetcsoporton a szigetek erősen kötelékekkel kapcsolódnak egymáshoz, úgy legyen közöttünk is, hogy ne elszigetelten, hanem testvéri közösségben legyünk.

Testvéreim, felteszem magamnak a kérdést: hogyan növelhetjük az egységet, ha a történelem, a megszokás, a kötelezettségek és a távolságok látszólag másfelé vonnak bennünket? Hol van a köztünk lévő kommunió „találkozóhelye”, a „lelki utolsó vacsora terme”? Isten dicsőítésében, amelyet a Lélek ébreszt fel mindannyiunkban.

Az dicsőítő ima nem elszigetel, nem bezár minket önmagunkba, a saját szükségleteinkbe, hanem az Atya szívébe helyez, és így összeköt bennünket minden testvérünkkel.

A dicséret és hódolat imája a legmagasztosabb: ingyenes és feltétel nélküli, magához vonzza a Lélek örömét, megtisztítja a szívet, helyreállítja a harmóniát, begyógyítja az egységet. Ellenszere a szomorúságnak, annak a kísértésnek, hogy felkavarjon minket az a tudat, hogy belsőleg kicsinyek vagyunk, külsőleg pedig csekély a létszámunk. Aki dicsőít, az nem a nyáj kicsinységével törődik, hanem azzal, milyen szép dolog az Atya kicsinyeinek lenni. A dicsőítés, amely lehetővé teszi a Lélek számára, hogy belénk árassza vigasztalását, jó orvosság a magány és a honvágy ellen. Lehetővé teszi számunkra, hogy érezzük a Jó Pásztor közelségét, még akkor is, ha nyomaszt a közelben lévő pásztorok hiánya, ami gyakori errefelé. Az Úr éppen a mi sivatagainkban szeret új, eddig elképzelhetetlen utakat nyitni és az élő víz forrásait fakasztani (vö. Iz 43,19). A dicséret és az imádás oda vezet bennünket, a Lélek forrásaihoz, visszavezetnek minket az eredethez, az egységhez.

Jót tesz nektek, ha továbbra is tápláljátok Isten dicséretét, hogy még inkább az egység jele legyetek minden keresztény számára! Folytassátok azt a szép szokást is, hogy más közösségek számára is elérhetővé teszitek az istentiszteletre szánt épületeket, hogy ott imádják az egyetlen Urat. Valójában nem csak itt a földön, hanem a mennyben is ott van a dicséret nyomvonala, amely egyesít bennünket. A sok különböző felekezetekhez tartozó keresztény vértanú nyoma ez. Hányan voltak az elmúlt években a Közel-Keleten és az egész világon, hányan! Most egyetlen csillagos égboltot alkotnak, amely mutatja az utat azoknak, akik a történelem sivatagaiban járnak: ugyanaz a célunk, mindannyian az Istenben való közösség teljességére kaptunk meghívást.

Ne feledjük azonban, hogy az egység, amely felé úton vagyunk, a különbözőségekben rejlik. Fontos, hogy ezt számba vegyük: az egység nem azt jelenti, hogy „mindenki egyforma”, nem, a különbözőségben van. A pünkösd elbeszélésében szerepel, hogy az apostolokat mindenki „a saját nyelvén” hallotta beszélni (ApCsel 2,6): a Lélek nem egyforma nyelvet használ mindenki számára, hanem lehetővé teszi mindenkinek, hogy mások nyelvén beszéljen (vö. 4.), és hogy a saját nyelvén halljon másokat. (vö. 11.) Vagyis nem zár minket az egyformaságba, hanem készségessé tesz arra, hogy a különbözőségeinkkel fogadjuk be egymást. Ez történik azokkal, akik a Lélek szerint élnek: megtanulják, hogy minden hitbeli testvérrel úgy találkozzanak, mint annak a testnek a részével, amelyhez tartoznak. Ez az ökumené útjának szellemisége.

Kedves barátaim, tegyük fel magunknak a kérdést, hogyan haladjunk ezen az úton. Én, a lelkipásztor, szolgáló, hívő ember, engedelmesen fogadom-e a Lélek munkálkodását? Az ökumenét teherként élem meg, mint egy újabb feladatot, intézményi kötelességet, vagy mint Jézus szívből jövő vágyát, hogy legyünk mindnyájan „egyek” (Jn 17,21), mint olyan küldetést, amely az evangéliumból fakad? Mit teszek konkrétan azokért a testvérekért, akik hisznek Krisztusban, de nem az „enyéim” közé tartoznak? Ismerem őket, keresem őket, érdeklődöm irántuk? Távolságot tartok és hivatalosan viselkedem, vagy próbálom megérteni a történelmüket és értékelni sajátosságaikat anélkül, hogy leküzdhetetlen akadályoknak tekinteném őket?

A sokféleségben való egység után elérkeztünk a második dologhoz: az élet tanúságtételéhez. Pünkösdkor a tanítványok megnyílnak, kijönnek az utolsó vacsora terméből. Onnan aztán a világ minden tájára eljutnak. Jeruzsálem, amely a megérkezés helyének tűnt, egy rendkívüli kaland kiindulópontjává válik. A félelem, amely bezárta őket a házba, már csak egy távoli emlék: most már elindulnak mindenfelé, de nem azért, hogy kitűnjenek a többiek közül, és nem is azért, hogy forradalmasítsák a társadalom rendjét, a világ szerkezetét, hanem hogy életükkel minden sarkon Isten szeretetének szépségét sugározzák. Nem annyira szavakkal való beszéd a miénk, hanem tettekkel való tanúságtétel; a hit nem kiváltság, amelyet meg kell szerezni, hanem ajándék, amelyet meg kell osztani. Ahogy egy ősi szöveg mondja, a keresztények számára „sehol nincsenek olyan városok, melyekben, mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. [...] bárhol, idegenben is otthon vannak [...]. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek... (Diognétoszhoz írt levél, V., Vanyó László fordítása). Mindenkit szeretnek: ez a keresztények megkülönböztető jegye, a tanúságtétel lényege. A bahreini tartózkodás lehetővé tette sokatok számára, hogy újra felfedezzék és gyakorolják a szeretet őszinte egyszerűségét: arra a segítségre gondolok, amelyet az ide érkező testvéreknek nyújtanak, egy olyan keresztény jelenlétre, amely a mindennapok alázatosságában tesz tanúságot a munkahelyeken megértésről és türelemről, örömről és szelídségről, jóindulatról és a párbeszéd lelkületéről. Egy szóval: a békéről.

Jót tesz nekünk, ha saját tanúságtételünkről is elgondolkodunk, mert az idő múlásával az ember elkényelmesedhet, és gyengülhet abban, hogy Jézust a boldogságmondások szellemében, az élet következetességén és jóságán keresztül, békés magatartásban mutassa meg. Most, hogy a békéért együtt imádkozunk, tegyük fel magunknak a kérdést: valóban a béke emberei vagyunk? Az a vágy lakozik bennünk, hogy megmutassuk mindenhol, semmit sem várva cserébe, Jézus szelídségét? Magunkévá tesszük, a szívünkben és az imádságunkban hordozva azokat a küzdelmeket, sebeket és széthúzásokat, amelyeket magunk körül látunk?

Testvéreim, szerettem volna megosztani veletek ezeket a gondolatokat az egységről, amelyet a dicsőítés megerősít, és a tanúságtételről, amelyet a szeretet tesz erőssé. Az egység és a tanúságtétel együtt léteznek: nem lehet igazán tanúságot tenni a szeretet Istenéről, ha nem vagyunk egységben egymással, ahogyan ő kívánja; és nem lehetünk egységben, ha mindenki a saját feje után megy, nem nyílik meg a tanúságtételre, ha nem tágítjuk ki a magunk és közösségünk érdekeinek határait a Lélek szellemében, aki minden nyelvet magában foglal és minden emberhez el akar érni. Engedjétek meg, hogy hozzátegyek egy gondolatot: A Szentlélek azon a napon nagy különbözőséget hoz létre, ami nagy rendezetlenségnek tűnik. De a Lélek, amely a karizmák különféleségét adja, ugyanaz a Lélek, amely megteremti az egységet, de az egységet úgy, mint összhangot. A Lélek összhang, ahogyan egy nagy egyházatya mondta: „Ipse harmonia est”. Ő az összhang. Ezért imádkozunk, hogy létrejöjjön köztünk ez az összhang. Ő egyesít és elküld, közösségbe gyűjt és misszióba küld. Bízzuk rá közös utunkat imádságban, és kérjük, hogy áradjon ki ránk, egy megújult pünkösdben, hogy megújítsa tekintetünket és felgyorsítsa lépteinket az egység és béke útján.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír